|
Ámbár a kedvező szél állandó maradt, a Saint-Enoch mégis csak a vadászati
idő vége felé ért a Margit-öbölbe, mert már megkésve indult el úgy
Havreból, mint Új-Zeeland alól. A bálnák rendesen csak akkor jönnek ebbe az
öbölbe, mikor a nőstények megfiadzanak, s aztán tovább költöznek a
Csöndes-tenger éjszaki vidékeire.
Mind a mellett, mivel a Saint-Enoch
fele rakománya már meg volt, könnyen pótolhatta a hiányt, ha még néhány jó
fogást csinál.
Május 13-ikán pillantották meg az amerikai partot, még pedig
a Szent-Lukács-fokot, az ó-kaliforniai félsziget legdélibb csúcsát. E part
mentén haladva a Saint-Enoch több oly
sziget mellett ment el, a melyen csak vadkecskék, tengeri farkasok és vízi
szárnyasok vannak. Heurtaux kapitány, a ki szenvedélyes vadász volt, több ízben
kievezett a partra és mindig bő vadászzsákmánnyal tért vissza a hajóra.
Május 7-ikén végre odaértek a Margit-öböl torkolata elé, de
mivel az öbölben sok a homokzátony, a Saint-Enoch csak igen lassan és óvatosan
ment előre, keresve a horgonyvetésre alkalmas helyet. Az öböl tele van
hallal; partjait ellepik a fókák, teknős békák és szárnyasok s mialatt a
hajó lassan haladt a homokzátonyok közt, Heurtaux kapitány, a két hadnaggyal
együtt, gyakran csónakba ült és ki-kirándult vadászni a partokra.
Végre, három napi keresgélés után, a Saint-Enoch horgonyt vetett a part közelében, igen alkalmas helyen,
a hol tiszta vizű patak is volt a szomszédságban.
Negyvennyolcz órával később egy három árboczos hajó
tűnt föl a szemhatáron, a melyre a Saint-Enoch
legénysége rögtön ráismert. Ugyanaz az angol hajó volt, a mely a sík tengeren
nem fogadta köszöntésüket; most, a mint közeledett feléjük, elolvashatták a
nevét is: Repton volt a neve,
Belfastból jött, s a mint később megtudták, a kapitányát Kingnek, a
hadnagyát Strokenak hívták.
Egyelőre, a míg a bálnák mutatkoznak, Cabidoulin
mester, a hajóács és a hajókovács meg a legénység kétharmada kiment a partra
fát vágni, részint a konyha számára, részint azért is, hogy legyen mivel
tüzelni, ha majd a zsírt kiolvasztják.
Május 25-ikén napszállat felé az őrt álló Kardek
szigonyos több fölszálló vízsugárt vett észre... valószínűleg bálnák
voltak, a melyek alkalmas helyet kerestek a nőstényeknek, a hol
megfiadzhassanak.
Késő este lévén, Bourcart kapitány azt határozta, hogy
holnap korán leereszteti a csónakokat, s ha a bálnák ismét mutatkoznának,
azonnal megkezdi a vadászatot. Egyúttal nagyon szigorúan lelkére kötötte
embereinek, hogy óvatosak legyenek és ne tegyék koczkára életüket ok nélkül.
- Nini! Mért kell egyszerre oly óvatosaknak lenniök? -
kérdezte Filhiol orvos, mikor egyedül maradtak.
- Azért, kedves doktor, mert itt nőstény bálnákkal lesz
dolgunk; ezek ugyan több zsírt adnak, mint a hímek, de félelmetesebbek is.
Aztán meg, ha észreveszik, hogy üldözik őket, villámgyorsan menekülnek, s
az egész évszakban nem térnek többé vissza ide; sőt még a többieket is
magukkal ragadják: s akkor ugyancsak üthetjük a nyomukat a Csöndes-tenger
végtelen sivatagján!
- Hátha a kölykük is velük van?
- Ó, akkor könnyen boldogulunk velük. Az anya-bálna nem
gyanakvó, gondtalanul játszadozik kölykével, egész közel lehet férni hozzá,
úgy, hogy úszójába lehet hajítani a szigonyt. Az se baj, ha elhibázzuk, mert ha
menekül, üldözőbe vesszük a csónakkal, még ha több óráig kell is utána
eveznünk. A kicsike ugyanis hamar elfárad és hátra marad; az anyja pedig nem
hagyja el, és szintén hátra marad, úgy, hogy könnyű utolérni és
megszigonyozni.
- Akkor nem értem, mért félelmetesebbek a nőstény
bálnák, mint a hímek - mondta az orvos.
- Azért, mert az anya-bálna nagyon dühös állat. Jaj a
szigonyosnak, ha a kis bálnát megsebzi! Az anya dühösen rárohan a csónakra és
darabokra zúzza farkával, s nem egy ember fizetett már életével a szigonyos
könnyelműségéért vagy ügyetlenségéért!
Másnap reggel hét órakor Bourcart kapitány, Allotte és
Coquebert hadnagyok, meg Heurtaux, a második kapitány, beszálltak a négy
csónakba a megfelelő legénységgel; Filhiol orvos, a ki szintén kedvet
kapott a vadászatra, Bourcart kapitány csónakjában ült.
