|
Hová vitte őket az a roppant hullám, mely elszakította
a hajót a végzetes zátonyról?...
Midőn a köd eloszlott, Bourcart kapitány meghatározta,
hogy a Saint-Enoch
éjszak-éjszak-nyugot felé rohant. Ha nem tért el ettől az iránytól,
midőn a Behring-szorosból kijöttek, akkor nem lehetnek messze Szibéria
szárazföldjétől s a hazatérés sokkal könnyebb lesz, mintha az amerikai
Aljaszka végtelen sivatagjain kellene keresztül menniük.
Valóságos csoda volt, hogy senki sem sérült meg, - néhány
zúzódáson kívül egyetlen emberben sem esett kár, s mindnyájan épek és
egészségesek voltak.
Sötét, fagyasztó éjszaka volt, - tíz fok a fagypont alatt, -
de azért a legénység is, a tisztek is kiszálltak a jégmezőre, hogy kissé
szétnézzenek. A jégmezőn nem sok látni való volt, s mivel a csikorgó hideg
nagyon elővette őket, Bourcart kapitány megparancsolta, hogy
mindnyájan menjenek föl a hajóra; ott legalább védve lesznek a hózivatar ellen.
Meg kellett várniok a reggelt, mielőtt bármit
határoznak... De mily szomorú volt ez a reggel!...
A hajó feneke betörve, árboczai kidőlve, karfája,
korlátja szerteszaggatva, vitorlák, csónakok nélkül! - mit is remélhettek
ettől a romladéktól?
Bourcart kapitány nagy nehezen előkereste a térképet és
Heurtaux kapitány segítségével igyekezett megállapítani, hova jutottak.
- A hullám 22-ikén este kapott föl bennünket, - mondta.
Bourcart kapitány: - és 23-ikán este vetette partra a hajót.
- Úgy van... s óránkint negyven mérföldnyi sebességgel
ragadott bennünket tova...
- E szerint, - jelentette ki Bourcart kapitány, - azt
hiszem, hogy a Wrangel-föld tájékára értünk.
Ha a parancsnok nem tévedett, akkor csak a Long-szoroson
kellett átmenniök, hogy a csukcsi-eszkimók földjére jussanak, a melynek
legkiugróbb pontja a Jeges-tengerben a Nord-fok.
A hajótöröttek helyzete tehát nem volt kétségbeejtő.
Igaz, hogy több száz mérföldet kell majd gyalogolniok a jégmezőkön,
tűrniök az évszak viszontagságait, küzdeniök talán az éhséggel is: de
legalább remélhették, hogy épségben kerülnek haza.
Arra, hogy a Saint-Enochot
is megmentsék, vagy hogy rajta utazzanak haza, gondolni sem lehetett. A hajó
úgy össze-vissza volt törve, hogy meg sem kísérthették a kitatarozását. Sajkát sem
építhettek a romjaiból, mert ötvenhat ember nem fért volna bele, - s hová
tették volna még a szükséges eleséget, ivóvizet, tüzelő fát?...
Nem tehettek hát egyebet, minthogy megvárják, míg a
Long-szoros teljes szélességében befagy, s aztán szánkóra rakva mindenüket,
átkelnek rajta, egyenesen a Csukcsi-eszkimók földjének tartva.
Miután ebben megállapodtak, a hajóács, Cabidoulin mester és
a hajó-kovács rögtön hozzáláttak a szánkók elkészítéséhez, Bourcart kapitány
pedig aggodalmasan nézegette a Long-szorost, mely kissé délnek feküdt, s bár
erősen zajlott, de még nem fagyott be.
Öt napig tartott a három erős, nagy szánkó
összeácsolása, s ennek munkájában az angolok is serényen segítettek a
francziáknak. Ez alatt néhány kíváncsi jegesmedve is mutatkozott négy-ötszáz
méternyire a munkásoktól, de legott megszaladt, mihelyt valaki üldözni akarta.
Végre, október 28-ikán, készen volt a három szánkó.
Megrakták mindenféle eleséggel: sózott hússal, konzervekkel, kétszersülttel, a
hajó árboczaiból vágott tüzelőfával és vitorlákkal is, a melyekből
majd sátort ütnek, ha hóvihart érnek a jégmezőn.
Másnap reggel útnak eredtek. Nehéz szívvel hagyták ott a
hajót, a melyben annyi jó órát töltöttek együtt... de nem volt mit tenniök!...
