|
Hova, merre ragadta ez a titokzatos, hatalmas erő a Saint-Enochot?...
A koromsötétben tíz lépésnyire sem lehetett látni, s
Bourcart kapitány meg a tisztjei hiába iparkodtak megállapítani a hajó irányát.
A legénység eszét vesztette félelmében, s most már nem volt egyetlen egy
csónakjuk sem: - az irtózatos hullámcsapás mind letépte, mikor a hajó nekilódult!
A Saint-Enoch oly
szédületes gyorsasággal nyargalt a hullámokon, hogy a födélzeten állni sem
lehetett: a levegő ellenállása fölfordította az embereket. A legénység
kénytelen volt lehasalni a hajó-korlát mentén s még így is meg kellett kapaszkodnia
a kötelekben. A tisztek lemenekültek a szobába, mert a hídon nem lehetett
megállni.
De mit is csinálhattak volna odafönt?... A szörnyű
bőgés egyre hangzott, s a vitorlakötelek megfeszített húrokként
süvöltöttek a nagy szélben, mit a hajó gyors mozgása okozott. Minden
pillanatban várták, hogy az árboczok darabokra törve hullanak le a födélzetre.
- Irtózatos ereje lehet ennek a szörnyetegnek, a mely
magával ragad bennünket! - szólt Allotte hadnagy.
- Szörnyeteg?... Miféle szörnyeteg? - felelt Bourcart
kapitány vállat vonva.
Sem ő, sem Filhiol orvos, sem Heurtaux kapitány, sem
Ollive mester nem akarták hinni, a mire a többiek már mind esküt mertek volna
tenni: - hogy egy szörnyeteg fogta meg az ötszáz tonnás hajót s ragadta magával
ily roppant sebesen.
Nem!... Erről szó sem lehet!... Valami ciklon, tenger
alatti kitörés, vagy orkán, forgószél: szóval akármi más, csak az a tengeri
szörnyeteg nem, a mellyel Cabidoulin tele beszélte a babonás legénység fejét!
Az éjszaka egyformán telt el, halálos szorongásban. Reggelre
kelve kissé világosabb lett ugyan, de a sűrű, szürke köd úgy
körülfogta a hajót, hogy nem igen lehetett látni... Ha legalább szétfoszlott
volna ez a köd, hogy lenézhettek volna a tengerbe: - nem látják-e valami nyomát
annak a mesebeli tengeri szörnyetegnek, polipnak, vagy kígyónak, a melyről
Cabidoulin mester s a legénység álmodozott?...
De a sűrű ködben semmit sem láthattak!
A hajó sebessége nem csökkent. A hideg, éles levegő úgy
metszette az arczot, mint a borotva, s a szemek legott megteltek könnyel. A
hajóhídon, a födélzeten most sem lehetett megállni, s a tisztek, miután hiába
próbáltak kimenni szobájukból, csüggedten visszavonultak. Ollive mestert, a ki
minden áron föl akart menni a hajó-hídra, hogy szétnézzen, úgy oda vágta a szél
az ajtóhoz, hogy ketten is alig bírták talpra állítani.
- Ezer ördög! - kiáltott föl elkeseredve: - majd azt hittem,
hogy nem fizethetem meg a pint rumot annak a gaz Cabidoulinnek!
- Mit tegyünk? - kérdezte Heurtaux kapitány csüggedten.
- Egyelőre várunk, - felelte a parancsnok komoran. - Ez
az állapot nem tarthat soká... aztán majd meglátjuk.
- Csak el ne vigyen bennünket a Sarki-tengerig! - mondta
Allotte hadnagy.
- És darabokra ne törjék a Saint-Enoch! - tette hozzá Coquebert hadnagy.
E pillanatban irtózatos recsegés-ropogás harsogta túl a
siketítő, egyforma bőgést.
- Az árbocz! - kiáltott föl Ollive mester.
Mind a három árbocz úgy tört ketté derékban, mint a
gyújtószál, s nagy robajjal zuhant a födélzetre. Szerencsére egy lélek sem járt
arra, s a törmelékek nem tettek kárt senkiben. De a hajó gyorsasága nem
csökkent: épp oly szédületes sebességgel nyargalt a hullámokon, mint eddig.
- Szegény Saint-Enoch!
- jajdult föl Bourcart kapitány.
Most már oda volt utolsó reménye is! Árboczok és vitorlák
nélkül még akkor sem érhetnének biztos révbe, ha a szörnyeteg... feltéve, hogy
csakugyan szörnyeteg ragadta meg... eleresztené a hajót!
A kronométeren reggeli nyolcz óra volt: az őrült
nyargalás tehát már tizennégy óra óta tartott!
Mily roppant, kimeríthetetlen erő lehetett az, a mely
ily sokáig egyenletes gyorsasággal bírta hajtani a hajót! Alapul véve a bálnák
erejét, nem volt nehéz a számítás. Egy huszonhárom méter hosszú bálnában,
melynek súlya körülbelül hetven tonna, négyszázhúsz lóerő van, - a mennyi
még a legtökéletesebb lokomotívoknak sincs!... Milyen lehet hát egy négy-ötszáz
láb hosszú tengeri szörnyetegnek a vontató ereje?... Csak rágondolva is megáll
az emberi ész!
- Legalább negyven mérföldnyi sebességgel megyünk óránkint!
- mondta Bourcart kapitány Filhiol orvosnak.
- E szerint hetedfélszáz mérföldet tettünk tizennégy óra
alatt?...
- Úgy van!... Hetedfélszáz mérföldet!
E hihetetlen gyorsaságra több példa van: s éppen a
Csöndes-tengerben fordultak elő hasonló esetek.