Fél mérföldnyire a hajótól egy anya-bálna játszadozott kis
kölykével, s a három csónak, hogy még evezőnek se kelljen paskolni a
vizet, fölhúzta vitorláit s úgy közeledett a préda felé.
A szerencse Allotte hadnagynak kedvezett: ő ért
leghamarabb közel az állathoz. De a bálna is észrevette a csónakot, és éppen
víz alá akart bukni, midőn Ducrest megcsóválta szigonyát és teljes
erejéből ráhajította. A szigony csaknem tövig bele ment a bálna hájába, de
szerencsétlenségre, mint ez gyakran megesik, eltörött, s a bálna meg kis kölyke
menekültek.
E pillanatban ért oda a másik három csónak is, és most mind
a négy vad hajszát kezdett a menekülő bálnák után. Az anya-bálna 8-10
méter magasra lövellte orrából a vizet, mely fehér gőzzé válva hullott
vissza, annak jeléül, hogy nincs halálra sebezve.
A matrózok roppant erőfeszítéssel eveztek, de a bálna
mindig százötven-kétszáz méternyire járt előttük, úgy, hogy meg sem
lehetett kísérteni a szigonyozást. A kis kölykét ugyan el lehetett volna
ejteni, de Bourcart kapitány óvatosságból megtiltotta ezt.
Két órai szilaj hajtó-vadászat után, mikor a matrózok már
csüggedni kezdtek, a kis bálna egyszerre hátra maradt anyjától: már kimerült és
nem bírt oly gyorsan menekülni. A matrózok új erőre kaptak, az evezők
mélyen merültek a vízbe s a csónakok szinte röpültek a tengeren... Lassankint
fogyott a távolság köztük és a bálna közt: az anya nem akarta cserben hagyni
kölykét!
Tizenegy óra tájban Heurtaux kapitány csónakjából ráröpült a
második szigony a bálnára, s most már biztos volt a préda!... A többi csónak
lassan, óvatosan közeledett, félve a bálna farkának irtózatos csapásaitól... De
néhány ügyesen hajított szigony, vakmerő szekercze-csapás véget vetett
neki: - fél óra múlva a zsákmány holtan himbálózott a tengeren, a kicsike pedig
eltűnt a vízben.
Mivel a tengeráramlat kedvező volt, könnyen oda
vontatták a bálnát a hajóhoz, és még ugyanazon délután hozzá is kötözték, hogy
holnap megkezdhessék földarabolását.
Másnap kora reggel egy spanyol jött oda csónakon és a
kapitánnyal óhajtott beszélni. Arra kérte, hogy hadd vihesse el a bálnának
azokat a részeit, a melyekből már nem olvasztják ki a zsírt, mert nem
érdemes velük vesződni.
Bourcart kapitány megengedte s a spanyol elégedetten
távozott, de lementében a hajóról megállt a bálnán és így szólt:
- Ez a legnagyobb bálna, a melyet három hónap óta a
Margit-öbölben elejtettek.
- Jól ütött ki az idei vadászat? - kérdezte Bourcart
kapitány.
- Bizony nem mondhatnám, - felelte a spanyol: - összesen
alig tizennyolcz-húsz bálnát ejtettek el.
A következő két napon kiolvasztották a bálna zsírját:
százhuszonöt hordóval lett, tehát még többet adott, mint a legelső.
A Saint-Enoch
egész június 17-ikéig a Margit-öbölben maradt, hogy megtölthesse minden
hordóját, s ez idő alatt a legénység csakugyan el is ejtett néhány bálnát,
köztük két elég nagy hímet is.
Az öbölben volt néhány amerikai hajó is, a melyek szintén
bálnákra vadásztak. Ezek egyikének, az Irwingnek
parancsnoka megbarátkozott Bourcart kapitánnyal és meg is látogatta a hajón.
Beszélgetés közben egyszer megkérdezte Bourcart kapitánytól, hogy hova
szándékozik a Margit-öbölből, ha teljes lesz a rakománya.
- Visszamegyek Havrebe, - felelte Bourcart kapitány: - ott
eladom a halzsírt, s aztán megint elindulok az új vadászatra.
- Nagy időpazarlás, - mondta az amerikai kapitány. - A
halzsírt eladhatná közelebb is, nem kellene itt hagynia a Csöndes-tengert,
megtennie a nagy utat egész Dél-Amerika körül, s az Atlanti-óczeánon föl
Havreig. Ellenkezőleg, mindjárt megkezdhetné a bálna-vadászatot a
Kuruli-szigetek körül és az Okhocki-tengerben, még pedig éppen a
legkedvezőbb évszakban.
- Igen ám, - tűnődött Bourcart kapitány: - de hol
adjam el a rakományomat?
- Hol?... Hát Vancouverben!
- Vancouverben?
- Úgy van... Vancouver-sziget kikötőjében, Victoriában.
Ott most nagyon keresik a halzsírt, s jó áron adhatná el egész rakományát.
- Becsületemre, ez jó gondolat! - kiáltott föl Bourcart
kapitány: - s köszönöm önnek, uram, hogy megpendítette.
