|
A Saint-Enoch, július 19-én indult el a Victoria
kikötőjéből, meglehetősen erős, kedvező széllel.
Vancouvertől a Kuruli-szigetcsoportig körülbelül tizenötszáz mérföldnyi út
van, melyet Bourcart kapitány öt hét alatt könnyen megtehet, ha a szél állandó
marad.
Az idő kedvező, a szél állandó maradt a kapitány
és legénység nagy örömére. Cabidoulin mester még egyre dolgozott, bajlódott a
hordaival, melyeknek minél előbb készen kellett lenniök, hogy az esetleg
elejtett bálnák zsírját legyen hová tölteniök.
- Kár, hogy már július is elmúlt, - mondta egyszer Bourcart
kapitány Filhiol orvosnak, a mint együtt sétálgattak a födélzeten. - Csak pár
hétig vadászhatunk az Okhoczki-tengerben, mert a jéghegyek, jégmezők
csakhamar körül fognak bennünket.
- De miért is nem vadásszák a czeteket gőzösön? -
kérdezte Filhiol orvos. - Akkor nem volna akkora idő- és
erőpazarlás...
- Majd megjön az is, kedves orvos...
- És miért nem tenyésztik a bálnákat mesterségesen...
- Micsoda?... ön czet-nyájról álmodozik?
- Nem én!... nem én! - szabadkozott Filhiol orvos, - ámbár
volt egy barátom, a ki ilyesmit tervezett, sőt arról is ábrándozott, hogy
meggazdagszik a bálna-tejből...
- A bálna-tejből? - nevetett Bourcart kapitány.
- Úgy van, a bálna-tejből, a mely épp olyan jó, mint a
tehéné.
- Elhiszem, elhiszem: de hogy fejték volna meg a bálnát?
- Ez volt a bökkenő, a miért barátom is lemondott
erről a különös tervéről.
- No, azt ugyan okosan is tette! - hahotázott Bourcart kapitány.
- De, hogy ott folytassuk, a hol elhagytuk: nem sokáig maradhatunk a
Csöndes-tenger éjszaki vidékein, s október elején már indulnunk kell haza felé.
- És hol telelünk?
- Azt még nem tudom... A sarki tél néha korán kezdődik
és már szeptember első heteiben is jégtörmelék úszkál a vízen... ki
mondhatná most még, hogy melyik kikötőbe szorít bennünket a hideg.
- Nem lenne jó, ha visszatérnénk Európába?
- Nem, kedves orvos; legkedvezőbb lenne, ha megint ide
jöhetnénk Vancouverbe, a honnan könnyen lehetne kora tavasszal újra neki vágni
a Csöndes-tengernek.
- De hátha a mostani kirándulás nem jár eredménnyel?... Nem
maradhatnánk oda fönt az Okhoczki-tengerben?
- Telelhetnénk ugyan ott is, például Nikolajev vagy Okhoczk
kikötőjében; de ebben az esetben inkább visszamennék Új-Zeelandba, a hol
minden esetre több a bálna.
- Szóval: akár így, akár úgy: az idén már nem megyünk haza
Európába?
- Nem, kedves orvos; és ebbe már bele kell nyugodnia.
- Oh, engem ne féltsen! - felelte az orvos, - akár meddig
itt maradunk se bánom, mert nagyon megszerettem a Saint-Enochot.
A bálnákat leső őrök ismét rendszeresen
váltogatták föl egymást az árboczokon, de csak nagy ritkán láttak egy-egy
czetet, s azt is oly nagy távolságban, hogy üldözésére nem is gondolhattak.
A Saint-Enoch augusztus
5-ikén ért az Aleuti-szigetekhez, melyeknek egyikén, az Umanakon, a kilenczezer
láb magas Sisaldinszkoj vulkán éppen javában működött. Bourcart kapitány
lehetőleg távol maradt a partoktól, mert attól félt, hogy a heves nyugati
szelek nagyon fölkorbácsolják a tengert a partok közelében.
Az Aleuti-szigetcsoport Oroszország birtoka és szinte
természetes folytatása az Aljaszkai félszigetnek, s nagy félkörben nyúlik be a
tengerbe, mint valami óriási láncz, a melynek ötven szeme van.
