IV. FEJEZET.
A Csöndes tengeren.

A Saint-Enoch április 3-ikán indult el a hosszú útra s Bourcart kapitány elhatározta, hogy meg sem áll a Hajós-szigetekig, a hol kókuszdiót, eleven szárnyasokat és disznókat szándékozott vásárolni a legénység és a tisztek élelmezésére.

Mivel jó szelük volt, tíz nap alatt körülbelül kilenczszáz mérföldnyire értek már Új-Zeelandtól s körülbelül a Baktérítő környékén vitorláztak.

- Ezen a tájon legmélyebb a Csöndes-óczeán, - magyarázta Bourcart kapitány Filhiol orvosnak: - itt keresztezi a huszonharmadik párhuzamos kör a százhetvenötödik délkört. A Penguin hajó fenékmérései szerint ezen a helyen még négyezerkilenczszáz yardnyira sem találtak feneket.

- Én azt hittem, - felelte az orvos, - hogy a Japáni-tenger a legmélyebb...

- Tévedés! - mondta Bourcart kapitány: - ez a tenger sokkal mélyebb, körülbelül 9000 méter mély.

- Tehát a tenger mélysége nagyobb, mint földgömbünk legóriásibb hegyeinek magassága?

- Úgy van! Mert a Himalaya legmagasabb csúcsa, a Dava-lagiri, csak 8600 méter.

Április 15-én a Saint-Enoch elérkezett a Szamoa-szigetekhez, a Hajós-szigetek legjelentékenyebb csoportjához és horgonyt vetett pár hajókötélnyire a Szavai előtt, a mely talán a legnagyobb e kis szigetek közt.

Egy tuczat bennszülött, királya kíséretében, feljött a hajóra körülnézni. Egy angol tolmács vezette a csaknem egészen meztelen bennszülött vadakat, a kiknek még a királyuk sem viselt ruhát. Bourcart kapitány rögtön ajándékozott neki egy tarka inget, a melyet azonban ő felsége a - lábaira akart felhúzni!

A partra küldött csónakok csakhamar friss kókuszdióval megrakodva tértek vissza, s az angol tolmács csakhamar szerzett bőségesen teknősbékákat, baromfikat és alacsony, de húsos disznókat is, a melyekért Bourcart kapitány mindenféle ócska holmival fizetett, - legkivált olcsó, otromba késekkel, a miket a szamoabeliek nagyra becsülnek.

Harmadnapra tovább utazásuk után az őrök egész csapat busaszöketőt vettek észre, vagy 4-5 mérföldnyire a hajó orra előtt. Már majdnem öt óra volt délután s noha már esteledett s a szél is alig lengedezett, Bourcart kapitány mégis meg akarta kísérteni az állatok üldözését.

Rögtön leeresztetett két csónakot, Heurtaux kapitányét és Coquebert hadnagyét, a melyek gyorsan, de óvatosan evezve igyekeztek közeledni a csapathoz.

- Ezeket nehezebb elejteni, mint a bálnákat, - magyarázta Bourcart kapitány Filhiol orvosnak, - s nem is oly jövedelmező a vadászatuk. Ha megszigonyozzák, oly szédületes sebességgel bukik víz alá, hogy gyakran el kell vágni a szigony kötelét, mert fölborítaná vagy magával rántaná a csónakot; de viszont, ha a csónak nem bocsátja el zsákmányát, majdnem bizonyos, hogy el is ejti az állatot, a melynek már nem igen van ereje másodszor is a víz alá bukni.

A két csónak ezúttal nem nagy szerencsével járt. Csak egyetlen egy közepes nagyságú busaszöketőt sikerült elejteni, noha az üldözött állatok közt volt néhány óriási példány is. Mivel az este már leszállt, a vadászatot félbe kellett hagyni s a legénység csak a megölt busaszöketőt lánczolta oda a hajóhoz.

Másnap reggelre a busaszöketőknek nyomuk sem volt s a Saint-Enoch tovább folytatta útját éjszak-kelet felé. Déltájban vagy öt mérföldnyire szél alatt, egy három árboczos hajót pillantottak meg, mely velük egy irányban haladt; hogy miféle nemzetbeli volt, ily messziről nem mondhatták meg biztosan, de vitorláinak formájáról és alakjáról angol hajónak látszott.