Egy heves földrengés alkalmával, mely Peru partjain
pusztított, az óczeán oly roppant hullámot vetett, mely a perui partoktól egész
Ausztráliáig futott. E két mérföld hosszú hullám szédületes gyorsasággal rohant
végig földünk felületének harmadrészén: sebességét száznyolczvanhárom méterre
becsülték másodperczenkint, a mi óránkint hatszázötvennyolcz kilométert tesz!
Ezt az esetet Bourcart kapitány is ismerte s most, hogy
eszébe jutott, így szólt:
- Egy csöppet sem csodálkoznám, ha mi is hasonló tüneménynek
volnánk a szemtanúi és áldozatai... Talán vulkánikus kitörés volt a
Csöndes-tenger fenekén, s minket most az ettől okozott hullám ragadott
tova...
- Ez sokkal hihetőbb is, mint a tengeri szörnyeteg
meséje! - jegyezte meg Heurtaux kapitány.
- De próbálja csak meg elhitetni Cabidoulin mesterrel! -
sóhajtott Filhiol orvos.
E közben Bourcart kapitány előszedte a térképet,
igyekezvén megállapítani rajta, hogy merre járnak. Mivel a hajó északi irányban
rohant, eddigi sebességéből következtetve, már át kellett vágnia a Kuruli-szigetek
lánczolatán... sőt a Behring-szoroson is, s most már bizonyára az
Éjszaki-Jeges-tengerben voltak!
Heurtaux kapitány megdöbbenve hallgatta a parancsnok
magyarázatait, s aztán halkan mondta:
- Ha ez így van, akkor nemsokára találkoznunk kell a jégsarki
zátonnyal!...
Ez nagyon is érthető és valószínű volt. A Saint-Enoch egyenesen vesztébe rohan:
ott fog darabokra törni a sarki zátonyon és ötven embere nyomorultan vesz el az
örök hó és jég kietlen sivatagjában!...
Mert ha az összeütközés szörnyű katasztrófája nem is
zúzza-tépi őket ízekre: mi lesz belőlük, ha valami jégmezőre
jutnak Új-Szibériában, a Wrangel-földön, vagy más valami sziget-csoporton, -
több száz mérföldnyire Ázsia és Amerika partjaitól?... Ezeken a vidékeken
október vége felé már roppant hidegek járnak: - hogy teleljenek ott minden
nélkül?... hogy jussanak el Szibéria, vagy Aljaszka lakott tartományaiba?
Így telt el a délelőtt, a melynek borzasztó hosszúságát
még növelte, nyújtotta az is, hogy a köd egyre tartott és semerre sem lehetett
látni. Nem tudhatták, hogy van-e part jobbra, vagy balra, van-e sziget vagy
szárazföld előttük, a melyen a hullám ereje megtörik?...
Délután a köd kissé eloszlott, de az ég felhős maradt.
A szürke szemhatáron semmi sem látszott...
tenger és tenger mindenfelé... Négy óra tájban a hajó sebessége mintha csökkent
volna...
Ollive mester rögtön kiment a szobából, s mivel a
levegő ellenállása is csökkent, ezúttal nem esett el. Bourcart kapitány s
a többi tisztek is mindnyájan utána mentek, erősen megkapaszkodva a
kötelekben, hajó-korlátban.
A hajó orra éjszak-éjszak-keletnek volt fordulva, de
bármerre néztek, sehol sem láttak földet. De nem látták azt a tengeri
szörnyeteget sem, a melyről a kádár azt állította, hogy megragadta és
magával hurczolja a hajót.
De azért Cabidoulin János Mária még most is szentül hitt a
szörnyetegben, s midőn Ollive mester azt mondta neki, hogy elvesztette a
pint rumot, így felelt:
- Sőt megnyertem!... Ámbár bizonyos, hogy se te, se én
nem ihatjuk meg soha!
- Hol van hát az a szörnyeteg? - kiáltott föl Ollive mester
dühösen. - Csak a te ostoba fejedben!
- A hajó alatt van! - felelte a kádár konokul. - Most nem
látni, mert elbujt... de tegnap!... de tegnap!... Egész nap hallottad a
bőgését!...
E közben lassankint jobbról is, balról is úszó jégdarabok
tünedeztek föl, és egyre sűrűbbek, nagyobbak lettek. Világos volt,
hogy a Saint-Enoch már túl van a
Behring szoroson és a Sarki-tengerben úszik.
Egyszerre csak az egyik
matróz, a ki ez alatt fölmászott a csonka főárboczra, rémülten kiáltott
föl:
- Jéghegy előttünk!
Nem is jéghegy volt, hanem a sarki zátony, az a roppant
jégmező, mely vagy száz lábnyira emelkedik ki a tengerből. Fehér
fölülete vakítóan ragyogott a napnak ferdén reá eső sugaraiban, s itt-ott
nagy tömegekben lepték el a vízi szárnyasok s a lomha fókák, melyek kényelmesen
henteregtek rajta.
A jégmező három-négy mérföldnyire lehetett tőlük,
s a tenger itt már nagyon háborgott, úgy hogy a hullámok többször szilajon
végig söpörték a hajót. Egy ízben a Saint-Enoch
úgy féloldalt dőlt, hogy kis híja, hogy föl nem borult...
A mily mértékben sötétedett, oly mértékben nőtt a
vihar, s a heves szél egész hófergeteget zúdított a hajóra... Végre, este hét
óra tájban, a hullám még egyszer fölkapta a Saint-Enochot,
rádobta egy jéghegyre, a melyen végig siklott s aztán összetöredezve neki
vágódott a zátony jéghegyeinek.
|