VIII. FEJEZET.
Az Okhoczki-tengerben.

A Kuruli-szigetek nagyobb része kicsiny és lakatlan, mert sziklás és homokos földje mit sem terem. A nagyobbak közül egy-kettő erdős és termékeny; ezeken laknak is. A szigetcsoport déli lánczolata a japáni birodalomhoz tartozik, az éjszaki szigetek pedig Oroszországhoz tartoznak és lakói kamcsatkaiak.

Megkerülvén a Lopatka-fokot, Kamcsatka-félsziget legdélibb csúcsát, a Saint-Enoch keresztül vágott a Kuruli-szigeteken és augusztus 23-ikán, harminczhat napi hajózás után, végre elért a rég óhajtott szibíriai vizekre. Mindenki remélte, hogy a czetvadászat itt épp oly eredményes lesz, mint volt Új-Zeeland körül, s két hónap múlva már megint Vancouver-szigetén lesznek.

Mivel Nikolajevszk, az Amur-tartomány fővárosa, mely csaknem a hasonló nevű folyam torkolatánál épült, élénk forgalmú piacz, ezen a tengeren sok hajó megfordul s a Saint-Enoch is látott néhányat. Valószínűleg mind czetvadászhajók voltak s épp úgy a jó szerencsére vártak, mint a Saint-Enoch.

Ez a jó szerencse azonban csak nem kínálkozott. Azaz hogy igen: az őrt álló matrózok négy, öt, tíz bálnát is láttak egymás után fölbukni a vízből; de mire üldözésükre indultak, oly nyomtalanul eltűntek, mintha maga a tenger nyelte volna el őket.

A legénység nagyon bosszankodott, de bosszankodtak a tisztek is. Bourcart kapitány, a ki járatos volt ezekben a vizekben, elhatározta, hogy a Csantar-szigetekhez vitorlázik, a hol az elmúlt években mindig szerencsésen vadászott. Kedvező szelük lévén, augusztus 29-dikén értek oda s a kapitány a Finisto-öbölben akart horgonyt vetni.

Itt azonban nagy szerencsétlenség történt.

Már alkonyodott, mikor odaértek s a tenger erősen hullámzott. A legénység leeresztette a horgonyt s mikor érezték, hogy feneket ért, öt matróz fölszaladt a kötél-létrákon, hogy begöngyölje a vitorlákat. Az egyik éppen a keresztvitorla-rúdon állt és bontogatta a vitorla-kötelet, mikor a visszafelé hátráló hajó horgonyláncza feszülni kezdett; az útjában megállított hajó nagyot rándult... a szerencsétlen matróz elvesztette az egyensúlyt, lebukott a vitorlarúdról, egyenesen a hajó párkányára s onnan belefordult a tengerbe.

Rögtön leeresztették a csónakokat és keresni kezdték a boldogtalant... Sehol sem látták!... Valószínű, hogy ráesvén a hajó-korlátra, súlyosan megsebesült s eszméletlenül merült el a tengerbe, a honnan föl sem bukott többé!

Késő éjszakáig keresték, de hasztalanul. A tenger nem adta vissza zsákmányát: - ez volt az első áldozat, a ki soha többé nem látja viszont az édes hazát!

A legénységet mélyen megdöbbentette ez a baleset. Legjobban oda volt Cabidoulin mester, a ki egyre fejcsóválva dörmögte:

- Hát csakugyan rosszra fordul a dolog?

Több nap múlt el s ha láttak is nagy néha egy-egy bálnát, sehogy sem férhettek a közelébe. Egy reggelen Coquebert hadnagy, a mint végig nézett a szemhatáron, meglepetve kiáltott föl:

- Nini!... Hát ez is itt van!?

- Kicsoda? - kérdezte Heurtaux kapitány.

- A Repton!

Valóban az volt: az angol czetvadász-hajó, a mely oly durván és neveletlenül bánt velük a Margit-öbölben.

- Vigye el az ördög! - kiáltott föl Allotte hadnagy bosszúsan.

- Ennek se sok szerencséje lehetett, - mondta Bourcart kapitány. - Látszik rajta, hogy majdnem üres: egészen fönt jár a vízen.

A tengerpartnak az a része, a hol a Saint-Enoch horgonyzott, lakatlan ugyan, de a hegyekből lejárnak a kamcsatkaiak fát vágni és halászni. Tőlük nem kellett félni, de annál jobban óvakodni kellett a medvéktől, melyek csapatostól jöttek ki a rengeteg erdőkből és az embert is megtámadták. Ezért a legénység, ha fáért ment az erdőbe, mindig vitt magával puskát és lándzsát, hogy védelmezhesse magát, ha a medvék megtámadnák.

