|
Mi történt?...
Senki sem tudta. Bourcart kapitány meghökkenve,
tanácstalanul nézett tiszttársaira, a kik viszont álmélkodva bámultak rá.
Hogyan kerültek zátonyra?...
Senki sem tudta megmagyarázni sem ezt, sem azokat a különös
körülményeket, melyek nyomon követték a megfeneklést.
A lökés, igaz, gyönge volt: de a következő perczben a
hajó egész teste úgy megrázkódott, hogy az árboczok recsegve-ropogva
hajladoztak eresztékeikben, a tenger pedig roppant erővel végig söpörte a
födélzetet...
Heurtaux kapitány volt az első, a ki szóhoz jutott. A
parancsnokhoz fordult és megdöbbenve, habozva kérdezte:
- Mióta vannak zátonyok a Csöndes-tengernek ebben a
részében?
- Tudtommal nincs erre zátony, - felelte Bourcart kapitány.
- A térképen legalább nincs sehol... az Aleuti- és Kuruli-szigetcsoportok
közt... mi pedig ott vagyunk.
Ezzel rögtön lement a hajó-szobába és figyelmesen megnézte a
térképet, bár tudta, hogy hiába... kétszáz mérföldnyire semerre sem volt nyoma
zátonynak: sőt a tenger mindenütt több száz méter mélynek volt jelezve!
- Hátha időközben fölemelkedett a tengerfenék? -
kérdezte Filhiol orvos. - Itt mindenütt tűzhányók vannak... Kamcsatkában,
az Aleuti-szigeteken... Meglehet, hogy egy kitörés megváltoztatta a tenger
fenekét...
- Meglehet, - felelte Bourcart kapitány elgondolkozva, de
hangja bizonytalanságán megérzett, hogy maga sem igen hiszi ezt a föltevést.
Első gondja különben most az volt, hogy nem kapott-e
léket a hajó?... Ollive mester, Cabidoulin és a hajóács rögtön lementek a
hajófenékbe és lámpással gondosan megvizsgálták minden zegét-zugát. De sehol
sem találtak rajta nyílást, s a víz sem szivárgott be sehol.
Ez szerencse volt. Egyelőre tehát nyugodtan meg kellett
várniok a reggelt, hogy a világosnál megvizsgálják ezt az ismeretlen zátonyt, a
melyről eddig mit sem tudtak; akkor aztán majd tanakodhatnak arról is,
hogyan szabaduljanak meg róla.
A hosszú, rémes éjszakán senki sem hunyta le a szemét.
Időnkint úgy érezték, mintha a hajó lassan csúsznék a zátonyon... talán
valami tengeráramlat hajtotta?... Senki sem tudott rá felelni.
Bourcart kapitány, csupa elővigyázatból, vízre
bocsáttatta mind a négy csónakot és megrakatta eleséggel, hogy szükség esetén
elhagyhassák a hajót. Erre ugyan egyelőre még nem volt szükség, de ha
mégis rákerülne a sor, jobb ha készen vannak... Utóvégre az a kétszáz mérföld -
körülbelül ennyire voltak az Aleuti-szigetektől - nem oly nagy út, hogy
neki ne vághatnának!
Bourcart kapitány azt is remélte, hogy a tenger-dagály talán
fölemeli a hajót annyira, hogy majd lesiklik a zátonyról... De ebben csalódott.
Éjféltájban megjött a tenger-dagály: a hullámok locsogtak, nyaldosták a hajót,
de a Saint-Enoch meg sem mozdult...
Végre, valamivel hét óra előtt, gyönge vöröses fény
izzott kelet felé. De a fölkelő nap nem bírt áttörni a sűrű
ködön, mely sötét szemfödőként borult rá a tengerre... Oly sűrű,
szinte fekete volt a köd, hogy Bourcart kapitány nem merte elküldeni egyik
tisztjét sem a csónakkal, megvizsgálni, miféle zátonyra jutottak, mert attól
félt, hogy a csónak sziklába ütődhetik, s az emberei ott vesznek.
Oly sötét volt, hogy a hajó-korláton kívül pár méternyire
sem lehetett látni. Meg kell tehát várni, míg a köd eltisztul, mert addig még
azt sem tudhatták meg, hova jutottak!
