|
Az angol hajóskapitány, miután farkasétvággyal
elfogyasztotta az elébe rakott eledeleket s kissé magához tért bágyadtságából,
így beszélte el hajótörése történetét:
- Midőn a Repton
két nappal ezelőtt megpillantotta a
Saint-Enochot, és egyenesen feléje tartott... (hogy mily szándékkal, azt
King kapitány elhallgatta)... hirtelen irtózatos lökést kapott alulról. A
feneke betört s a léken át zuhogva tódult be a víz. A szörnyű lökés
kivetette a hajóból Stroke másodkapitányt három-négy matrózzal együtt; a
többieket, a kik szintén odavesztek, a lezuhanó árboczok, vitorlarudak ütötték
agyon. Ő maga, a még megmaradt legénységgel, idején csónakra szállhatott,
de alig volt száz ölnyire a Reptontól,
midőn a hajó már elmerült.
- Csak azon csodálkozom, - tette hozzá King kapitány, - hogy
zátony van a tenger e részében.
- Nem lehet másként megmagyarázni, - felelte Heurtaux
kapitány, - minthogy a tengerfenék vulkánikus erő folytán hirtelen
fölemelkedett.
- Önök mégis szerencsésebbek mint mi, - szólt az angol
sóhajtva: - megvan a hajójuk!
- Mit érünk vele, ha megfeneklett, s még az összes hajóteher
föláldozásával sem szabadíthatjuk meg a zátonyról!
- Akkor hát miért ragaszkodnak hozzá? - kérdezte az angol. -
Miért nem szállnak csónakra, s miért nem hagyják itt a hajót?...
Senki sem felelt. Mindenki érezte, hogy a tanács józan és
helyes, de a követésétől mégis mind visszariadtak... Október vége felé
járt az idő, s ilyenkor irtózatos viharok szoktak dühöngeni a
Csöndes-tengernek ezen a vidékén... Istenkísértés lett volna csónakon neki
vágni az óczeánnak!
Végre, hosszas csönd után, Filhiol orvos ezt kérdezte az
angol kapitánytól:
- Bizonyára ön is tudja, hogy a midőn
Pietropavlovszkban voltunk, egy tengeri szörnyeteg halálra rémítette a
kamcsatkaiakat?
- Nem csak a kamcsatkaiakat, - felelte az angol, - hanem az
én legénységemet is.
- Tehát elhitték azt a mesét?
- Azt hitték, hogy valami óriási polipról, fejlábúról van
szó, a mit hajós nyelven kalmárnak, krakennek neveznek...
- De hisz ilyen állatok nincsenek! - kiáltott föl az orvos.
- Miért ne lehetnének? - vágott közbe Allotte hadnagy: -
hisz már többször fogtak is!
- Fogtak, igen!... de nem oly óriás szörnyetegeket, mint a
minőről a kamcsatkaiak beszéltek!... Az lehet, hogy egy-egy csónakot
összetörhetnek: de hogy a mélybe ránthassanak egy több száz tonnás nagy hajót,
az már igazán képtelenség!
- Magam is ezt hiszem, - szólt most Bourcart kapitány.
- Mondja meg hát, uram, - fordult Filhiol orvos az angolhoz:
- látta-e útjában azt a roppant tengeri kígyót, melytől az együgyű
kamcsatkai halászok úgy megrémültek?
- Nem, nem láttam... De láttam sok összetört csónak és hajó
romjait... láttam több bálnát, mely döglötten úszott a vízen és nem szigony
ölte meg... S ki tudja: nem ennek a szörnyetegnek a pusztító munkája volt-e
mind ez?
- Nagyon valószínű, hogy az volt! - kiáltott közbe
Allotte hadnagy.
- Sőt embereim egy része, - folytatta az angol
kapitány, - határozottan állítja, hogy óriási karok, roppant ollók ragadták meg
hajónkat, melyet előbb fölfordítottak s aztán lerántottak a mélységbe...
- Na, ebben az én legénységem is egyetért az önével, -
mondta Bourcart kapitány. - A kádárom annyit beszélt nekik a tengeri kígyóról,
hogy most már nem lehet kiverni fejükből ezt a rémmesét, és szentül meg
vannak győződve arról, hogy a Reptont
is ez a szörnyeteg pusztította el... Én magam azonban nem hiszem ezt a
badarságot.
Este kilencz óra volt, de senkinek sem jutott eszébe az
alvás. Egyre ezen a képzelt, vagy létező szörnyetegen vitatkoztak, s az
orvos, meg Allotte hadnagy egyre jobban belemelegedtek a beszédbe, mikor
Heurtaux kapitány hirtelen fölugrott.
- A hajó mozog! - kiáltott hevesen.
Halálos csönd lett. Mindenki fojtott lélegzettel,
szívdobogva várakozott... A Saint-Enoch
kétszer-háromszor gyöngén megrázkódott, aztán lassan fölemelkedett és féloldalt
dűlt helyzetéből kissé egyenesebbre állt...