Még eddig egyetlen egy bálnát sem ejtettek el s úgy látszott, hogy a vadászat teljesen eredménytelen lesz a Csöndes-tengernek ebben a részében.

- Ha legalább tél volna, - mondta Heurtaux kapitány - kárpótolhatnók magunkat a borjú-fókákkal...

- Fájdalom, hogy a tél csak pár hét múlva köszönt be, - felelte Filhiol orvos - s akkor mi már nem leszünk itt.

- Tudom, tudom... csak az bánt, hogy épp oly üresen kell elmennünk, mint a hogy ide jöttünk.

Szeptember 4-ikén Coquebert hadnagy egy döglött bálnára akadt. Odavontatták a hajóhoz, földarabolták, kisütötték a zsírját: de mindössze csak negyvenöt hordó zsírt adott. Nevezetes volt, hogy ezt az állatot nem szigony ölte meg, hanem egy mély harapás, melyet valami czápa ejthetett rajta.

Bourcart kapitány azonban még nem vesztette el minden reményét. Fölhúzatta a vasmacskát és a kamcsatkai félsziget mentén kezdett czirkálni, várván a jó szerencsét. Itt megint találkozott a Reptonnal, a mely ugyanily módon vadászott.

Ettől fogva két csónakot minden reggel vízre bocsátottak, hogy minél nagyobb területen hajszolhassák, kereshessék a bálnákat. Nem volt megszabva, hogy meddig mehetnek és mikor térjenek vissza, csak azt a parancsot kapták, hogy együtt maradjanak, mert így könnyen segíthetnek egymáson, ha baj érné valamelyiket. Ha rájuk esteledett, mielőtt a hajóhoz érhettek volna, kikötöttek valahol a parton s ott ütöttek tanyát reggelig.

Egy délután, a mikor Heurtaux kapitány és Allotte hadnagy czirkáltak a két csónakban, úgy négy óra tájban több fölszálló vízsugarat láttak meg, vagy három mérföldnyire.

- Bálnák! - kiáltott föl a hadnagy.

Kétségtelen, hogy azok voltak; de mivel már egészen beesteledett, nem lehetett a bálnák megtámadására és üldözésére gondolni. Különben sem lett volna okos dolog az elhamarkodott támadással elriasztani a bálnákat s ezért Heurtaux kapitány kiadta a parancsot, hogy ki kell kötni a parton.

- Holnap kora reggel megkezdjük a vadászatot! - tette hozzá.

A szárazra érve mindjárt találtak egy barlangot; hamarosan megvacsoráltak s aztán fáradtan leheveredtek a homokra, jól betakarózva pokróczokkal, de Heurtaux kapitány elővigyázatból lándzsával és szigonnyal fölfegyverzett őrt állított ki, hogy a medvék meg ne lepjék az alvókat; ezt az őrt minden két órában fölváltották.

Másnap már kora hajnalban ismét csónakba ültek és kieveztek a tengerre. Csúnya, ködös idő volt, a mi nem ritkaság nyárutó felé ezen a vidéken, úgy, hogy alig láthattak félmérföldnyire. Szerencsére a felkelő nap széttépte a köd fátyolát s ekkor mindjárt meg is pillantottak egy bálnát, mely alig három mérföldnyire lehetett tőlük.

A két csónak óvatosan, lassan közeledett a roppant nagy állathoz, mely hol lebukott a víz alá, hol pedig magasra lövellte orrából a vizet. Először Allotte hadnagy csónakja ért hozzá oly közel, hogy a szigonyos ráhajíthatta fegyverét, de az óriás bálna oly gyorsan bukott le, hogy a szigony zsinegje kisiklott a hadnagy kezéből. Mire az állat fölbukott, már Heurtaux kapitány csónakja is odaért: a szigonyos megsebezte a vizet fecskendező bálnát, a mely hamar fáradni kezdett; majd mikor Allotte hadnagy teljes erejéből belevágta szekerczéjét a bálna egyik úszójába, a halálra sebzett állat vörös vízsugarat lövellt föl orrából s pár pillanat múlva, nagyobb vergődés nélkül fölfordult.

Most már csak oda kellett volna vontatni a hajóhoz, de ez nehéz dolog volt, mert a Saint-Enoch legalább hét-nyolcz mérföldnyire lehetett tőlük, a parthajlás mögött, úgy, hogy nem is látták.

- Allotte hadnagy, - szólt Heurtaux - ön most menjen vissza mindjárt Bourcart kapitányhoz és mondja meg neki, hogy jöjjön el értünk. Talán még ma este oda ér; de ha nem, mi itt várjuk, akármily későn jönnek is.

- Helyes, - felelte a hadnagy - ezt a roppant tömeget úgy sem bírnók odavontatni két csónakkal.

