|
A két hajó tisztjei, mi alatt hajóik lassan vitorláztak
kifelé az öbölből, folyton vizsgálták messzelátóikkal a tengert, de a
csöndesen ringó habfodroknál egyebet nem láttak rajta.
A Saint-Enoch
lassankint elvált a Reptontól, mely
jobban éjszak felé fordult, mintha a Behring-szoros felé tartana, és nem sokára
már oly messze volt a franczia hajótól, hogy csak kis csónaknak látszott a
derült szemhatáron.
Három nap múlt el már az indulás óta, s a rettenetes tengeri
kígyónak sehol semmi nyoma sem volt. De nem volt nyomuk a bálnáknak,
busaszöketőknek sem, és Bourcart kapitány, a kit nagyon bántott, hogy csak
harmadrészben tölthette meg hajóját, egyre ezen a különös, megfoghatatlan
dolgon évődött.
- Hova a pokolba rejtőzhettek ezek a bálnák? -
bosszankodott egy este, a mint vacsora után borozgattak. - Más
esztendőkben hemzseg ez a tenger a czetektől, s most egyetlen eggyel
sem találkozunk!
- Valószínűleg máshol húzódtak meg, - mondta Filhiol
orvos, - mert a tenger aligha nyelte el őket...
- A tenger nem, - felelte Allotte hadnagy, - de lehet, hogy
valami félelmes tengeri szörnyeteg...
- Ugyan, hadnagy! - nevetett az orvos, - talán csak nem hisz
ebben a mesében?... Azok a babonás kamcsatkaiak azt sem tudják mit
beszélnek!... Bizonyosan káprázott a szemük! Háromszáz láb hosszú tengeri kígyó!...
Ki hihetné el ezt a badarságot?
Pedig a Saint-Enoch
födélzetén többen elhitték ezt a «badarságot» és Cabidoulin mester annyit
tudott róla mesélni, hogy a legénységnek néha ugyancsak borsózott tőle a
háta.
- Ugyan ne beszélj ilyen ostobaságokat, öreg! - szokta
őt feddeni a vitorlamester, ha már megunta hallgatni a rémmeséket.
- Ostobaság? - csattant föl a kádár sértődve, - csak
vigyázz, hogy mi is ne találkozzunk vele!
- No, öreg, - kötődött a vitorlamester, - fogadjunk egy
pint rumba, hogy soha sem látjuk meg a tengeri kígyónak még a farkát sem!
- Akár száz pintbe is fogadhatsz: úgy sem kell megfizetned
soha!
- Ej no! és ugyan mért nem?
- Mert soha sem látjuk meg többé Havret... sem semmi más
kikötőt!
A legénység csüggedten oszlott szét dolgára és sokan voltak,
a kik szentül elhitték a babonás kádár szavait. Pedig a tenger csöndes, sima
volt, s a meddig a szem látott, semmi sem zavarta a víztükör egyhangú
sivatagát.
Az árboczokon fölváltva őrködött két-két matróz, s ha
az őrködés sora Cabidoulinra került, nemcsak hogy mind a két szemét
kimeresztette, hanem még ernyőt is csinált fölébük a két kezéből,
hogy jobban lásson. Annyira elfoglalta az őrködés, hogy nem is felelt, ha
hozzá szóltak, csak a fogai közt dünnyögött egyre.
Október 13-ikán délután három óra tájban az őrt álló
matróz hangosan lekiáltott az árboczról:
- Bálna szél alatt hátul!
Mind oda néztek s a tisztek legott elő szedték
messzelátóikat... Délkelet felé valóban egy fekete tömeg ringott a vízen, de
egészen mozdulatlan volt.
- Hátha valami fölfordult hajónak a feneke? - mondta
Heurtaux kapitány. - Úgy látszik, nem mozdul.
- Lehet, hogy alszik, - felelte Allotte hadnagy.
- Vagy megdöglött, - tette hozzá Bourcart kapitány
elgondolkozva, - hisz annyi döglött bálnát találtunk az utóbbi időben!...
- De azért talán megnézhetnők? - szólt Coquebert
hadnagy, s látszott rajta, mennyire szeretne már indulni.
- Hogyne! - felelte a parancsnok.
Heurtaux kapitány s a két hadnagy csónakját azonnal vízre
bocsátották, s a három tiszt legott a zsákmány felé evezett, mialatt a Saint-Enoch szép lassan szintén arra
felé fordította az orrát.