A Saint-Enoch
lassan, óvatosan kerülte meg a hosszú szigetcsoportot, a mely mögött rögtön
éjszak-keleti szelet talált. Ez kedvező volt, mivel éppen a
Kuruli-szigetek felé tartottak, úgy hogy Bourcart kapitány remélte, hogy két
hét múlva megláthatják Kamcsatka déli csúcsát.
De alig értek a Behring-tengerbe, oly heves vihar tört ki,
hogy be kellett vonniok minden vitorlájukat, s rábízni a hajót a szélre, a mely
vad erővel hajtotta nyugat felé. Három álló napig dühöngött a heves orkán;
a hullámok minduntalan végig söpörték a hajó födélzetét, a hol csak úgy
lehetett járni, hogy a legénység köteleket feszített ki s azokba kapaszkodtak.
Végre, az augusztus 10-ikéről 11-ikére virradó éjszakán
a vihar csillapodni kezdett s hajnalban már annyira csökkent a szél ereje, hogy
két kis vitorlát ki lehetett feszíteni. De közben a vihar annyira közel
hajtotta a hajót a Kuro-Sivo áramlathoz, hogy Bourcart kapitány aggódni
kezdett. Ha nem kerülhetik ki, ez az áramlat éjszak-kelet felé fogja ragadni
őket s akkor csak nagy bajjal juthatnak el az Okhoczki-tengerbe.
- Elhagyott volna a szerencsém? - tűnődött magában
Bourcart kapitány, - s igaza lenne annak a bagoly Cabidoulinnek?
De, mikor a vihar egészen lecsöndesült s a szél is
megfordult, Bourcart kapitány elfeledte minden aggodalmát, Ollive mester pedig
jó kedvében kötekedni kezdett a kádárral.
- No, öreg, - mondta neki gúnyosan: - hát kimásztunk
ebből a viharból is, mi?
- Nyugtával dicsérd a napot! - felelte a kádár bölcsen. -
Most még nagyon is messzire vagyunk hazulról!
- Ha én lennék a kapitány, - felelte a vitorlamester, -
biztosítlak, hogy te nem érnél haza.
- Aztán ugyan miért nem?
- Mert egy-egy golyót kötnék mindegyik lábadra s bele
hajítanálak a tengerbe.
- Ez volna tán a legjobb! - sóhajtott Cabidoulin János Mária
búsan, - akkor egyszerre vége lenne mindennek.
A legénység nagyot kaczagott ezen a furcsa válaszon és a
dolgára ment. Senki sem törődött a kádár szomorú jóslataival, s ha volt
valami, a mi bosszantotta a derék hajósokat, csak az volt, hogy mindeddig még
egyetlen bálna sem került az útjukba.
- Hova a pokol fenekére bújhattak ezek az állatok? - törte a
fejét Coquebert hadnagy, a ki alig várta, hogy eggyel találkozzanak.
- Bizonyosan a Kuruli-szigetek mögé menekültek a vihar
elől, - biztatta őt Allotte hadnagy.
Ebben mindnyájan megnyugodtak, s mivel a szél kedvező
volt, a hajó pedig gyorsan haladt, senki sem panaszkodott többé.
Augusztus 21-én már láttak néhány vészmadarat is, biztos
jeléül annak, hogy a part alig lehet kétszáz mérföldnyinél messzebb, s a
legénység fütyörészve, vígan végezte dolgát. Ebéd után egy óra tájban a tisztek
mind fönt beszélgettek a hajó-hídon, midőn Heurtaux kapitány hirtelen
fölkiáltott:
- Mi az amott nyugatra?
Mindnyájan oda tekintettek... Valami hosszú, feketés szalag
úszott, libegett a vízen és kanyarogni mozogni, látszott... Lehetett vagy
harmadfélszáz láb hosszú és negyven-ötven láb széles.
- Nini! - tréfálkozott Allotte hadnagy, - hátha ez lesz a
Cabidoulin mester nagy tengeri kígyója?
A kádár maga ott állt a hajó orránál és a nyakát előre
nyújtva merően nézte a furcsa valamit.
- Nézze meg, orvos, mi az? - szólt Bourcart kapitány,
odanyújtva a messzelátóját.
Filhiol orvos sokáig merően nézte s aztán így szólt:
- Valami zátony lesz, a melyet egészen elleptek a tengeri
madarak.