Allotte hadnagy tehát elment a hajóért, Heurtaux kapitány pedig ott maradt az elejtett bálna mellett. Mivel a zsákmányt nem hagyhatta el, nem is mehetett ki a partra aludni s elhatározta, hogy ébren virraszt a csónakban.

Öt óra tájban oly sűrű köd ereszkedett a tengerre, hogy alig lehetett száz ölnyire látni.

- Csak Allotte hadnagy el ne tévedjen! - aggódott a vitorlamester.

- Eddig már bizonyosan oda is ért, - felelte Heurtaux kapitány. - Csak az a bosszantó, hogy a parancsnok nem indulhat el ebben a sűrű ködben.

Előszedték az eleséges zsákot, jól megvacsoráltak s azután az őr kivételével mindnyájan lefeküdtek a csónak fenekére aludni.

Bár a szél végképp elállt, az éjszaka még sem volt teljesen nyugodt és csöndes. Éjfél után egy óra tájban a csónak oly hevesen kezdett himbálózni, hogy óvatosságból még egy kötéllel oda kötözték a bálnához.

Mitől hullámzott ily erősen a tenger?... Senki sem tudott rá felelni... Heurtaux kapitány attól tartott, hogy valami nagy gőzös jár arra, s féltében, hogy beléjük ne ütközzék, rögtön hevesen tülköltetni kezdett.

De semmi felelet sem hangzott az intő szóra, s nem lehetett hallani a gőzös zakatolását, a csavar forgásának lüktető zaját sem.

A tenger rejtélyes hullámzása körülbelül negyven perczig tartott s közönkint oly erőszakos volt, hogy Heurtaux kapitány már-már ott akarta hagyni a bálnát.

Végre a hullámzás alább hagyott, s az éjszaka többi része nyugodtan, baj nélkül telt el.

De Heurtaux kapitány nem bírta kiverni fejéből ezt a rejtélyes hullámzást... Mi okozhatta?... Aligha gőzös, mert akkor nem tartott volna ily sokáig. És aztán, neki legalább, úgy rémlett, hogy mély, hatalmas hörgést, afféle horkolásfélét is hallott, a mi éppen nem hasonlított a gőzös zuhogásához...

A hajnal megint ködös volt és a Saint-Enochot nem lehetett látni. Kilencz óra tájban a köd szétfoszlott, s ekkor mindjárt megpillantották a hajót, mely lassan közeledett. Dél tájban már oda vontatták a bálnát hozzá és erősen megkötözték, de csak másnap fogtak hozzá a földarabolásához. Két napi munka után elvégezték a halzsír-olvasztást: összesen százhuszonöt hordóval lett.

A következő hét nem volt ily szerencsés; két igen kis bálnát ejtettek el s találtak hármat döglötten, de ezek úgy össze-vissza voltak marczangolva, hogy semmi hasznukat sem vehették.

Mi történhetett velük?... Miféle félelmetes, szörnyű ellenség tehette őket így csúffá?... Senki sem tudta megmondani.

A vadászati idő már vége felé járt; szeptemberen túl egy czetvadász-hajó sem marad a szibíriai tengereken. A hideg már kezdett csípős lenni s a hőmérő higanya leszállt a fagypont körül. A hideg pedig rendesen meghozta a vihart, a partokat beszegte a jég s ilyenkor már menekülni kellett az Okhoczki-tengerről.

A többi hajók már mind vagy elmentek, vagy készülődtek. Még a Repton is útnak indult kelet felé, s valószínűleg a Kuruli-szigetcsoport lánczán át igyekezett haza. Úgy látszott, hogy a Saint-Enochnak is mennie kell, ha csak itt nem akar rekedni, pedig összesen csak ötszázötven hordó halzsírja volt, - még egy harmada sem annak, a mennyi belefért.

- Azt hiszem, - szólt Heurtaux kapitány szeptember 30-ikán, - hogy most már nincs mit keresnünk itten.

- Ez az én hitem is, - felelte a parancsnok: - sietnünk kell, míg a Kuruli-szigetek átjárói be nem fagynak.

- Tehát visszamegyünk Vancouver szigetére? - kérdezte Filhiol orvos.

- Azt hiszem, vissza; de előbb Kamcsatkában megpihenünk.

Kamcsatkában azért is meg kellett állniok valahol, mert élelmiszereik már fogytán voltak. Szükség esetén, ha megkésnek, telelhetnek majd Pietropavlovszk kikötőjében is.

A Saint-Enoch tehát dél-keletnek fordult a kamcsatkai part mentén s megkerülvén a Lopatka-fokot, éjszak felé haladt tovább. Október 4-én délután pedig szemben állt Pietropavlovszk kikötőjével.