|
Vancouver-sziget Éjszak-Amerika nyugati partjával szemben
fekszik s politikailag az angol Kolumbiához tartozik; hossza ötszáz, szélessége
százharmincz kilométer s valamivel több, mint száz év óta angol birtok.
Fővárosa Victoria, a mely rohamosan emelkedett, mióta a Fraser folyó
medrében dús aranyereket találtak s a kezdetben jelentéktelen kikötő,
később egész Brit Kolumbia fővárosa lett: Történetünk idejében (1863)
azonban még korántsem volt oly fontos kereskedelmi piacz, mint a minő ma,
noha Bourcart kapitánynak már akkor sem kellett aggódnia, hogy nem tudja eladni
rakományát.
A Saint-Enoch baj
nélkül tette meg az utat, mely azonban tizenhat napig, tehát két nappal tovább
tartott, mint Bourcart kapitány számította. Victoria kikötőjében csak két
hétig szándékozott mulatni, remélvén, hogy ennyi idő alatt eladhatja a
rakományt és megtisztíthatja, rendbe hozhatja hajóját is.
Az Irwing
kapitánya igazat beszélt, mikor azt mondta, hogy a halzsírnak jó ára van
Victoriában. William Hope, a legnagyobb kereskedők egyike két kézzel
kapott Bourcart kapitány ajánlatán s oly drágán vette meg a Saint-Enoch rakományát, a mennyit
Európában sohasem adtak volna érte.
Bourcart kapitány elégedetten ment vissza hajójára és kezét
dörzsölve mondta helyettesének:
- Nos, Heurtaux, megkötöttem az alkut! Most már csak a
hordókat kell kirakni.
- Hát a halcsont?
- Eladtam azt is. Holnap mindjárt hozzáfoghatunk a munkához.
A tizenhétszáz hordó partraszállítása jó egy hétig eltartott
s ez alatt az idő alatt Cabidoulin János Máriának volt legtöbb dolga.
Minden egyes hordót gondosan megvizsgált, fenekét is, tetejét is megkopogtatta,
hogy tele van-e, nehogy aztán a vevő előálljon, hogy ebből vagy
amabból a hordóból hiányzik. Mikor ezzel elkészült, még súlyosabb munka várt
rá: egyenként kellett megvizsgálnia és kijavítania azokat az üres hordókat,
melyeket Bourcart kapitány az új czetvadászatra vásárolt.
A kádár tehát nyakig úszott a munkában s az egész idő
alatt nem igen volt kedve beszélgetni. Annál többet és vígabban beszélgettek a
tisztek, a kiknek kétszeres örömük volt, mert jó áron eladták az egész terhet s
megint azonnal folytathatták a vadászatot.
- Ön igazán szerencsés ember, kapitány! - mondta egy este
Filhiol orvos a parancsnoknak.
- Ez még semmi! - felelte Bourcart kapitány. - Hanem ha
beválik az, a mit tervezek...
- S mi lenne az?
- Hogy két hónap múlva, ha ez a második kirándulás is oly
jól sikerül, mint az első, ismét itt leszünk Victoriában s eladjuk az
Okhoczki-tengerben elejtett bálnák zsírját!
- Adja Isten! - felelte Heurtaux kapitány s erre mindnyájan
koczintottak.
Filhiol orvos, mivel egész nap semmi dolga sem volt, kijárt
a városba sétálgatni, sőt gyakran messzire elballagott a városon kívül is.
A part mentén többször találkozott bennszülött indusokkal, de a
vörösbőrűek nem igen tetszettek neki. Az odavaló fajta valóban nem is
a szebbek közül való; jobbára zömök, elhízott férfiak, az arczuk szabálytalan,
a fejük idomtalan és igen nagy, a szemük apró, a szájuk nagy, tompa orruk
czimpáiban pedig érczgyűrűket vagy fadarabkákat viselnek.
A sziget e részében és belsejében roppant rengetegek vannak,
tele szálas fenyőkkel s cziprusokkal. Itt hát könnyű volt
tüzelőfát szerezni a Saint-Enoch
számára: csak le kellett vágni és a hajóra hordani. Vad is volt bőven és
Heurtaux kapitány és Allotte hadnagy több szarvast lőttek, a minek a
szakács ugyancsak megörült. Voltak farkasok, rókák és hermelinek is, de ezek
nagyon vigyáztak magukra és gyorsan menekültek a vadászok elől.
E közben nemcsak az új hordókat rakták be a hajófenékbe,
hanem rendbe hozták a vitorlákat, kötélzetet is, kitatarozták és egészen újra
festették a Saint-Enochot, melynek
indulását Bourcart kapitány július 19-dikére tűzte ki.
