V. FEJEZET.
A Szent-Margit-öböl.

Ámbár a kedvező szél állandó maradt, a Saint-Enoch mégis csak a vadászati idő vége felé ért a Margit-öbölbe, mert már megkésve indult el úgy Havreból, mint Új-Zeeland alól. A bálnák rendesen csak akkor jönnek ebbe az öbölbe, mikor a nőstények megfiadzanak, s aztán tovább költöznek a Csöndes-tenger éjszaki vidékeire.

Mind a mellett, mivel a Saint-Enoch fele rakománya már meg volt, könnyen pótolhatta a hiányt, ha még néhány jó fogást csinál.

Május 13-ikán pillantották meg az amerikai partot, még pedig a Szent-Lukács-fokot, az ó-kaliforniai félsziget legdélibb csúcsát. E part mentén haladva a Saint-Enoch több oly sziget mellett ment el, a melyen csak vadkecskék, tengeri farkasok és vízi szárnyasok vannak. Heurtaux kapitány, a ki szenvedélyes vadász volt, több ízben kievezett a partra és mindig bő vadászzsákmánnyal tért vissza a hajóra.

Május 7-ikén végre odaértek a Margit-öböl torkolata elé, de mivel az öbölben sok a homokzátony, a Saint-Enoch csak igen lassan és óvatosan ment előre, keresve a horgonyvetésre alkalmas helyet. Az öböl tele van hallal; partjait ellepik a fókák, teknős békák és szárnyasok s mialatt a hajó lassan haladt a homokzátonyok közt, Heurtaux kapitány, a két hadnaggyal együtt, gyakran csónakba ült és ki-kirándult vadászni a partokra.

Végre, három napi keresgélés után, a Saint-Enoch horgonyt vetett a part közelében, igen alkalmas helyen, a hol tiszta vizű patak is volt a szomszédságban.

Negyvennyolcz órával később egy három árboczos hajó tűnt föl a szemhatáron, a melyre a Saint-Enoch legénysége rögtön ráismert. Ugyanaz az angol hajó volt, a mely a sík tengeren nem fogadta köszöntésüket; most, a mint közeledett feléjük, elolvashatták a nevét is: Repton volt a neve, Belfastból jött, s a mint később megtudták, a kapitányát Kingnek, a hadnagyát Strokenak hívták.

Egyelőre, a míg a bálnák mutatkoznak, Cabidoulin mester, a hajóács és a hajókovács meg a legénység kétharmada kiment a partra fát vágni, részint a konyha számára, részint azért is, hogy legyen mivel tüzelni, ha majd a zsírt kiolvasztják.

Május 25-ikén napszállat felé az őrt álló Kardek szigonyos több fölszálló vízsugárt vett észre... valószínűleg bálnák voltak, a melyek alkalmas helyet kerestek a nőstényeknek, a hol megfiadzhassanak.

Késő este lévén, Bourcart kapitány azt határozta, hogy holnap korán leereszteti a csónakokat, s ha a bálnák ismét mutatkoznának, azonnal megkezdi a vadászatot. Egyúttal nagyon szigorúan lelkére kötötte embereinek, hogy óvatosak legyenek és ne tegyék koczkára életüket ok nélkül.

- Nini! Mért kell egyszerre oly óvatosaknak lenniök? - kérdezte Filhiol orvos, mikor egyedül maradtak.

- Azért, kedves doktor, mert itt nőstény bálnákkal lesz dolgunk; ezek ugyan több zsírt adnak, mint a hímek, de félelmetesebbek is. Aztán meg, ha észreveszik, hogy üldözik őket, villámgyorsan menekülnek, s az egész évszakban nem térnek többé vissza ide; sőt még a többieket is magukkal ragadják: s akkor ugyancsak üthetjük a nyomukat a Csöndes-tenger végtelen sivatagján!

- Hátha a kölykük is velük van?

- Ó, akkor könnyen boldogulunk velük. Az anya-bálna nem gyanakvó, gondtalanul játszadozik kölykével, egész közel lehet férni hozzá, úgy, hogy úszójába lehet hajítani a szigonyt. Az se baj, ha elhibázzuk, mert ha menekül, üldözőbe vesszük a csónakkal, még ha több óráig kell is utána eveznünk. A kicsike ugyanis hamar elfárad és hátra marad; az anyja pedig nem hagyja el, és szintén hátra marad, úgy, hogy könnyű utolérni és megszigonyozni.

- Akkor nem értem, mért félelmetesebbek a nőstény bálnák, mint a hímek - mondta az orvos.

- Azért, mert az anya-bálna nagyon dühös állat. Jaj a szigonyosnak, ha a kis bálnát megsebzi! Az anya dühösen rárohan a csónakra és darabokra zúzza farkával, s nem egy ember fizetett már életével a szigonyos könnyelműségéért vagy ügyetlenségéért!

Másnap reggel hét órakor Bourcart kapitány, Allotte és Coquebert hadnagyok, meg Heurtaux, a második kapitány, beszálltak a négy csónakba a megfelelő legénységgel; Filhiol orvos, a ki szintén kedvet kapott a vadászatra, Bourcart kapitány csónakjában ült.