- A tenger itt oly mély, hogy sehol sincsen zátonya, -
felelte Bourcart kapitány. - Ezt bizonyosan tudom.
- Különben is látni, hogy az a szalag mozog - tette hozzá
Coquebert hadnagy.
A kádár körül öt-hat matróz csoportosult és szintén némán bámulta
a mozgó, kanyargó szalagot.
- No, öreg: mi az? - kérdezte a vitorlamester
Cabidoulintől. - Talán bizony...
Cabidoulin János Mária nem felelt, de ijedt arczáról lerítt
a felelet, hogy igenis: ez a tengeri kígyó!
A szörnyeteg - úgy van: ez volt a tengeri kígyó! -
körülbelül három mérföldnyire kanyargott, siklott a tenger színén. Fején - ha
ugyan feje volt az a magasan kiálló roppant gömb, hosszú sörény látszott
libegni, épp úgy, mint a hogy a norvég legendák leírják a szörnyű tengeri
kígyót.
Hátha ez a rémes, iszonytató szörnyeteg riasztotta el a
bálnákat erről a vidékről?...
E pillanatban az egész legénység, mint egyetlen ember
fölordított:
- A tengeri kígyó!... a tengeri kígyó!...
És, mintha mindnyájukat megbűvölte volna a szörnyeteg,
senki sem bírta levenni róla a szemét.
- Kapitány, - szólt most Allotte hadnagy, - próbáljuk
megcsípni ezt az állatot... Fogadok, hogy legalább háromszáz hordó zsírja
lesz!...
A mióta nézték, a szörnyeteg vagy félmérfölddel közelebb
jött a hajóhoz, valószínűleg a tengeráramlattal. Most már jobban lehetett
látni gyűrűit, kígyózó mozgását, roppant torzon-borz fejét, melyet
mintha magasra föltartott volna, míg hosszú farka zegzugosan kanyargott a
vízben...
Allotte hadnagy egyre könyörgött Bourcart kapitánynak, hogy
hadd szálljon csónakba s hadd üldözze a szörnyeteget... A kapitány habozott...
De, midőn Heurtaux kapitány és Coquebert hadnagy is kérni kezdték, végre
beleegyezett, hogy két csónakot vízre bocsássanak.
- Micsoda?! - rémült el Cabidoulin mester, - hát azt akarja,
hogy...
- Úgy van, azt akarom, hogy megtudjuk mi az.
- Menj velük te is! - kötődött Ollive mester.
A kádár sarkon fordult s nem felelt. Annyit emlegette a
tengeri kígyót, hogy most már szinte még jobban félt tőle.
Ez alatt vízre bocsátották a két csónakot; az egyikbe
Allotte hadnagy, a másikba Heurtaux kapitány ült. Rajtuk kívül négy-négy
evezős matróz és egy szigonyos ült mindegyik csónakba.
- Óvatosság és vigyázat! - intette őket Bourcart
kapitány.
Aztán a két csónak elindult a szörnyeteg felé... A hajón
maradtak lélegzetüket vissza fojtva vizsgálták társaikat, a kik lassan, szinte
lappangva közeledtek a tengeri kígyóhoz... Nemsokára csak kődobásnyira
voltak tőle s ekkor minden perczben várták, hogy a szörnyeteg hirtelen
fölemelkedik és rájuk rohan...
De nem ez történt. A két csónak egyszerre csak egész bátran
egyenesen a csodás állatnak fordult, s hozzá érve kötelekkel kezdte megkötözni,
hogy majd a hajóhoz vontatja...
- Mi volt ez?... Ez a tengeri kígyó?...
Semmi egyéb, mint egy óriási alga, vagy tengeri moszat, a
melynek szálas, bozontos gyökerét a szörnyeteg fejének nézték: - ugyanaz
történt a Saint-Enoch legénységével
is, a mi a Fekinggel, mely 1844-ben
szintén tengeri kígyónak nézett egy ilyen algát.
Most aztán kitört Ollive mesterből a gúny.
- No, öreg! - fordult Cabidoulinhez, - itt a te híres
tengeri kígyód!... Egy csomó hitvány fű!
- Látom, hogy ez fű, - felelte a kádár komoran, - de
csak vigyázz, hogy az igazi tengeri kígyóval is ne találkozzunk!
|