- Ha csakugyan bálna és alszik, - mondta Heurtaux kapitány,
- akkor könnyen elbánunk vele.
A három csónak együtt maradt mindaddig, míg vagy
mérföldnyire értek a bálnától; ekkor kissé szétváltak, közbe fogván az állatot,
hogy elvághassák az útját, ha menekülni akarna. De erre az elővigyázatra
nem volt szükség, s Heurtaux kapitány, közelebb érve az állathoz, föl is
kiáltott:
- No, ez ugyan meg nem szökik előlünk!
- Sem föl nem ébred! - tette hozzá Coquebert hadnagy, - hisz
megdöglött!
- Azért csak kötözzük meg és vontassuk a hajóhoz, - mondta
Allotte hadnagy, - talán lesz száz hordó zsírja.
Valóban, lehetett is ennyire számítani, mert a bálna roppant
nagy állat volt. De mikor a három csónak egészen oda ért hozzá, megdöbbenve
látták, hogy mély seb tátong a dögnek bal oldalán s a belei kifordulva a vízen
úsznak; azon kívül farka egy része is hiányzott, húsát-háját pedig már úgy
átjárta a tenger vize, hogy semmi hasznát sem vehették.
- Kár, hogy már későn találtuk meg! - szólt Heurtaux
kapitány.
- Hát nem is visszük haza? - kérdezte Allotte hadnagy.
- Minek? - felelte a vitorlamester, - fele úgyis elmaradna
az úton, s a többivel sem tudnánk mit csinálni.
- Vissza a hajóra! - parancsolta Heurtaux kapitány.
Bourcart kapitány figyelmesen meghallgatta Heurtaux kapitány
jelentését s aztán megkérdezte:
- Tehát nem szigony ölte meg azt a bálnát?
- Szó sincs róla, parancsnok. A szigony nem ejthet oly
szörnyű sebet... Azt lehetne mondani, hogy összezúzta...
- Összezúzta?... kicsoda?... vagy micsoda?...
Heurtaux kapitány vállat vont és nem felelt. Oh, Cabidoulin
mester bizonyára megfelelt volna a kérdésre: hogy a tengeri kígyó zúzta össze,
a mely itt kóborol körülöttünk!...
Bourcart kapitány csüggedten csóválta a fejét. Sok szép
reménye, mellyel Vancouverből elindult, mind füstbe ment; sem az
Okhoczki-tengerben, sem itt nem talált zsákmányra s nyomorult harmadrész
teherrel kellett visszamennie Victoriába!
Ollive mesternek sem tetszett az eset, de ő csak
megvigasztalta magát egy-egy pohárka rummal:
- Nem mindig papsajt! - dörmögte magában. - Csak egyszer
lent legyünk Új-Zeeland körül: majd fölvirrad a mi napunk is.
- Vagy örökre lenyugszik! - jövendölte Cabidoulin komoran.
- Megint itt vagy, öreg bagoly? - évődött a
vitorlamester. - Nos, áll-e még a pint rum, hogy nem látjuk meg a te tengeri
kígyódat?
- Áll bizony, akár tíz is! - felelte a kádár konokul.
S úgy látszott, hogy minden neki ad igazat. A bálnák helyett
gyakran láttak összetört csónakokat, egy-két fölfordult hajót is, a melyek, úgy
látszott, mind valami rettenetes összeütközéstől pusztultak el... S
valahányszor egy-egy ilyen roncs került az útjukba, a matrózok elnémultak, és
jelentős pillantásokat váltottak.
Végre, október 20-ikán, úgy látszott, hogy mégis akad valami
dolguk. Délután három óra tájban, midőn Bourcart kapitány tisztjeivel és
az orvossal beszélgetett a hajó hátulján, egyszerre csak kiáltást hallottak:
- Bálna!... Bálna!...
A kiáltás a főárbocz kosarából hangzott.
- Hol van?... merre van? - kérdezték a matrózok, a
födélzetre szaladva.
- Három mérföldnyire előttünk.
Ezúttal senki sem kételkedhetett, mert a mint oda néztek, a
bálna éppen fölbukott, s magasra lövellte orrából a páros vízsugarat.
- Na, ez legalább él! - kiáltott föl Allotte hadnagy
ujjongva.
- Sőt, úgy látszik, nagyon is fürge! - jegyezte meg a
vitorlamester.
- Tengerre a három csónakot! - parancsolta Bourcart
kapitány.
