XII. FEJEZET.
A megfeneklés.

Mi történt?...

Senki sem tudta. Bourcart kapitány meghökkenve, tanácstalanul nézett tiszttársaira, a kik viszont álmélkodva bámultak rá.

Hogyan kerültek zátonyra?...

Senki sem tudta megmagyarázni sem ezt, sem azokat a különös körülményeket, melyek nyomon követték a megfeneklést.

A lökés, igaz, gyönge volt: de a következő perczben a hajó egész teste úgy megrázkódott, hogy az árboczok recsegve-ropogva hajladoztak eresztékeikben, a tenger pedig roppant erővel végig söpörte a födélzetet...

Heurtaux kapitány volt az első, a ki szóhoz jutott. A parancsnokhoz fordult és megdöbbenve, habozva kérdezte:

- Mióta vannak zátonyok a Csöndes-tengernek ebben a részében?

- Tudtommal nincs erre zátony, - felelte Bourcart kapitány. - A térképen legalább nincs sehol... az Aleuti- és Kuruli-szigetcsoportok közt... mi pedig ott vagyunk.

Ezzel rögtön lement a hajó-szobába és figyelmesen megnézte a térképet, bár tudta, hogy hiába... kétszáz mérföldnyire semerre sem volt nyoma zátonynak: sőt a tenger mindenütt több száz méter mélynek volt jelezve!

- Hátha időközben fölemelkedett a tengerfenék? - kérdezte Filhiol orvos. - Itt mindenütt tűzhányók vannak... Kamcsatkában, az Aleuti-szigeteken... Meglehet, hogy egy kitörés megváltoztatta a tenger fenekét...

- Meglehet, - felelte Bourcart kapitány elgondolkozva, de hangja bizonytalanságán megérzett, hogy maga sem igen hiszi ezt a föltevést.

Első gondja különben most az volt, hogy nem kapott-e léket a hajó?... Ollive mester, Cabidoulin és a hajóács rögtön lementek a hajófenékbe és lámpással gondosan megvizsgálták minden zegét-zugát. De sehol sem találtak rajta nyílást, s a víz sem szivárgott be sehol.

Ez szerencse volt. Egyelőre tehát nyugodtan meg kellett várniok a reggelt, hogy a világosnál megvizsgálják ezt az ismeretlen zátonyt, a melyről eddig mit sem tudtak; akkor aztán majd tanakodhatnak arról is, hogyan szabaduljanak meg róla.

A hosszú, rémes éjszakán senki sem hunyta le a szemét. Időnkint úgy érezték, mintha a hajó lassan csúsznék a zátonyon... talán valami tengeráramlat hajtotta?... Senki sem tudott rá felelni.

Bourcart kapitány, csupa elővigyázatból, vízre bocsáttatta mind a négy csónakot és megrakatta eleséggel, hogy szükség esetén elhagyhassák a hajót. Erre ugyan egyelőre még nem volt szükség, de ha mégis rákerülne a sor, jobb ha készen vannak... Utóvégre az a kétszáz mérföld - körülbelül ennyire voltak az Aleuti-szigetektől - nem oly nagy út, hogy neki ne vághatnának!

Bourcart kapitány azt is remélte, hogy a tenger-dagály talán fölemeli a hajót annyira, hogy majd lesiklik a zátonyról... De ebben csalódott. Éjféltájban megjött a tenger-dagály: a hullámok locsogtak, nyaldosták a hajót, de a Saint-Enoch meg sem mozdult...

Végre, valamivel hét óra előtt, gyönge vöröses fény izzott kelet felé. De a fölkelő nap nem bírt áttörni a sűrű ködön, mely sötét szemfödőként borult rá a tengerre... Oly sűrű, szinte fekete volt a köd, hogy Bourcart kapitány nem merte elküldeni egyik tisztjét sem a csónakkal, megvizsgálni, miféle zátonyra jutottak, mert attól félt, hogy a csónak sziklába ütődhetik, s az emberei ott vesznek.

Oly sötét volt, hogy a hajó-korláton kívül pár méternyire sem lehetett látni. Meg kell tehát várni, míg a köd eltisztul, mert addig még azt sem tudhatták meg, hova jutottak!