Mivel a köd egyáltalában nem akart szétfoszlani, Bourcart
kapitány elhatározta, hogy a mennyire lehet, ebben a félhomályban is
megvizsgálja a helyet, a hol zátonyra jutottak. Csónakba ült tehát Heurtaux
kapitánnyal és óvatosan, lassan körülevezték a hajót. Messzire nem mehettek,
nehogy a sötétben elveszítsék a hajót szem elől; azon a kis területen
pedig, a meddig elmerészkedtek, semmit sem láttak, a miből
következtethették volna, hogy milyen természetű a zátony, a melyen
megfeneklettek.
Filhiol orvos megkérdezte Bourcart kapitányt, vajjon nem
lehetséges-e, hogy a két nap alatt, míg a legénység a bálna földarabolásán és a
zsír kiolvasztásán dolgozott, a szél, vagy a tenger valamelyik erős
áramlata elvitte a Saint-Enochot a
szárazföldig?
- Lehetetlen, orvos, - felelte a parancsnok határozottan. -
Ismétlem, hogy pár nap előtt pontosan meghatároztam hajónk állását
csillagászati műszereimmel... Ma újra utána számítottam, s látom, hogy nem
tévedtem: csak azt mondhatom tehát, a mit tegnap este, hogy legalább kétszáz
mérföldnyire vagyunk a Kuruli-szigetektől.
- Akkor mégis a tenger-fenéknek kellett fölemelkednie! -
szólt Filhiol orvos gondolkodva: - más magyarázatát nem találhatom a zátonynak.
- Úgy lesz, a hogy ön mondja, - felelte Bourcart kapitány
is, - mert minden más föltevés képtelenség.
A legénységnek azonban egész más volt a véleménye; s mikor
látták, hogy Cabidoulin János Mária gúnyosan, dölyfösen rázza bozontos fejét a
«zátony» szó hallatára, mindnyájan nyugtalankodni kezdtek.
- Zátony? - dünnyögött a vészmadár: - több ez annál!
De hogy mi ez a «több», azt nem mondta meg, csak
jelentősen forgatta a szemeit.
Bourcart kapitány elhatározta, hogy a nagy ködben is próbát
tesz a szabadulásra. Mivel a Saint-Enoch
farával csúszott föl a zátonyra, úgy vélte, hogy talán vissza lehet vontatni a
mélyebb vízre, ha huszonöt-harmincz méternyire horgonyt ereszt le, s ennek a
kötelénél fogva levontatja a hajót a zátonyról.
Ollive mester két matrózzal rögtön hozzá fogott az egyik
csónak fölszereléséhez, a mely Allotte hadnagy vezetése mellett volt indulandó
a mentés munkájára.
Bourcart kapitány utasításai szerint a hadnagy először
is a tenger mélységét kezdte mérni, mihelyt vagy húsz méternyire volt a
hajótól. De nagy meglepetésére a fenékmérő sehol sem ért feneket, - még
nyolczvan, száz, százötven méter mélységben sem!
Ez megfoghatatlan volt. A hadnagy több helyen ismételte a kísérletet,
de az ólom sehol sem ért feneket: - a horgony lebocsátásáról tehát szó sem
lehetett; ellenben a kísérletből kitűnt, hogy a zátony, vagy szikla,
legalább ezen helyen, meredeken nyúlt föl a vízből.
Bourcart kapitány meglepetve hallotta hadnagya jelentését.
Erre nem volt elkészülve, s egy ideig tanácstalanul nézett tisztjeire. Végre
Heurtaux kapitány megszólalt.
- Próbáljuk meg a fenékmérést közvetlenül a hajó közelében.
- Jól van, - mondta a parancsnok.
Ollive mester még a csónakban volt két matrózzal; most
Heurtaux kapitány is lement hozzá, s akkor, alig öt-hat lábnyira a hajótól,
körös-körül mindenütt megmérték a tenger mélységét.
Azaz, csak akarták megmérni: mert az ólom itt sem ért sehol
feneket.
E szerint a zátony területe igen kicsiny lehetett, s a Saint-Enoch egy tenger alatti hegy
kúpján feneklett meg, a mely meredeken nyúlt föl a mélyből, de a
térképeken nem volt bejegyezve.
Ezt fontolóra vévén, Bourcart kapitány úgy okoskodott, hogy
talán sikerül levontatni e kúpról a hajót, ha mind a hat csónakot vízre
bocsátja s az összes legénység teljes erejéből evezve kötelekkel vontatja
a Saint-Enochot.
