VI. FEJEZET.
Vancouver.

Vancouver-sziget Éjszak-Amerika nyugati partjával szemben fekszik s politikailag az angol Kolumbiához tartozik; hossza ötszáz, szélessége százharmincz kilométer s valamivel több, mint száz év óta angol birtok. Fővárosa Victoria, a mely rohamosan emelkedett, mióta a Fraser folyó medrében dús aranyereket találtak s a kezdetben jelentéktelen kikötő, később egész Brit Kolumbia fővárosa lett: Történetünk idejében (1863) azonban még korántsem volt oly fontos kereskedelmi piacz, mint a minő ma, noha Bourcart kapitánynak már akkor sem kellett aggódnia, hogy nem tudja eladni rakományát.

A Saint-Enoch baj nélkül tette meg az utat, mely azonban tizenhat napig, tehát két nappal tovább tartott, mint Bourcart kapitány számította. Victoria kikötőjében csak két hétig szándékozott mulatni, remélvén, hogy ennyi idő alatt eladhatja a rakományt és megtisztíthatja, rendbe hozhatja hajóját is.

Az Irwing kapitánya igazat beszélt, mikor azt mondta, hogy a halzsírnak jó ára van Victoriában. William Hope, a legnagyobb kereskedők egyike két kézzel kapott Bourcart kapitány ajánlatán s oly drágán vette meg a Saint-Enoch rakományát, a mennyit Európában sohasem adtak volna érte.

Bourcart kapitány elégedetten ment vissza hajójára és kezét dörzsölve mondta helyettesének:

- Nos, Heurtaux, megkötöttem az alkut! Most már csak a hordókat kell kirakni.

- Hát a halcsont?

- Eladtam azt is. Holnap mindjárt hozzáfoghatunk a munkához.

A tizenhétszáz hordó partraszállítása jó egy hétig eltartott s ez alatt az idő alatt Cabidoulin János Máriának volt legtöbb dolga. Minden egyes hordót gondosan megvizsgált, fenekét is, tetejét is megkopogtatta, hogy tele van-e, nehogy aztán a vevő előálljon, hogy ebből vagy amabból a hordóból hiányzik. Mikor ezzel elkészült, még súlyosabb munka várt rá: egyenként kellett megvizsgálnia és kijavítania azokat az üres hordókat, melyeket Bourcart kapitány az új czetvadászatra vásárolt.

A kádár tehát nyakig úszott a munkában s az egész idő alatt nem igen volt kedve beszélgetni. Annál többet és vígabban beszélgettek a tisztek, a kiknek kétszeres örömük volt, mert jó áron eladták az egész terhet s megint azonnal folytathatták a vadászatot.

- Ön igazán szerencsés ember, kapitány! - mondta egy este Filhiol orvos a parancsnoknak.

- Ez még semmi! - felelte Bourcart kapitány. - Hanem ha beválik az, a mit tervezek...

- S mi lenne az?

- Hogy két hónap múlva, ha ez a második kirándulás is oly jól sikerül, mint az első, ismét itt leszünk Victoriában s eladjuk az Okhoczki-tengerben elejtett bálnák zsírját!

- Adja Isten! - felelte Heurtaux kapitány s erre mindnyájan koczintottak.

Filhiol orvos, mivel egész nap semmi dolga sem volt, kijárt a városba sétálgatni, sőt gyakran messzire elballagott a városon kívül is. A part mentén többször találkozott bennszülött indusokkal, de a vörösbőrűek nem igen tetszettek neki. Az odavaló fajta valóban nem is a szebbek közül való; jobbára zömök, elhízott férfiak, az arczuk szabálytalan, a fejük idomtalan és igen nagy, a szemük apró, a szájuk nagy, tompa orruk czimpáiban pedig érczgyűrűket vagy fadarabkákat viselnek.

A sziget e részében és belsejében roppant rengetegek vannak, tele szálas fenyőkkel s cziprusokkal. Itt hát könnyű volt tüzelőfát szerezni a Saint-Enoch számára: csak le kellett vágni és a hajóra hordani. Vad is volt bőven és Heurtaux kapitány és Allotte hadnagy több szarvast lőttek, a minek a szakács ugyancsak megörült. Voltak farkasok, rókák és hermelinek is, de ezek nagyon vigyáztak magukra és gyorsan menekültek a vadászok elől.

E közben nemcsak az új hordókat rakták be a hajófenékbe, hanem rendbe hozták a vitorlákat, kötélzetet is, kitatarozták és egészen újra festették a Saint-Enochot, melynek indulását Bourcart kapitány július 19-dikére tűzte ki.