Kevéssel ebéd után a szél hirtelen megfordult, még pedig oly hevesen és váratlanul, hogy a fölkorbácsolt tenger egyszerre elöntötte a féloldalt hajlott hajó födélzetét, s Bourcart kapitánynak alig volt elég ideje, hogy szembe fordíttassa a vitorlákat a széllel.

Mialatt a legénység ezzel vesződött, az egyik matróz, Gastinet kormányos, kiszalasztotta kezéből az első árbocz latin vitorlájának kötelét és fejtetőre lebukott a vízbe.

- Egy ember a tengerbe esett! - kiáltott föl rögtön mellette dolgozó társa, s a következő pillanatban Bourcart kapitány már maga ugrott a kormányhoz, hogy a hajót megfordítsa.

A tenger úgy zajlott, háborgott, hogy a csónak leeresztésére gondolni sem lehetett. Szerencsére Gastinet jól tudott úszni, s kibírhatta addig a vízben, míg a hajó megfordul, közeledik hozzá, kötelet hajíthat le neki, a melyen fölhúzhatják.

Egyelőre mentő-öveket dobáltak le neki; de mivel szél alatt esett a tengerbe, a mentő-övek nem juthattak el hozzá s Gastinet úszva igyekezett elérni őket.

E közben Bourcart kapitány már lassan fordította a hajót; a legénység emberfölötti erővel húzta a vitorla-köteleket, az árboczok nagy roppanással hajladoztak és a hajó, majdnem egészen féloldalt dűlve a vízen, nagy szökéssel fordult oldalt: - Gastinet alig volt tőle kőhajításnyira.

E pillanatban azonban a helyzet hirtelen válságosra fordult.

- Czápa!... czápa! - kiabáltak a hajó orrában álló hajóslegények rémülten.

Valóban, a rettenetes szörnyeteg ott bukdácsolt szél alatt a tajtékzó tengerben, s alig volt száz lábnyira Gastinettől. A szerencsétlen azonban nem látta az iszonyú állatot, nem hallotta társai kiabálását sem, és nem is sejtette a roppant veszedelmet, mely fenyegette.

E perczben két lövés dördült el. Heurtaux, a második kapitány és Allotte hadnagy ugyanis gyorsan leszaladtak puskájukért s csaknem egyszerre lőttek rá a falánk szörnyetegre.

Eltalálták-e?... Ki tudhatta volna! Egyelőre lebukott a víz alá s nem látszott ocsmány, nagy feje.

A hajó ezalatt egészen megfordult s egy pillanatig mozdulatlanul állt. Vitorlái ide-oda csapdostak, mert a szél még nem kapott beléjük, s kérdéses volt, hogy ha neki duzzadnak, a hirtelen lökés nem téríti-e el a hajót abból az irányból, a melyben mennie kellett, hogy a szerencsétlen vízbe esettet kimenthesse...

Egy álló perczig szörnyű izgatottság fojtogatott mindenkit... A Saint-Enoch veszedelmesen ingadozott, majd vitorlái lassankint duzzadni kezdtek, s aztán az egész hajó egyszerre féloldalt dűlt és nagy szökéssel, nyögve, recsegve lódult neki abban az irányban, a merre Gastinet hánykódott a habokon, görcsösen kapaszkodva az elért mentő-övbe.

Rögtön lehajították neki a kötelet; Gastinet elkapta s teljes erőből igyekezett fölfelé kúszni, de a hajón levők is gyorsan húzták fölfelé. A matróz még pár lábnyira volt a hajó korlátjától, mikor a czápa ismét fölbukott és hátára feküdve, nagy ugrással akarta elérni menekülő áldozatát: de hiába... már nem érhette utol.

Gastinet rögtön elájult, mihelyt letették a fedélzetre. Mialatt az orvos fölmosdatta, Ducrest szigonyos gyorsan nagy darab marhahúst kötözött egy vashorogra és beledobta a tengerbe.

A czápának nyoma sem volt... Egyszerre csak erősen megrándult a kötél, melyet a szigonyos óvatosságból jól megkötött a hajón.

A czápát megfogták! Hat ember teljes erejéből húzta a kötelet s az iszonyatos szörnyeteg csakhamar látható lett. A mint fejét fölhúzták a hajó korlátjáig, hurkot vetettek a farkára is, azt is fölhúzták s aztán egy rántással a födélzetre dobták.