Fél mérföldnyire a hajótól egy anya-bálna játszadozott kis kölykével, s a három csónak, hogy még evezőnek se kelljen paskolni a vizet, fölhúzta vitorláit s úgy közeledett a préda felé.

A szerencse Allotte hadnagynak kedvezett: ő ért leghamarabb közel az állathoz. De a bálna is észrevette a csónakot, és éppen víz alá akart bukni, midőn Ducrest megcsóválta szigonyát és teljes erejéből ráhajította. A szigony csaknem tövig bele ment a bálna hájába, de szerencsétlenségre, mint ez gyakran megesik, eltörött, s a bálna meg kis kölyke menekültek.

E pillanatban ért oda a másik három csónak is, és most mind a négy vad hajszát kezdett a menekülő bálnák után. Az anya-bálna 8-10 méter magasra lövellte orrából a vizet, mely fehér gőzzé válva hullott vissza, annak jeléül, hogy nincs halálra sebezve.

A matrózok roppant erőfeszítéssel eveztek, de a bálna mindig százötven-kétszáz méternyire járt előttük, úgy, hogy meg sem lehetett kísérteni a szigonyozást. A kis kölykét ugyan el lehetett volna ejteni, de Bourcart kapitány óvatosságból megtiltotta ezt.

Két órai szilaj hajtó-vadászat után, mikor a matrózok már csüggedni kezdtek, a kis bálna egyszerre hátra maradt anyjától: már kimerült és nem bírt oly gyorsan menekülni. A matrózok új erőre kaptak, az evezők mélyen merültek a vízbe s a csónakok szinte röpültek a tengeren... Lassankint fogyott a távolság köztük és a bálna közt: az anya nem akarta cserben hagyni kölykét!

Tizenegy óra tájban Heurtaux kapitány csónakjából ráröpült a második szigony a bálnára, s most már biztos volt a préda!... A többi csónak lassan, óvatosan közeledett, félve a bálna farkának irtózatos csapásaitól... De néhány ügyesen hajított szigony, vakmerő szekercze-csapás véget vetett neki: - fél óra múlva a zsákmány holtan himbálózott a tengeren, a kicsike pedig eltűnt a vízben.

Mivel a tengeráramlat kedvező volt, könnyen oda vontatták a bálnát a hajóhoz, és még ugyanazon délután hozzá is kötözték, hogy holnap megkezdhessék földarabolását.

Másnap kora reggel egy spanyol jött oda csónakon és a kapitánnyal óhajtott beszélni. Arra kérte, hogy hadd vihesse el a bálnának azokat a részeit, a melyekből már nem olvasztják ki a zsírt, mert nem érdemes velük vesződni.

Bourcart kapitány megengedte s a spanyol elégedetten távozott, de lementében a hajóról megállt a bálnán és így szólt:

- Ez a legnagyobb bálna, a melyet három hónap óta a Margit-öbölben elejtettek.

- Jól ütött ki az idei vadászat? - kérdezte Bourcart kapitány.

- Bizony nem mondhatnám, - felelte a spanyol: - összesen alig tizennyolcz-húsz bálnát ejtettek el.

A következő két napon kiolvasztották a bálna zsírját: százhuszonöt hordóval lett, tehát még többet adott, mint a legelső.

A Saint-Enoch egész június 17-ikéig a Margit-öbölben maradt, hogy megtölthesse minden hordóját, s ez idő alatt a legénység csakugyan el is ejtett néhány bálnát, köztük két elég nagy hímet is.

Az öbölben volt néhány amerikai hajó is, a melyek szintén bálnákra vadásztak. Ezek egyikének, az Irwingnek parancsnoka megbarátkozott Bourcart kapitánnyal és meg is látogatta a hajón. Beszélgetés közben egyszer megkérdezte Bourcart kapitánytól, hogy hova szándékozik a Margit-öbölből, ha teljes lesz a rakománya.

- Visszamegyek Havrebe, - felelte Bourcart kapitány: - ott eladom a halzsírt, s aztán megint elindulok az új vadászatra.

- Nagy időpazarlás, - mondta az amerikai kapitány. - A halzsírt eladhatná közelebb is, nem kellene itt hagynia a Csöndes-tengert, megtennie a nagy utat egész Dél-Amerika körül, s az Atlanti-óczeánon föl Havreig. Ellenkezőleg, mindjárt megkezdhetné a bálna-vadászatot a Kuruli-szigetek körül és az Okhocki-tengerben, még pedig éppen a legkedvezőbb évszakban.

- Igen ám, - tűnődött Bourcart kapitány: - de hol adjam el a rakományomat?

- Hol?... Hát Vancouverben!

- Vancouverben?

- Úgy van... Vancouver-sziget kikötőjében, Victoriában. Ott most nagyon keresik a halzsírt, s jó áron adhatná el egész rakományát.