E czélból meg kellett várni a déli tengerdagályt, a mikor a
magasabb vízállás is segíteni fog nekik. Mindent elrendeztek addig s a
legénység szívdobogva, reménykedve várta a tengerdagály óráját. Mikor a habok
halk locsogása jelezte, hogy a víz tükre emelkedik, Bourcart kapitány
parancsszavára mind a hat csónak teljes erőből evezni kezdett... A
kötelek megfeszültek, a Saint-Enoch
megingott... mintha egy nyomnyival odébb csúszott volna... De ez volt minden! A
legénység kétségbeesett erőfeszítéssel evezett... de hiába! A hajó, mintha
vaskapcsok fogták volna, nem mozdult többé!
Még egy út volt a szabadulásra, kétséges ez is: - hogy
tengerbe hányják a Saint-Enoch terhét
s így könnyítenek a hajón... Akkor talán fölemelkedhetik és lesiklik a
zátonyról... E czélból azonban meg akarták várni, míg a köd szertefoszlik,
nehogy vaktában induljanak el és ismét más zátonyra jussanak.
De a köd nem tisztult el, bár éjszak felől némi szél is
kerekedett. Ez intő jel volt, hogy ne késlekedjenek; mert ha a szél
erősödik, a hullámverés könnyen összetörheti a hajót.
Bourcart kapitány parancsára tehát a legénység rögtön
hozzáfogott a hajóteher tengerbe hányásához... A nyolczszáz-kilenczszáz hordó
halzsírt egymásután dobták a tengerbe és megfeszített erővel dolgoztak,
hogy készen legyenek hat órára, a mikorra az új tengerdagályt várták.
Öt óra felé a hajóteher háromnegyed része már a vízben
úszott, de a hajó meg sem mozdult, ámbár a tengerdagály legalább három-négy
lábnyival emelte már a víz tükrét...
- Mintha csak ide volnának szögezve ehhez az átkozott
zátonyhoz! - kiáltott föl Ollive mester.
- Azért kár is erőlködni, - dünnyögött Cabidoulin a
fogai közt: - úgy sem szabadulhatunk innen!
- Mi az, öreg?...
- Semmi! - felelte a kádár, és dühösen hajított le a
tengerbe egy üres hordót.
A köd egyre tartott, sőt még sűrűbb és
sötétebb lett. Valamivel hat óra előtt hangos kiáltások hallatszottak
nyugat felől... Ollive mester rögtön a parancsnokhoz futott...
- Kapitány!... Kapitány! - szólt lelkendezve: - hallgassa...
hallgassa csak!... Mintha kiabálnának... onnan!
- Valóban, nekem is úgy rémlik! - mondta Coquebert hadnagy.
A legénység is abbahagyta a munkát és zűrzavarosan
beszélgetett, futkosott a födélzeten.
- Csönd legyen! - kiáltott rájuk Bourcart kapitány.
A mély csöndben mindenki feszülten hallgatózott. A kiabálás,
mely nagyon messziről hangzott, ismétlődött... A hangfoszlányok
elhalóan értek a Saint-Enochig,
melynek legénysége, Bourcart kapitány intésére, rögtön hangos ordítással
felelt:
- Hejhó!... erre!... erre!... Hejhó!...
Heurtaux kapitány odafutott a hajó orrához s öt percznyi
időközökben egymás után elsütötte a két kis ágyút... Aztán puskákkal
lövöldöztetett, a legénység pedig folyton kiabált, hogy a menekülők a
hangról ide találjanak.
Kik lehettek a menekülők?... Mert, hogy azok voltak,
azon senki sem kételkedett.
Félórába telt, míg megtudhatták: s ekkor alig hittek
szemeiknek!
A Repton megmenekült
legénysége volt két csónakban, összesen huszonhárom ember, beleértve King
kapitányt is!
A szegény emberek, mihelyt fölértek a födélzetre, összeestek
az éhségtől és fáradságtól. Harminczhat órája bolyongtak étlen-szomjan a
tengeren, a szabadulás minden reménye nélkül!
Bourcart kapitány megfeledkezvén minden sérelméről, a
legnagyobb szívességgel fogadta a hajótörteket. King kapitányt levezette a maga
szobájába s ott vendégelte meg, a legénység jóltartását pedig a szakácsra
bízta.
Tizenhárom ember hiányzott a Repton legénységéből: -
tizenhárom ember, a ki nyomorultan elveszett, a tengerbe fulladt!
|