|
Kamcsatka, ez a hosszú szibíriai félsziget, melyet a hasonló
nevű folyó öntöz, az Okhoczki-tenger s az éjszaki Jeges-tenger közt
fekszik. A tartomány 1806 óta az oroszok birtoka. Nem nagyon népes, minden
négyzet km-re alig egy lélek esik s a földje sem igen termékeny. Nyugati
partján több természetes kikötő van, köztük legfontosabb Pietropavlovszk,
mely körülbelül 250 kilométernyire fekszik a Lopatka-foktól.
Ebben a kikötőben vetett
horgonyt a Saint-Enoch október 4-ikén
öt óra tájban délután. A Repton már
megelőzte és szintén ott horgonyzott az Avacsa-öbölben.
A tágas öblöt roppant hegyláncz
veszi körül, melyben sok a tűzhányó. Maga a város szerényen meghúzódik a
hatalmas sziklák aljában, s hozzájuk mérten igazi gyerek-játékszernek látszik.
Akkoriban a házak legnagyobb része még fából volt, de volt a kis városnak két
szobra is: egyik a dán Behring, a másik a franczia Lapérouse dicsőségét
hirdette. Mind a kettő bátor, tudós tengerész volt, s a Jeges-tenger
egy-egy csatornája őrzi nagy fölfedezéseik emlékét.
Bourcart kapitány csak addig
akart Pietropavlovszkban időzni, míg friss húst szerez; azt, hogy hol
fognak telelni, még nem határozta el, pedig már ideje lett volna, mert körmükre
éghetett a dolog.
- Nem szeretnék itt telelni, -
mondta Heurtaux kapitánynak; - ámbár tudom, hogy az Avacsa-öböl nem fagy be
soha.
- Talán szeretne ismét
Vancouverbe menni?
- Miért ne?... ott most jó ára
van a halzsírnak... Igaz, hogy nem sokat viszünk a piaczra, de mégis...
- S akkor ott telelnénk Victoria
kikötőjében? - kérdezte Heurtaux kapitány.
- Azt még magam sem tudom...
Odáig hat hét az út... Ki tudja, nem találkozunk-e még néhány bálnával? Hisz
sem az Okhoczki-tengerben, sem a Margit-öbölben nem igen sokat láttunk: valahol
tehát csak rájuk kell akadnunk!
- Hátha a Behring-szorosba
menekültek?
- Az lehet; de oda már nem
mehetünk utánuk, mert a tél rohamosan közeledik, s oda fagyna a hajónk.
- Nem lenne-e jobb ismét
Új-Zeelandba menni?
- Gondoltam erre is, - felelte
Bourcart kapitány: - de egyelőre csak menjünk Vancouverbe; ott aztán majd
végleg határozunk.
A legénység, mikor megtudta
Bourcart kapitány terveit, rögtön bele nyugodott, csak Cabidoulin János Mária
volt elégedetlen. A vitorlamester, a ki szeretett vele kötekedni, észre vette
ezt s mindjárt bosszantani is kezdte:
- Tudom, öreg, hogy örülsz ennek
az új útnak!
- Bolond volnék, ha örülnék! -
felelte mogorván a kádár.
- Ugyan miért?
- Mert az út Vancouver felé nem
biztos ilyenkor.
- Hát jobb szeretnél itt telelni
Pietropavlovszkban?
- Azt sem.
- Hanem?...
- Hanem legokosabb lenne, ha egyenesen haza felé fordítanánk
a Saint-Enoch orrát!
A vitorlamester fölkaczagott és vállat vonva odább ment,
hogy sürgesse a legénységet, a mely szorgalmasan dolgozott az utazás
előkészületein. Látták, hogy a Repton
is készülődik az útra; hogy hová megy, senki sem tudta, de nem is
törődött vele.
Filhiol orvos sokat kóborolt a parton és a városban.
Érdeklődve tanulmányozta a bennszülött lakosságot, mely éppen nem
hasonlított a szemben fekvő Aljaszka törzseihez. Széles vállú, zömök
emberek voltak, pofacsontjaik nagyon kiállók, az orruk tömpe és laposra
nyomott, a hajuk fekete: egész külsejök nem valami kellemetes az európai
szemnek. Állatbőrből készült nadrágot és ködment viseltek úgy a
nők, mint a férfiak; a tehetősebbeknek volt színes vitorlavászon
ingük is. Hanem mindnyájan oly egészségesek voltak, mint a makk, úgy, hogy
Filhiol orvos alighanem éhen halt volna köztük.
Október 6-ikán a Saint-Enoch
legénységének nagyobb fele, a vitorlamester, Cabidoulin és a hajóács
vezetésével kiment a parti hegyek erdejébe fát vágni. A Repton legénysége ugyane czélból már szintén kivonult: s bár a
francziák igyekeztek távol maradni tőlük, mégis megesett, hogy
összetalálkoztak, s egy kidőlt fatörzs miatt mindjárt össze is
tűztek.