A Vancouver-sziget az amerikai vizekben fekszik, egy
magasságban az angol Kolumbiával, tehát körülbelül huszonöt foknyira éjszak
felé a Margit-öböltől. Jó széllel a Saint-Enoch
két hét alatt oda érhet.
Az amerikai kapitány gondolata tehát igen jó gondolat volt;
ha sikerül, a Saint-Enoch egy
esztendőben kétszer vadászhatik, a mi ritka szerencse. Valószínűleg a
Repton is oda igyekszik, az az
udvariatlan angol hajó, a mely kevéssel a
Saint-Enoch után érkezett a Margit-öbölbe, de sem a franczia, sem az
amerikai hajókkal nem érintkezett. De ezek sem igen törődtek ám vele.
Bourcart kapitány tehát elhatározta, hogy Vancouverbe megy,
és június 17-ikére tűzte ki az indulás napját. A Saint-Enochnak tizenhétszáz hordó halzsírja és körülbelül ötezer
kilogramm halcsontja volt. Ezt eladja Vancouverben s aztán rögtön neki indul a
Csöndes-tenger éjszakkeleti vizeinek s tovább folytatja a vadászatot.
Az indulást megelőző napon különös dolog történt.
Heurtaux, a második kapitány és Coquebert hadnagy kieveztek a partra
csónakjaikkal, hogy a tegnap levágott fát a hajóra szállítsák. Éppen partra
szálltak, midőn egyikük hangosan fölkiáltott:
- Bálna!... bálna!...
Valóban az volt: egy hatalmas anya-bálna úszkált kölykével
játszadozva, körülbelül félmérföldnyire tőlük. De nem vehették
üldözőbe, mert nem voltak fölkészülve a vadászatra, s ezért sóvárogva,
szinte keseregve nézték a biztos prédát, mely lassan úszott befelé az öbölbe.
Egyszerre csak a dombos parthajlás mögül két csónak bukkant
elő: a Repton csónakjai voltak
melyek a bálna üldözésére indultak.
A két csónak gyorsan közeledett; az egyik jóval
megelőzte a másikat, mert valószínűleg előbb indult el, s már a
lobogót is fölhúzta a csónak farán, jelezvén, hogy támadásra készül. A Repton maga vagy három mérföldnyire
czirkált tőle.
Heurtaux, Coquebert és a matrózok is mind fölsiettek egy
közeli dombra, a honnan jól láthatták a vadászatot. Félhárom lehetett, mikor az
első csónak szigonyosa megcsóválta fegyverét a feje fölött és ráhajította
a bálnára.
Az állat nem vette észre a közeledőket és gondtalanul
játszott kölykével. Szerencsétlenségre éppen akkor, mikor a szigony süvöltve
szelte át a levegőt, a kis kölyök elébe került, s a fegyver nem az anyját
érte, hanem őt, még pedig épen az ajkán.
A seb halálos volt; a kis bálna néhány kínos vonaglás után
fölfordult és mozdulatlanul úszott a vízen. Az anya-bálna irtózatos dühbe jött;
roppant farkával egész hegyeket paskolt a vízben s mint a villám rohant rá a
csónakra. Hiába eveztek az angolok visszafelé - nem volt menekvés! Hiába
hajigálták a bálnát lándzsákkal, szigonyokkal: a neki vadult állatot mi sem
tartóztathatta föl...
A második csónak még vagy háromszáz ölnyire volt és nem
segíthetett veszélyben forgó társain...
A bálna egyetlen farkcsapásával száz darabra törte a
csónakot, mely rögtön elmerült a bent ülőkkel együtt... Talán mind
elvesztek, mert lehetetlen, hogy a roppant ütés el ne kábította volna
őket!
- A csónakba!... a csónakba! - kiáltott föl Heurtaux
kapitány és rohant a csónakok felé.
Mind lélekszakadva követték. Emberélet megmentéséről
lévén szó, senki sem habozott, bár a kárvallottak a Repton hajóról valók voltak.
A kilencz emberből, a kik a szétzúzott csónakban ültek,
csak hét bukott föl a víz színére: kettő lent maradt... azok már
elvesztek! A bálna e közben vissza úszott kis fiához, melyet a tenger-áramlat
már vitt kifelé az öbölből, s vele együtt eltűnt, lebukott a víz
alá...
Heurtaux és Coquebert épp akkor értek oda a szerencsétlenség
színhelyére, mikor a másik angol csónak. Segíteni akartak neki a mentés
munkájában, de a Repton második
kapitánya durván, megvetően rájuk rivallt:
- Menjetek a dolgotokra!... Semmi szükségünk rátok!
A francziák meghökkenve néztek össze, és szótlanul fordultak
vissza. Mikor este fával megrakodva visszatértek a Saint-Enoch födélzetére s elbeszélték, hogy jártak, Bourcart
kapitány megdicsérte őket, hogy segítségére mentek a veszedelemben forgó
angoloknak. Majd így folytatta:
- Tudtuk, hogy angolok... de, hogy ennyire angolok és
dölyfösek, azt még sem hittem volna!
|