- Libegünk! - kiáltott föl Allotte hadnagy.
A tisztek mind fölrohantak a födélzetre. A koromsötét
éjszakában néhány alaktalan, még feketébb árny látszott mozogni... A matrózok
voltak, a kik fölriadva álmukból, szintén a födélzetre szaladtak, s
visszhangként, ujjongva ismételték Allotte hadnagy kiáltását:
- Libegünk!... libegünk!...
A tisztek a hajó-korláthoz szaladtak és letekintettek, de
semmit sem láttak. A hajó megmozdulása annál különösebb, hihetetlenebb volt,
mert éppen tenger-apály lévén, még jobban meg kellett volna feneklenie... Pedig
mozgott, libegett: határozottan úszott a vízen!
Egyszerre a mozgás meglassúdott... gyönge súrlódás nesze
hallatszott föl a tengerből, s a hajó ismét megállt... megfeneklett!
A dolog érthetetlen volt!
A legénység összebújt a főárbocz körül és halkan
beszélgetett. Azt magyarázgatták egymásnak, hogy a hajó libegését, mozgását nem
okozhatta a tenger hullámzása, mert a tenger oly sima volt, mint a tükör; de
nem okozhatta a tenger-dagály sem, mert az már három órával ez előtt
elmúlt... E szerint hát...
- E szerint hát, - szólt Kardec, a szigonyos: - magának a
zátonynak kellett megmozdulnia.
- A zátonynak? - kiáltottak többen álmélkodva.
- Ez bolond beszéd! - szólt az egyik kormányos: - különben
is nem ez a fő, hanem az, hogy örökké itt ragadunk-e ezen az átkozott
zátonyon, mint az osztriga a sziklán?
- Nem! - felelt egy mély, komor hang, a kádár hangja.
- Ah, hát te hiszed, hogy megszabadulunk innen? - kérdezte
Ollive mester álmélkodva.
- Hiszem...
- És mikor?...
- Mihelyt a szörnyeteg elereszt bennünket.
- Miféle szörnyeteg? - kiabáltak többen meghökkenve.
- Az a szörnyeteg, a melyik megragadta a Saint-Enochot... és le fogja rántani a
Csöndes-tenger fenekére!
A legénység némán nézett össze. Halotti csönd lett. Talán
egyetlen egy sem volt a matrózok közt, a ki ne hitte volna Cabidoulin János
Mária szörnyű jövendölését.
A vitorlamester fogcsikorgatva és fölemelt öklökkel rohant
rá a kádárra:
- Elhallgatsz-e, vén gazember?!...
A legénység azonban morogva állta útját s eleven sövényként
fogta körül a kádárt, a ki diadalmasan mérte végig a vitorlamestert és maró
gúnnyal kérdezte:
- Nos, ki nyerte meg a pint rumot?
A tisztek sápadtan hallgatták ezt a szóváltást, de nem
avatkoztak bele, annyira meglepte őket a legénység magatartása. Pár
pillanat telt el szorongó, temetői csöndben, aztán valaki elkiáltotta
magát:
- Meneküljünk a hajóról, a míg lehet!
- Úgy van!... úgy van! - zúgtak a matrózok helyeselve és
legott rohantak a csónakok felé.
- Megálljatok! - kiáltott rájuk Bourcart kapitány dörgő
hangon. - A legelsőt, a ki csónakba ül, agyonlövöm!
S előrántva pisztolyát, fenyegetően czélzott a
tömegre. Tisztjei és King kapitány szintén revolvert fogtak, s mind az öten
készen voltak, hogy rálőnek a legelsőre, a ki a csónakokhoz
közeledik.
A legénység megdöbbent egy pillanatra és megállt. Bourcart
kapitány pedig lejött a hajóhídról, egyenesen Cabidoulin János Máriához lépett
és fenyegetően ráfogta pisztolyát.
- Te vagy felelős mindenért! - kiáltott föl
fogcsikorgatva.
- Én!... kapitány?...
Bourcart kapitány azonban nem is felelt neki, hanem Ollive
mesterhez fordulva, azt parancsolta:
- Veresd vasra!... Le vele a hajó-fenékre!...
A legénység morogni kezdett, Cabidoulin pedig méltatlankodva
csattant föl:
- Azért veret vasra, mert megjövendöltem az igazat?...
- Úgy van!... az igazat!... Igazat mondott! - kiabált a
legénység összevissza.
És mintha csak ezeket a szavakat akarná megerősíteni a
természet is, a tenger hirtelen elbődült vagy
fél kilométernyire, a hajó irtózatos lökést kapott, majd egy roppant hullám
fölvette a tarajára és szédületes gyorsasággal vitte, ragadta magával a
Csöndes-tenger végtelen sivatagján!...
|