Két nappal az indulás előtt egy amerikai hajó
vitorlázott be a kikötőbe s egy kődobásnyira vetett horgonyt a Saint-Enochtól. Az Irwing volt, a melynek parancsnoka a Margit-öbölben rábeszélte
Bourcart kapitányt, hogy Victoriába jöjjön.
Az Irwing
parancsnoka, Forth kapitány azonnal meglátogatta a Saint-Enoch tisztjeit, a kik képzelhető, hogy szívesen
fogadták. Elbeszélgettek az útról, a régi viszontagságokról és Bourcart
kapitány azt is megkérdezte az amerikaiaktól, hogy jó szerencsével vadászott-e
a Margit-öbölben azután, midőn a
Saint-Enoch már eltávozott onnan.
- Nem mondhatnám, - felelte Forth kapitány, - sőt a
bálnák úgy megfogytak az öbölben, hogy hordóimnak alig a harmada van csak tele.
- Alighanem azért, - jegyezte meg Heurtaux kapitány, - mert
ilyenkor már a fiók-bálnák nem szorulnak rá anyjukra s ezek is, azok is
otthagyják az öblöt, mert jobb szeretnek a nyílt tengeren lenni.
- Meglehet, - felelte az amerikai - ámbár június végén még
sohasem tapasztaltam, hogy a bálnák így megfogytak volna. Ön szerencsésebb
volt, Bourcart kapitány, mert már Új-Zeeland körül jól megrakodott halzsírral.
- Hát a többi hajók - kérdezte most Coquebert hadnagy -
szerencsésebbek voltak-e önnél?
- Szó sincs róla! - viszonzá Forth kapitány. - Mikor én
elindultam, már a többiek is mind készülődtek.
- Szintén ide?
- Nem; azt hiszem, tovább folytatják a vadászatot az ázsiai
vizekben.
- No, akkor sokan leszünk! - kiáltott föl Coquebert hadnagy,
- mert mi is éppen oda készülünk.
- Ah! - szólt meglepetve Forth kapitány - önök tehát új
vadászatra indulnak? És mikor?
- Már holnapután.
- Valóban örülök tehát, hogy még itt értem önöket, - szólt
az amerikai udvariasan fölállva - mert így legalább áldomást ihatom önökkel az
új vadászat sikerére.
- Éljen!... Éljen! - kiabálták a Saint-Enoch tisztjei szintén fölkelve és mindenki sietett a derék
kapitánnyal kocczintani.
- Miért ne jöhetne velünk ön is? - kérdezte Bourcart
kapitány.
- Én már elkéstem, - felelte Forth kapitány. - Három-négy hét
előtt nem indulhatnék innen, két hónap múlva pedig már úgy a
Behring-szorosban, mint az Okhoczki-tengerben fagyni kezd és megjelennek az
első jéghegyek.
- Ezt igazán sajnáljuk, - mondta Bourcart kapitány. - És
most csak még egyet szeretnék kérdezni... Nem vette-e észre ön is, hogy a
bálnák nagyon nyugtalanok voltak a Margit-öbölben, és szinte szöktek,
menekültek onnan, mintha valami nagy veszedelem fenyegette volna őket?
- Minden esetre észrevettem: s ez volt az egyik oka, a miért
magam is ott hagytam az öblöt.
- Különös! - tűnődött Heurtaux kapitány, - de mi
lehetett az oka?
- Azt nem tudnám, uraim... ha csak nem valami tengeri
szörnyeteg...
- Ugyan kapitány! - nevetett Coquebert hadnagy: - ha
Cabidoulin mester, a kádárunk hallaná, bizonyára így kiáltana föl: «A nagy
tengeri kígyó volt!»
- Már akár ez volt, hadnagy, akár más, - felelte Forth
kapitány, - az bizonyos, hogy a bálnák fölötte gyorsan menekültek. Én csak azt
mondom, hogy különös dolognak kellett történnie, különben nem szöktek volna el
így idő előtt.
- Hogy el ne felejtsem, - szólt most Bourcart kapitány; -
hát a Repton?... Több szerencsével
vadászott, mint a többiek?
- Nem; ő sem tudott zsákmányhoz jutni, a mikor mi
elindultunk, már ő is készülődött az útra.
- Merre?
- Azt beszélték, hogy a Csöndes-tenger éjszak-nyugati
vizeire megy s ott tovább vadászik.
- Csak mi ne találkozzunk vele! - mondta Heurtaux kapitány.
E közben éjszaka lett és Forth kapitány visszament hajójára.
Másnap a Saint-Enoch tisztjei
látogatták meg őt és szintén sokáig elmulattak, elbeszélgettek együtt.
|