|
Ha a Repton és Saint-Enoch legénysége közt soha semmi
ellenségeskedés nem lett volna is: bizonyos, hogy ezen a közösen elejtett zsákmányon
akkor is összevesztek volna. Mind a kettő magának akarta megtartani a
busaszöketőt: s midőn a francziák előszedték köteleiket, hogy
hurkot vetnek a zsákmányra és hajójukhoz vontatják, ugyanezt tették az angolok
is.
- Ez a bálna a miénk! - rivallt haragosan a francziákra
Stroke, a Repton második kapitánya.
- Kötözzétek meg! - parancsolta Heurtaux kapitány felelet
helyett, az elejtett állatra mutatva.
- Elébük! - kiáltott föl Stroke kapitány; - nem hagyjuk a
bálnát!
A három angol csónak szemben fordult a három franczia
csónakkal s a két ellenséges legénység dühösen nézett farkasszemet pár
másodperczig. Úgy látszott, az összecsapás kikerülhetetlen... Fegyver
bőven volt mind a két félnél: szigonyok, lándzsák, szekerczék, - a késeket
nem is számítva, melyek mindig ott vannak a matróz övében.
Az angol kapitány habozott egy kicsit, aztán rekedten szólt:
- A bálna a miénk... A mi szigonyunk érte előbb...
- Nem!... Nem! - kiabáltak a francziák.
- Csönd! - rivallt rájuk Heurtaux kapitány.
Majd, az angolokhoz fordulva, így felelt:
- Föltéve, ámbár nem igaz, hogy az önök szigonya sebezte meg
először a bálnát, nem ez a fontos: hanem az, hogy kinek a szigonya ölte
meg...
- A miénk! - kiabáltak az angolok.
- Nem!... nem! - feleseltek a francziák.
Úgy látszott, hogy csakugyan nincs más mód, mint
erőszakkal eldönteni a vitát. De Stroke kapitány gondolkozóba esett. Az
éjszak-keleti szél egész közel hozta hozzájuk a Saint-Enochot, mely alig volt tőlük félmérföldnyire, s éppen
negyedik csónakját bocsátotta vízre tíz emberrel... A Repton pedig jó két mérföldnyire lehetett s nem is láthatta, mi
történik az elejtett bálna körül.
Az angolok tisztában voltak avval, hogy ha verekedésre kerül
a dolog, a francziák elbánnak velük, mivel a Saint-Enoch összes legénysége rájuk rohan, még mielőtt a Repton csak észre is venné, hogy mi
történik. Ezért, midőn Stroke kapitány meglátta a közelgő negyedik
csónakot, rákiáltott embereire:
- Vissza a hajóra!
S mialatt távozott, fogcsikorgatva szólt oda Heurtaux
kapitánynak:
- Majd találkozunk még!
- A mikor tetszik!
- Le az angolokkal! - kiabálták a franczia matrózok
ujjongva, s rögtön hurkot vetettek a bálnára.
Bourcart kapitány, midőn hazatérő tisztjeitől
meghallotta, hogy mi történt, csak ennyit mondott:
- Magam is ugyanúgy cselekedtem volna. De ha a Repton nem éri be ennyivel, a Saint-Enoch szívesen elégtételt ad neki.
Mind a mellett, miután az elejtett bálnát odakötözték a
hajóhoz, kettős őrséget rendelt éjszakára, hogy a Repton, ha esetleg támadni akarna, ne
találja készületlenül a legénységet.
Egyúttal rendbe hozatta két kis öt fontos ágyúját s
kiosztotta a legénység közt a puskákat.
De az éjszaka csöndben, nyugodtan telt el s másnap reggel
oly sűrű köd ereszkedett a tengerre, hogy alig lehetett látni pár
száz ölnyire. Mivel ily időben a Repton
is alig koczkáztathatta meg a támadást, Bourcart kapitány parancsot adott, hogy
fogjanak hozzá a bálna földarabolásához és a zsír kiolvasztásához.
- Áll-e még a pint rum, öreg? - kötődött a jókedvű
Ollive mester Cabidoulinnel.
- Nagyon áll, - felelte a kádár: - se te, sem én nem isszuk
azt meg...
- Dehogy nem! Én már csak megiszom a részemet Vancouverben,
még pedig mindjárt az nap, a mikor kikötünk.
- Jó, jó! - dünnyögött a kádár: - de csak ne igyál
előre a medve bőrére.
Mialatt a legénység dolgozott, a tisztek tanácskoztak.
Bourcart kapitány még egyre tartott a támadástól, s kétszer is elküldte Allotte
hadnagyot, hogy nézzen szét, nem látja-e valahol a Reptont? De oly sűrű köd volt mindenfelé, hogy a hadnagy
semmit sem láthatott.
- Pedig nem hiszem, hogy zsebre rakják a vereséget! - mondta
Heurtaux kapitány.
- Magam sem, - felelte a parancsnok: - ezek az angolok
minden gazságra képesek!