Pár szekercze-csapás végzett a czápával, s ekkor a hajósok csupa kíváncsiságból fölbontották a gyomrát, hogy mi van benne. Hát biz ott elég hely lett volna a szegény Gastinet számára, bár sok lim-lom volt már benne: egy üres palaczk, három konzerv-doboz bádogból, sok kötélvég, rongy, egy elnyűtt hajó-seprű, különféle csontok, egy viaszos vászonköpönyeg, egy öreg halász-csizma s egy nagy rozsdás lakat.

- Valósággal ez a tenger szemetes ládája! - kiáltott föl Filhiol orvos. - De most már, hogy láttuk, mi van benne, jó lesz visszadobni a tengerbe, hadd falják föl a testvérei.

- Szó sincs róla, kedves orvos! - szólt Bourcart kapitány.

- Micsoda? Nem dobja vissza a tengerbe? - kérdezte az orvos álmélkodva. - Hát ugyan mit akar vele?

- Hasznát veszem.

- Hasznát?... Hogy-hogy?

- Sokféleképpen. A zsírja, vagy ha jobban tetszik, az olaja, sokkal kitűnőbb, mint a csukamáj-olaj, mert sohasem avasodik meg; a bőréből, ha megszárítják és kicserzik, a legfinomabb erszényeket, tárczákat készítik, vagy könyveket kötnek bele: ez a chagrin-bőr; sőt meg is főzik...

- Ej, ej kapitány! - kötekedett az orvos: - talán csak nem akarja elhitetni velem, hogy a czápát meg is eszik?

- Már hogy ne ennék meg! Sőt úszóit úgy szeretik a Mennyei Birodalomban, hogy tonnája hétszáz frankba kerül. Mi ugyan finnyásabbak vagyunk, mint a khínaiak, de azért a húsából olyan halenyvet készítünk, mely sokkal alkalmasabb a bor tisztítására, mint a vizahólyag. Egyébként, a ki nem undorodik olajos ízétől, meg is szeretheti a rántott czápát, a mely éppen nem rossz eledel.

Filhiol orvos nagyot nevetett, de azért nem kért a czápa pecsenyéjéből.

Április 25-ikén a Saint-Enoch átszelte az Egyenlítőt, a minek örömére a tisztek is, a legénység is egy-egy pohár borral többet ittak. Még Cabidoulin mesternek is jó kedve kerekedett, úgy, hogy mikor koczintott Ollive mesterrel, nagyot kurjantott magos kedvében.

- No öreg, hát észre tértél? - kérdezte a vitorlamester nevetve. - Hát már nem hiszed, hogy pórul járunk?

- De nagyon is hiszem! - felelte a kádár egyszerre elkomolyodva. - Hanem azért egy pohár bor nem árt; s ha már elpusztul az ember, hát inkább jó kedvűen, mint kétségbeesve pusztuljon el.

A Csöndes-tenger e részén gyakori a szélcsönd, s a Saint-Enoch is szinte alig mászott a tikkadt, fülledt levegőben. Az unalom gyötört mindenkit, s az volt minden szórakozásuk, hogy esténkint összeültek beszélgetni.

Egy délután, április 27-dikén, Bourcart kapitány, a többi tisztek, Filhiol orvos, meg Cabidoulin és Ollive mester szintén együtt ültek a hajó farán és beszélgettek.

Heurtaux kapitány, nyilván ugratni óhajtván a kádárt, hirtelen így szólt:

- No, Cabidoulin, meg van-e elégedve az utazással? A hajófenékben már kilenczszáz hordó halzsírunk van, s még egyetlen egy baleset sem ért bennünket:

- Kilenczszáz hordó még nem kétezer hordó, kapitány, - felelte a kádár, fejét csóválva; - s, a többi tizenegyszázat aligha lesz oly könnyű megtölteni, mint a hogy a pipámat megtömöm.

- De azért mégis megtöltjük, - csipkelődött Coquebert hadnagy, - ha csak a nagy tengeri kígyó mind föl nem falja a bálnákat az orrunk előtt.

- Hát pedig az is megtörténhetik, uram! - viszonzá Cabidoulin János Mária komolyan.

- No mondja, Cabidoulin mester, - kérdezte most Bourcart kapitány: - aztán csakugyan hiszi, hogy van ilyen szörnyeteg?

- Hogy hiszi-e? - kiáltott közbe Ollive mester: - hisz egész nap egyébről sem fecseg a legénységnek! Szerencse még, hogy a legénységnek több esze van, mint neki, s azért csak nevet a meséin.