- Becsületemre, ez jó gondolat! - kiáltott föl Bourcart kapitány: - s köszönöm önnek, uram, hogy megpendítette.

A Vancouver-sziget az amerikai vizekben fekszik, egy magasságban az angol Kolumbiával, tehát körülbelül huszonöt foknyira éjszak felé a Margit-öböltől. Jó széllel a Saint-Enoch két hét alatt oda érhet.

Az amerikai kapitány gondolata tehát igen jó gondolat volt; ha sikerül, a Saint-Enoch egy esztendőben kétszer vadászhatik, a mi ritka szerencse. Valószínűleg a Repton is oda igyekszik, az az udvariatlan angol hajó, a mely kevéssel a Saint-Enoch után érkezett a Margit-öbölbe, de sem a franczia, sem az amerikai hajókkal nem érintkezett. De ezek sem igen törődtek ám vele.

Bourcart kapitány tehát elhatározta, hogy Vancouverbe megy, és június 17-ikére tűzte ki az indulás napját. A Saint-Enochnak tizenhétszáz hordó halzsírja és körülbelül ötezer kilogramm halcsontja volt. Ezt eladja Vancouverben s aztán rögtön neki indul a Csöndes-tenger éjszakkeleti vizeinek s tovább folytatja a vadászatot.

Az indulást megelőző napon különös dolog történt. Heurtaux, a második kapitány és Coquebert hadnagy kieveztek a partra csónakjaikkal, hogy a tegnap levágott fát a hajóra szállítsák. Éppen partra szálltak, midőn egyikük hangosan fölkiáltott:

- Bálna!... bálna!...

Valóban az volt: egy hatalmas anya-bálna úszkált kölykével játszadozva, körülbelül félmérföldnyire tőlük. De nem vehették üldözőbe, mert nem voltak fölkészülve a vadászatra, s ezért sóvárogva, szinte keseregve nézték a biztos prédát, mely lassan úszott befelé az öbölbe.

Egyszerre csak a dombos parthajlás mögül két csónak bukkant elő: a Repton csónakjai voltak melyek a bálna üldözésére indultak.

A két csónak gyorsan közeledett; az egyik jóval megelőzte a másikat, mert valószínűleg előbb indult el, s már a lobogót is fölhúzta a csónak farán, jelezvén, hogy támadásra készül. A Repton maga vagy három mérföldnyire czirkált tőle.

Heurtaux, Coquebert és a matrózok is mind fölsiettek egy közeli dombra, a honnan jól láthatták a vadászatot. Félhárom lehetett, mikor az első csónak szigonyosa megcsóválta fegyverét a feje fölött és ráhajította a bálnára.

Az állat nem vette észre a közeledőket és gondtalanul játszott kölykével. Szerencsétlenségre éppen akkor, mikor a szigony süvöltve szelte át a levegőt, a kis kölyök elébe került, s a fegyver nem az anyját érte, hanem őt, még pedig épen az ajkán.

A seb halálos volt; a kis bálna néhány kínos vonaglás után fölfordult és mozdulatlanul úszott a vízen. Az anya-bálna irtózatos dühbe jött; roppant farkával egész hegyeket paskolt a vízben s mint a villám rohant rá a csónakra. Hiába eveztek az angolok visszafelé - nem volt menekvés! Hiába hajigálták a bálnát lándzsákkal, szigonyokkal: a neki vadult állatot mi sem tartóztathatta föl...

A második csónak még vagy háromszáz ölnyire volt és nem segíthetett veszélyben forgó társain...

A bálna egyetlen farkcsapásával száz darabra törte a csónakot, mely rögtön elmerült a bent ülőkkel együtt... Talán mind elvesztek, mert lehetetlen, hogy a roppant ütés el ne kábította volna őket!

- A csónakba!... a csónakba! - kiáltott föl Heurtaux kapitány és rohant a csónakok felé.

Mind lélekszakadva követték. Emberélet megmentéséről lévén szó, senki sem habozott, bár a kárvallottak a Repton hajóról valók voltak.

A kilencz emberből, a kik a szétzúzott csónakban ültek, csak hét bukott föl a víz színére: kettő lent maradt... azok már elvesztek! A bálna e közben vissza úszott kis fiához, melyet a tenger-áramlat már vitt kifelé az öbölből, s vele együtt eltűnt, lebukott a víz alá...

Heurtaux és Coquebert épp akkor értek oda a szerencsétlenség színhelyére, mikor a másik angol csónak. Segíteni akartak neki a mentés munkájában, de a Repton második kapitánya durván, megvetően rájuk rivallt:

- Menjetek a dolgotokra!... Semmi szükségünk rátok!

A francziák meghökkenve néztek össze, és szótlanul fordultak vissza. Mikor este fával megrakodva visszatértek a Saint-Enoch födélzetére s elbeszélték, hogy jártak, Bourcart kapitány megdicsérte őket, hogy segítségére mentek a veszedelemben forgó angoloknak. Majd így folytatta:

- Tudtuk, hogy angolok... de, hogy ennyire angolok és dölyfösek, azt még sem hittem volna!