A három csónak pár perc múlva lent himbálózott a tengeren és
Heurtaux kapitány, a két hadnagy, meg a kellő számú matrózok és
szigonyosok rögtön bele ültek. Aztán mind a három gyorsan elindult éjszak-kelet
felé.
A hatalmas busaszökető lehetett huszonnyolcz-harmincz
méter hosszú, s a mint lomhán libegett a vízen, roppant nagy feje, mely
testének egy harmada volt, egész kis dombnak látszott.
- Legalább kétszáz hordó zsírja lesz! - jövendölte
Cabidoulin mester elégedetten.
A három csónak félkörben közeledett a gyanútlan állathoz,
úgy hogy a két hadnagy jobbról és balról, Heurtaux kapitány pedig szemközt
férkőztek hozzá.
De, midőn Allotte hadnagy szigonyosa fölemelte
fegyverét, hogy ráhajítsa, a busaszökető hirtelen végig vágott farkával a vízen
s villámgyorsan alámerült. A nagy hullámverés húsz méternyire szökött föl, s
kis híja, hogy a csónakot is föl nem borította.
- Átkozott dög! - fakadt ki Allotte hadnagy dühösen.
Most már várniok kellett, míg az állat ismét fölbukik; ez
pedig fél óráig is eltarthat: s aztán azt sem tudhatják, hogy hol fog ismét
felszínre kerülni.
A három tiszt elhatározta, hogy minden áron üldözni fogja a
zsákmányt, akárhol bukik is föl... Tíz percz telt el szorongó várakozásban;
ekkor vagy félmérföldnyire tőlük, megmozdult a tenger színe és a
busaszökető nagy csobogással bukott föl.
- Utána! - kiáltott föl Heurtaux kapitány.
A csónakok rögtön üldözőbe vették a prédát, mely
meglehetős gyorsan úszott éjszak-kelet felé. Szerencsére a szél is arra
fújt, s a három csónak fölhúzhatta vitorláit, a melyek segítségével, ha nem is
érhette utol a busaszöketőt, legalább el sem maradt tőle.
Az volt a kérdés, sokáig tart-e ez a hajsza; mert, ha a
préda napszállat előtt meg nem áll, abba kell hagyniok az üldözést.
De, hat óra tájban, mikor a nap már hanyatlani kezdett, az
egyik csónak orrában álló szigonyos fölkiáltott:
- Hajó előttünk!
Mind a három tiszt fölugrott: valóban, vagy négy
mérföldnyire éjszak-kelet felé egy hatalmas három árboczost pillantottak meg.
- A Repton! -
kiáltott föl Allotte hadnagy bámulva.
Csakugyan az volt!... És Heurtaux kapitány, a ki
messzelátójával vizsgálta a hajót, hevesen mondta:
- Csónakot eresztenek a vízre!
- Talán csak nem a mi prédánkat akarják elfogni? - tört ki
Allotte hadnagy szilajon.
- Abban kopik a foguk! - felelte Coquebert hadnagy mérgesen.
Pedig az angoloknak nyilvánvalóan ez volt a szándékuk, mert
leeresztvén három csónakukat, egyenesen a busaszöketőnek tartottak, mely e
perczben megállt, mintha tanakodott volna, hogy kelet vagy nyugat felé meneküljön-e.
- Rajta fiúk! - kiáltott föl Heurtaux kapitány, -
előzzük meg az angolokat!
A francziák teljes erejükből neki feküdtek az
evezőknek s a csónakok szinte nyögtek, a mint a roppant erőtől
hajtva végig szántották a tengert... De az angolok is szemmel láthatólag
erőlködtek, s mivel a busaszökető is lassan feléjük tartott, úgy
látszott, hogy ők érnek előbb hozzá...
- Rajta, fiúk! - buzdította Heurtaux kapitány a legényeit.
A busaszökető most megállt és nyugodtan himbálózott a
vízen... A három angol és három franczia csónak körülbelül egyforma távolságra
volt tőle, - vagy száz lábnyira...
E pillanatban Ducrest, a ki Allotte hadnagy csónakjában
állt, fölemelte szigonyát: - de ugyanekkor a Repton szigonyosa is megcsóválta fegyverét, s a két süvöltő
fegyver egyszerre szelte át a levegőt.
Mind a két szigony talált: a busaszökető orrából
feltörő vízsugár véres volt... az állat lomhán csapott egyet farkával,
aztán hátára fordult és mozdulatlanul hevert a vízen.
Az volt a kérdés: az angol, vagy a franczia szigony
sebezte-e meg halálosan?...
|