- Nem jól van ez, Cabidoulin mester, - feddette őt Bourcart kapitány. - Mire való ilyesmivel izgatni a legényeket?

- Mire való? - felelte a kádár: - hát arra való, hogy ne nagyon ijedjenek meg, ha találkozunk a tengeri kígyóval, vagy más efféle szörnyeteggel.

- Bár csak találkoznánk velük! - kiáltott föl Coquebert hadnagy nevetve: - legalább színről színre meglátnók, hogy milyenek.

- Ne mondjon ilyet, hadnagy! - ijedezett a kádár: - utóbb még megbánhatná, a mit kívánt.

- Ej, ej, Cabidoulin mester, - szólt most Bourcart kapitány: - talán csak nem beszél komolyan? Hisz mindenki tudja, hogy nincsenek ilyen szörnyetegek?

- Pedig bizony vannak! - nyakaskodott Cabidoulin János Mária: - és Isten óvja tőlük a Saint-Enochot!

Most Filhiol orvos is megszólalt:

- Én pedig tudom, hogy nincsenek. Majdnem mindent olvastam, a mit ezekről a szörnyetegekről írtak, s tudom, hogy kinevették azokat az újságokat, a melyek először tálalták föl ezeket az ostobaságokat... Pedig ez a mese épp oly régi, mint maga az ember! Már az ókorban is megtaláljuk nyomait... a Scylla és Charybdis legendájában... Aztán Plinius is beszél egy kétéltű kígyóról, a melynek kutya-feje, pikkelyes teste van és lerántja a hajókat a mélységbe... Tíz vagy tizenkét századdal később a norvég Pontoppidan püspök szintén leír egy tengeri szörnyeteget, melynek lófeje s oly nagy szarvai vannak, mint egy árbocz, a szemei feketék, a sörénye fehér, s ha fölbukik vagy lebukik, egész örvény támad körülötte... Aztán keletkeztek a mesék az óriási polipokról, fejlábúakról, a melyekről azt mondják, hogy egy-egy karjuk harmincz, negyven, száz láb hosszú: - holott az egész állat, a csápjait is számítva, legföljebb csak hetven-nyolczvan centiméter lehet!

- De hát a ki látta? - szólt a kádár.

- Látta? - kérdezte Bourcart kapitány. - Hát ki látta?... és mit látott?

- Senki sem látta! - folytatta Filhiol orvos. - Nincs két ember, a ki állítólag látta és egyformának mondaná ezt a szörnyeteget. Az egyik szerint hegyes orra volt, a másik szerint kutyafeje, a harmadik szerint olyan úszói voltak, mint az elefánt fülei s azokkal evezett, a negyedik szerint csak a farkával hajtotta magát... Aztán ott van a híres nagy fehér bálna, a Moby Dick, melyre a skót czetvadászok több mint kétszáz esztendeig vadásztak s ez idő alatt soha senki sem látta!...

- De azért mégis hitték, hogy él! - kaczagott Bourcart kapitány.

- Természetesen! - felelte Filhiol orvos: - épp úgy mint hittek a nem kevésbé legendaszerű tengeri kígyóban is, a mely vagy negyven éve, kétszer is megjelent: egyszer a Glocester-öbölben, másodszor az amerikai vizekben, harmincz mérföldnyire Bostontól.

...Mi volt mind ebből igaz?...

A Concordia bárka 1819-ben, Race-Pointtől tizenötszáz mérföldnyire találkozott valami kígyó-féle tengeri szörnyeteggel, mely öt-hat lábnyira emelkedett ki a vízből, a bőre fekete volt, a feje olyan, mint a lóé, vagy inkább a hüllőé, de nem volt hosszabb ötven lábnál: tehát még oly hosszú sem, mint a bálna, vagy a busaszökető.

Schielderup kapitány 1849-ben az Osterssen-sziget s a szárazföld közt levő tengerágban látott egy tengeri kígyót, mely legalább hatszáz láb hosszú volt és aludt a vízen.

A Castillan őrt álló matrózai 1857-ben szintén láttak egy roppant nagy, hordó-fejű szörnyeteget, melynek hosszát legalább kétszáz lábra becsülték.

1862-ben, Bouyer kapitány, az Alecton parancsnoka...

- Bocsánat orvos úr, - vágott közbe Cabidoulin mester: - én ismertem egy matrózt, a ki a hajón szolgált. Ez látta is azt a szörnyeteget.