Két nappal az indulás előtt egy amerikai hajó vitorlázott be a kikötőbe s egy kődobásnyira vetett horgonyt a Saint-Enochtól. Az Irwing volt, a melynek parancsnoka a Margit-öbölben rábeszélte Bourcart kapitányt, hogy Victoriába jöjjön.

Az Irwing parancsnoka, Forth kapitány azonnal meglátogatta a Saint-Enoch tisztjeit, a kik képzelhető, hogy szívesen fogadták. Elbeszélgettek az útról, a régi viszontagságokról és Bourcart kapitány azt is megkérdezte az amerikaiaktól, hogy jó szerencsével vadászott-e a Margit-öbölben azután, midőn a Saint-Enoch már eltávozott onnan.

- Nem mondhatnám, - felelte Forth kapitány, - sőt a bálnák úgy megfogytak az öbölben, hogy hordóimnak alig a harmada van csak tele.

- Alighanem azért, - jegyezte meg Heurtaux kapitány, - mert ilyenkor már a fiók-bálnák nem szorulnak rá anyjukra s ezek is, azok is otthagyják az öblöt, mert jobb szeretnek a nyílt tengeren lenni.

- Meglehet, - felelte az amerikai - ámbár június végén még sohasem tapasztaltam, hogy a bálnák így megfogytak volna. Ön szerencsésebb volt, Bourcart kapitány, mert már Új-Zeeland körül jól megrakodott halzsírral.

- Hát a többi hajók - kérdezte most Coquebert hadnagy - szerencsésebbek voltak-e önnél?

- Szó sincs róla! - viszonzá Forth kapitány. - Mikor én elindultam, már a többiek is mind készülődtek.

- Szintén ide?

- Nem; azt hiszem, tovább folytatják a vadászatot az ázsiai vizekben.

- No, akkor sokan leszünk! - kiáltott föl Coquebert hadnagy, - mert mi is éppen oda készülünk.

- Ah! - szólt meglepetve Forth kapitány - önök tehát új vadászatra indulnak? És mikor?

- Már holnapután.

- Valóban örülök tehát, hogy még itt értem önöket, - szólt az amerikai udvariasan fölállva - mert így legalább áldomást ihatom önökkel az új vadászat sikerére.

- Éljen!... Éljen! - kiabálták a Saint-Enoch tisztjei szintén fölkelve és mindenki sietett a derék kapitánnyal kocczintani.

- Miért ne jöhetne velünk ön is? - kérdezte Bourcart kapitány.

- Én már elkéstem, - felelte Forth kapitány. - Három-négy hét előtt nem indulhatnék innen, két hónap múlva pedig már úgy a Behring-szorosban, mint az Okhoczki-tengerben fagyni kezd és megjelennek az első jéghegyek.

- Ezt igazán sajnáljuk, - mondta Bourcart kapitány. - És most csak még egyet szeretnék kérdezni... Nem vette-e észre ön is, hogy a bálnák nagyon nyugtalanok voltak a Margit-öbölben, és szinte szöktek, menekültek onnan, mintha valami nagy veszedelem fenyegette volna őket?

- Minden esetre észrevettem: s ez volt az egyik oka, a miért magam is ott hagytam az öblöt.

- Különös! - tűnődött Heurtaux kapitány, - de mi lehetett az oka?

- Azt nem tudnám, uraim... ha csak nem valami tengeri szörnyeteg...

- Ugyan kapitány! - nevetett Coquebert hadnagy: - ha Cabidoulin mester, a kádárunk hallaná, bizonyára így kiáltana föl: «A nagy tengeri kígyó volt!»

- Már akár ez volt, hadnagy, akár más, - felelte Forth kapitány, - az bizonyos, hogy a bálnák fölötte gyorsan menekültek. Én csak azt mondom, hogy különös dolognak kellett történnie, különben nem szöktek volna el így idő előtt.

- Hogy el ne felejtsem, - szólt most Bourcart kapitány; - hát a Repton?... Több szerencsével vadászott, mint a többiek?

- Nem; ő sem tudott zsákmányhoz jutni, a mikor mi elindultunk, már ő is készülődött az útra.

- Merre?

- Azt beszélték, hogy a Csöndes-tenger éjszak-nyugati vizeire megy s ott tovább vadászik.

- Csak mi ne találkozzunk vele! - mondta Heurtaux kapitány.

E közben éjszaka lett és Forth kapitány visszament hajójára. Másnap a Saint-Enoch tisztjei látogatták meg őt és szintén sokáig elmulattak, elbeszélgettek együtt.