Elül ment a két hadnagy, utánuk a legénység, mely fölváltva húzta a szánkókat,
s legvégül a három kapitány.
Minek írjuk le a kis karaván küzdelmeit, viszontagságait,
szenvedéseit?... Naponkint tizenkét órát gyalogoltak hóban, szélben, viharban:
- de azért senki sem panaszkodott. Mikor Bourcart kapitány jelt adott a
megállásra, fölütötték a sátrakat, megették szegényes ebédjüket, vacsorájukat,
aztán megpihentek... hogy az első szóra ismét nyakukba vegyék a hámot.
A gyöngébbek és ifjabbak egymás után dőltek ki és
Filhiol orvosnak ugyancsak sok dolga akadt. De meggyült a betegekkel a többiek
baja is, mert nem tudván járni, föl kellett őket fektetni a szánkókra, s a
többi teherrel együtt őket is vontatni kellett.
Így érték meg november 21-ikét.
Huszonnégy nap múlt el az indulás óta. Eleségük majdnem végképp
elfogyott, s ha negyvennyolcz óra alatt nem érkezik segítség, valamennyien éhen
halnak...
Másnap, a mint egyre délnyugati irányban haladtak, egyszerre
csak megpillantották a tengert... a nyílt, szabad tengert!...
Megkövülten álltak meg... Tehát eltévedtek!... Halálos csönd
lett, s az ötvenhat ember közül egyik sem mert a másikra nézni... Mi lesz most
velük?... Itt állnak a Behring-szoros partjain - mert most már nem
kételkedhettek, hogy oda jutottak - és nincs út a menekülésre!
- Megpihenünk! - szólt végre Bourcart kapitány.
Fölütötték a sátrakat, s leszedték az utolsó eleséget a
szánkókról. Csöndben, szótlanul ették meg az utolsó falat kétszersültet, az
utolsó falat húst. Aztán fásultan ledőltek pihenni...
- Hajó!... Hajó!...
Ez a kiáltás verte föl a szerencsétleneket kábult álmukból,
a mire mindnyájan lélekszakadva rohantak ki.
Allotte hadnagy kiáltotta ezt a szót, s melléje sírt is,
kaczagott örömében... Nem tudván aludni, kijött a sátorból: és éppen jókor,
mert ha csak félórával késik, a hajó alighanem letűnik a szemhatárról.
A czetvadász-hajó, mert az volt; duzzadó vitorlákkal sietett
kifelé a Behring-szorosból. Bourcart kapitány azonnal lövöldöztetni kezdett,
míg a legénység egy része odarohant a jégmező partjaira és kurjongatva,
kendőjét, sipkáját lobogtatva hívta föl a hajó figyelmét.
A hajón észrevették őket... keresztbe fordították a
vitorlákat, leeresztettek egy csónakot és... fél óra múlva a hajótöröttek mind
oda fönt voltak a födélzeten.
A hajót Worldnak hívták,
a kapitánya Morris volt, a ki nagyon szívesen fogadta a szerencsétleneket.
Ő maga is Új-Zeelandba igyekezett; de hogy a hajótörötteket partra
szállítsa, kis vargabetűt csinált és kikötött Dunedinben.
King, az angol kapitány, így
búcsúzott el franczia kollégájától:
- Ön fölvett bennünket a Saint-Enochra
s én megköszöntem ezt önnek...
- Épp úgy, mint mi is megköszöntük Morris kapitánynak, hogy
fölvett bennünket a Worldra, -
felelte Bourcart kapitány.
- E szerint hát nem tartozunk egymásnak semmivel?...
- A hogy gondolja!
- No hát, jó napot!
- Jó napot!
Ez volt az egész.
A tengeri kígyó históriája most már világos volt a két
hadnagy előtt is: ők is hitték és tudták, hogy egy roppant nagy,
szédítő sebességgel rohanó hullám kapta föl hajójukat és vetette partra...
de Cabidoulin János Mária és a legénység nagy része meg volt
győződve, hogy de bizony csak a tengeri szörnyeteg, vagy kígyó
ragadta meg és pusztította el a Saint-Enochot.
Mind a mellett, Havrebe érve, Ollive mester és a kádár
megitták a pint rumot... azaz hogy nem is egyet, mert mind a kettő azt
állította, hogy ő nyert, úgy hogy a jó barátság kedvéért mindegyik
fizetett egy-egy pint rumot, mintha a másik nyert volna.
Hanem az bizonyos, hogy Cabidoulin János Máriának csakugyan
ez volt az utolsó útja.
-&-
|