- Helyes! - felelte Filhiol orvos. - Ha látta, akkor meg is mondta, hogy ez a szörnyeteg egy igen nagyra nőtt fejlábú volt, szürkés-vörös színű, kocsonyás testű állat, gömbölyű testén hátul két úszója volt, szemei kidülledtek a fején, csőre, mint a papagájé, feje fölött nyolcz karja volt, kétezer kilogrammot nyomott, ámbár fejétől a farkáig csak öt-hat méter hosszú volt... E szerint nem a tengeri kígyót látta...

- Ha ilyen undok szörnyetegek vannak, - felelte a kádár: - mért ne lehetnének tengeri kígyók is?

- Mert nincsenek! - folytatta Filhiol orvos; - de íme, a további fölfedezések.

1864-ben, San-Franciscótól pár száz mérföldnyire, a Comélis hollandus hajó összeütközött egy polippal, melynek egyik karja, tele szívókkal, megragadta a hajó orrát és lehúzta egész a víz színéig, hogy majd felborult. Mikor ezt a kart levágták, más kettő kapaszkodott bele a hajó karfájába, s miután ezeket is leszelték bárddal, még más nyolcz kart kellett levágniok, a melyek erősen oldalt billentették a hajót.

Pár évvel később a mexikói-öbölben, egy békafejű, kiálló szemű szörnyetegről beszéltek, a mely két karjának kezeivel belekapaszkodott egy csónakba. Hatszor kellett rá lőni revolverrel, míg az óriás béka eleresztette a csónakot és eltűnt a vízben.

1873-ban a Lida cutter találkozott egy szörnyeteggel a Sleat-szorosban; a Nestor pedig, Malacca és Penang közt, nem messze ment el egy kétszázötven láb hosszú, ötven láb széles, négyszögletes fejű, feketesárgán csíkozott szörnyetegtől, mely a szalamanderhez hasonlított.

Végre 1875-ben, húsz mérföldnyire a San-Rocco-foktól, Brazília éjszak-keleti csúcsa közelében, Drivor György, a Pauline kapitánya, egy roppant kígyót látott, mely körülfont egy bálnát és úgy szorította, fojtogatta, mint az óriáskígyó a prédáját. Ez a kígyó olyan színű volt, mint a tengeri angolna és százhatvan-százhetven láb hosszú lehetett; játszott zsákmányával, a melyet aztán lerántott magával a mélybe.

Ezek voltak az utolsó adatok, a melyekről Filhiol orvos tudott. Hogy mennyi volt igaz az itt fölsorolt állításokból, azt sem ő, sem senki más el nem dönthette; és ámbár Cabidoulin János Máriának semmi esetre sem volt igaza, mikor azt hitte, hogy oly nagy szörnyetegek is laknak a tengerben, a melyek egész hajókat leránthatnak a mélységbe: viszont az is kétségtelen, hogy annyi ember tanúsága ellenére nem szabad tagadnunk a nagyobb fajta polipok, fejlábúak, különösebb szörnyetegek előfordulását.

A szélcsönd a beszélgetés után még pár napig tartott, s az idő csak május 5-ikén fordult jobbra. Friss szellő támadt s a Saint-Enoch vígan haladt éjszak-kelet felé.

Ugyanez napon viszontlátták azt a hajót, a mellyel egyszer már találkoztak, s a mely velük egy irányban vitorlázott.

- Bizonyára ez is czetvadász-hajó, - mondta Bourcart kapitány, mikor a messzelátóval jól megnézte: - s alighanem szintén a Margit-öbölbe igyekszik, mint mi.

- Az meglehet, - felelte Heurtaux kapitány: - csak azt szeretném tudni, miféle nemzetiségű.

- Kérdezzük meg! - mondta Coquebert hadnagy. - Ha fölhúzzuk a lobogónkat, ő is bizonyára felel és fölhúzza a magáét.

Pár pillanat múlva a franczia zászló már ott lengett a Saint-Enoch hátulsó árboczán... de az ismeretlen hajó nem felelt az udvarias fölszólításra.

- Akkor bizonyos, hogy angol! - kiáltott föl Allotte hadnagy: - mert ilyen udvariatlanok és pöffeszkedők csak az angolok lehetnek!

És a Saint-Enoch födélzetén senki sem kételkedett, hogy ez a hajó csakugyan angol hajó!