Délután négy óra tájban a hajóács, a ki éppen a kormányt
tatarozta egy kis csónakban, hirtelen nagyot füttyentett... Úgy tetszett neki,
hogy nyugat felől szokatlan csobogást hall a vízben, mintha evezőkkel
paskolnák a tengert...
A födélzeten rögtön abbahagyták a munkát és mindenki
hallgatózott... Csakugyan hallani lehetett a víz locsogását... Majd hirtelen
éles, süvöltő füttyentések szelték át a levegőt, mint mikor
legvadabbul üvölt a vihar, s ugyanakkor, bár teljes szélcsönd volt, a tenger
roppant hullámokat vetett. Egy ily tajtékzó vízhegy fölkapta a Saint-Enochot, majd rögtön ismét oly
nagy erővel zúdította le a hullámvölgybe, hogy a legénység azt hitte,
minden árbocza kidől az irtózatos lökéstől.
- Mi volt ez? - kiáltott föl Bourcart kapitány, fölrohanva a
hajóhídra.
- Nem tudom... tenger alatti földrengés, - felelte Heurtaux
kapitány.
- Gyorsan! gyorsan! - parancsolta Bourcart kapitány: - be
kell húzni minden vitorlát... lehet, hogy vihart érünk.
A legénység fölszaladt a kötél-létrákon, s a szél csakugyan
föl is támadt, még pedig oly hevesen, hogy csakhamar szerte szaggatta, elverte
a ködöt.
- Hajó balra hátul! - ordított egy matróz az árboczról. Mind
arra néztek: - a Repton volt, alig
három mérföldnyire tőlük s úgy látszott a vitorláit bontogatja.
- Talán csak nem ellenünk készül? - kérdezte Filhiol orvos.
- Biz az meglehet, hogy igen! - felelte Bourcart kapitány és
egyre figyelmesen nézte messzelátóján a hajót.
A Repton csakugyan
vitorláit bontogatta: csak az volt a kérdés, hogy merre fordul... Pár
pillanatig a Saint-Enoch összes
legénysége szorongva nézte a hajót...
- Erre tart! - kiáltott föl Allotte hadnagy.
A legénység dühösen fölordított:
- Hadd jöjjön!... Majd elbánunk vele!...
A Repton egyenesen
a Saint-Enochnak tartott; úgy
látszott, derékban akarja kettészelni, s oly gyorsan közeledett, hogy fél órán
belül bizonyára el is éri...
Hat óra múlt néhány perczcel s a nap gyorsan hanyatlott alá.
Bourcart kapitány maga töltötte meg a két kis ágyút és felállította puskás
legénységét a hajókorlát hosszában, lehetőleg védett helyen... Ha King
kapitánynak kedve kerekedett hadakozni, ám jó: - csak aztán meg ne bánja!
A Repton már csak
háromnegyed mérföldnyire volt... Ekkor irtózatos dolog történt... Rémes,
szörnyű üvöltés támadt a hajón, a melynek okát a Saint-Enochon levők még csak nem is sejthették, s aztán a
tenger forrni kezdett, fehér tajték borította el, majd iszonyú magasra föltornyosult,
mintha a tengerfenék hirtelen fölemelkedett volna.
Bourcart kapitány és társai elszörnyedve kiáltottak föl. Egy
óriási hullám tarajára kapta a Reptont,
mely a túlsó oldalon ismét a mélybe zuhant; a hegymagas hullámból emberderék
vastagságú vízoszlopok lövelltek fölfelé, mintha valami roppant szörnyeteg
fújta volna a levegőbe, s a szerencsétlen hajón túl, vagy száz méternyire
szintén forrott a tenger, - mintha ez a roppant szörnyeteg a farkával csapdosta
volna!...
Mikor a Repton
ismét fölbukott, minden árbocza hiányzott, a hajó oldalt dűlt, korlátai
szétfoszlottak... Aztán a szörnyű hullám ismét fölkapta, s mikor másodszor
is lezúdította a mélybe, a Repton
örökre eltűnt!
Bourcart kapitány, a legénység, a tisztek eliszonyodva
nézték a szörnyű pusztulást és szólni sem tudtak. Minden csepp vérük
megfagyott, s úgy tetszett nekik, hogy csak álmodják ezt az irtózatos
katasztrófát...
A roppant szerencsétlenség elfeledtette az ellenségeskedést,
s Bourcart kapitánynak, mihelyt magához tért, az volt az első gondolata,
hogy talán megmenthet egy-két angolt...
- A csónakokat le a vízre! - kiáltotta harsányan.
A legénység rögtön a csónakokhoz rohant, de még mielőtt
csak egyet is vízre bocsáthatott volna, a Saint-Enoch
gyönge lökést kapott... A hajó fara hirtelen hét-nyolcz hüvelyknyire
kiemelkedett a vízből, mintha zátonyra jutott volna, aztán féloldalt
dűlt és mozdulatlanul maradt.
|