Mindegyik fél magának akarta lefoglalni a fatörzset, a
melynek birtokáért hevesen czivakodtak, - egyelőre csak szóval: de érezni
lehetett, hogy a szavakat mihamar tettek váltják föl.
Csakugyan: a Repton
félig részeg hajóácsa durván félre lökte az egyik franczia matrózt. Ez rögtön
torkon ragadta az angolt, letépte fejéről a sipkát és dühösen felkiáltott:
- Ha a Repton nem
köszöntötte a Saint-Enochot, legalább
te süvegelj meg bennünket!
- Úgy van! Jól van! - kiabáltak a francziák.
A két hajó legénysége szemtől szembe állott, készen
egymásra rohanni. Szerencsére Stroke, az angolok hadnagya, és Ollive, a
franczia vitorlamester közbeléptek, s megakadályozták a verekedést, a mely
aligha folyt volna le vérontás nélkül. Így csak még néhány szilaj káromkodás
hangzott el, s aztán mind a két hajó legénysége dúlva-fúlva dolgozott tovább.
Midőn a Saint-Enoch
legénysége este hazatért s Ollive mester elmondta a dolgot Bourcart
kapitánynak, ez csak ennyit mondott:
- Szerencse, hogy pár nap múlva indulunk, különben még rossz
vége lehetne a dolognak.
Előbb azonban történt valami. Október 8-ikán, ámbár az
idő szép, csöndes volt, a kint halászó kamcsatkaiak egyszerre csak
őrült sietséggel igyekeztek bemenekülni a kikötőbe. Nagyobb részük
ott hagyta veszni hálóját, mindenét, s csak a bőrét akarta megmenteni.
Mi volt az általános riadalom oka?
Fél mérföldnyire az öböltől irtózatos tengeri
szörnyeteg rémítette meg a halászó csónakrajt. A mesebeli állat a víz színén
úszott s farkával hevesen paskolta a tengert. A halálra ijedt halászok szerint
legalább háromszáz láb hosszú és tizenöt-húsz láb széles volt; a fején bozontos
sörény volt, a közepe táján föl volt fújódva és iszonyú nagy ollói is voltak,
mint a ráknak.
A
megdöbbentő hír villámgyorsan terjedt el a kikötőben. Bourcart
kapitány aggodalmasan hallgatta a hihetetlen újságot, és gondolkodóba esett...
Vajjon nem ez a szörnyeteg riasztotta-e el a bálnákat a Csöndes-tenger e
részéről?... S vajjon nincs-e igaza Cabidoulin János Máriának, hogy hisz a
tengeri kígyóban, vagy más efféle szörnyetegben?
Sokat vitáztak ezen a kérdésen a Saint-Enoch födélzetén. Filhiol orvos, Heurtaux kapitány, a
parancsnok és Ollive mester hallani sem akartak a tengeri szörnyetegről; a
két hadnagy ellenben habozott, hogy higyjen-e, vagy sem, a legénység
kilencz-tizede pedig föltétlenül elhitte, hogy csakugyan a tengeri kígyó úszkál
az öblön kívül.
- Nekünk mindegy, - mondta Heurtaux kapitány vállat vonva: -
akár igazán látták azt a tengeri kígyót, akár csak álmodták, azt hiszem, az
utazásunkat nem halasztjuk el miatta?
- Szó sincs róla! - felelte Bourcart kapitány: - sőt
holnapután okvetlenül indulunk.
Ollive mester megvitte a hírt a legénységnek s szokása
szerint ismét kötődött a kádárral.
- No, öreg, - mondta gúnyosan: - akár tengeri kígyó, akár
nem: már mi csak utazunk!
- Csak aztán meg ne bánjuk! - felelte a kádár komoran.
- Eh, a ki gyáva, maradjon otthon!
- Én nem vagyok gyáva, - szólt a kádár halkan: - de a mi
igaz, az igaz!... A tengeri kígyó itt bujkál közelünkben.
- No hát majd a szeme közé nézünk! - viszonzá Ollive mester.
- Isten ne adja! - felelte Cabidoulin János Mária babonás
félelemmel és keresztet vetett magára.
Ez alatt a félelem végképp úrrá lett Pietropavlovszkban. A
kamcsatkaiak úgy kerülték a tengert, mint a pokol tornáczait s csak abban
reménykedtek, hogy a két hajó, a Saint-Enoch
és a Repton, vagy elpusztítja a
tengeri kígyót, ha útjába kerül, vagy pedig a szörnyeteg nyeli el őket, s
jóllakván velük, odább áll.
Október 10-ikén mind a két hajó egyszerre szedte föl
vasmacskáit, hogy a tenger apályát fölhasználva elhagyhassa a kikötőt.
Mind a kettő keletnek fordult s oly közel haladt egymás mellett, mintha jó
barátokként mentek volna a közös úton!...
|