Mivel a köd egyáltalában nem akart szétfoszlani, Bourcart kapitány elhatározta, hogy a mennyire lehet, ebben a félhomályban is megvizsgálja a helyet, a hol zátonyra jutottak. Csónakba ült tehát Heurtaux kapitánnyal és óvatosan, lassan körülevezték a hajót. Messzire nem mehettek, nehogy a sötétben elveszítsék a hajót szem elől; azon a kis területen pedig, a meddig elmerészkedtek, semmit sem láttak, a miből következtethették volna, hogy milyen természetű a zátony, a melyen megfeneklettek.

Filhiol orvos megkérdezte Bourcart kapitányt, vajjon nem lehetséges-e, hogy a két nap alatt, míg a legénység a bálna földarabolásán és a zsír kiolvasztásán dolgozott, a szél, vagy a tenger valamelyik erős áramlata elvitte a Saint-Enochot a szárazföldig?

- Lehetetlen, orvos, - felelte a parancsnok határozottan. - Ismétlem, hogy pár nap előtt pontosan meghatároztam hajónk állását csillagászati műszereimmel... Ma újra utána számítottam, s látom, hogy nem tévedtem: csak azt mondhatom tehát, a mit tegnap este, hogy legalább kétszáz mérföldnyire vagyunk a Kuruli-szigetektől.

- Akkor mégis a tenger-fenéknek kellett fölemelkednie! - szólt Filhiol orvos gondolkodva: - más magyarázatát nem találhatom a zátonynak.

- Úgy lesz, a hogy ön mondja, - felelte Bourcart kapitány is, - mert minden más föltevés képtelenség.

A legénységnek azonban egész más volt a véleménye; s mikor látták, hogy Cabidoulin János Mária gúnyosan, dölyfösen rázza bozontos fejét a «zátony» szó hallatára, mindnyájan nyugtalankodni kezdtek.

- Zátony? - dünnyögött a vészmadár: - több ez annál!

De hogy mi ez a «több», azt nem mondta meg, csak jelentősen forgatta a szemeit.

Bourcart kapitány elhatározta, hogy a nagy ködben is próbát tesz a szabadulásra. Mivel a Saint-Enoch farával csúszott föl a zátonyra, úgy vélte, hogy talán vissza lehet vontatni a mélyebb vízre, ha huszonöt-harmincz méternyire horgonyt ereszt le, s ennek a kötelénél fogva levontatja a hajót a zátonyról.

Ollive mester két matrózzal rögtön hozzá fogott az egyik csónak fölszereléséhez, a mely Allotte hadnagy vezetése mellett volt indulandó a mentés munkájára.

Bourcart kapitány utasításai szerint a hadnagy először is a tenger mélységét kezdte mérni, mihelyt vagy húsz méternyire volt a hajótól. De nagy meglepetésére a fenékmérő sehol sem ért feneket, - még nyolczvan, száz, százötven méter mélységben sem!

Ez megfoghatatlan volt. A hadnagy több helyen ismételte a kísérletet, de az ólom sehol sem ért feneket: - a horgony lebocsátásáról tehát szó sem lehetett; ellenben a kísérletből kitűnt, hogy a zátony, vagy szikla, legalább ezen helyen, meredeken nyúlt föl a vízből.

Bourcart kapitány meglepetve hallotta hadnagya jelentését. Erre nem volt elkészülve, s egy ideig tanácstalanul nézett tisztjeire. Végre Heurtaux kapitány megszólalt.

- Próbáljuk meg a fenékmérést közvetlenül a hajó közelében.

- Jól van, - mondta a parancsnok.

Ollive mester még a csónakban volt két matrózzal; most Heurtaux kapitány is lement hozzá, s akkor, alig öt-hat lábnyira a hajótól, körös-körül mindenütt megmérték a tenger mélységét.

Azaz, csak akarták megmérni: mert az ólom itt sem ért sehol feneket.

E szerint a zátony területe igen kicsiny lehetett, s a Saint-Enoch egy tenger alatti hegy kúpján feneklett meg, a mely meredeken nyúlt föl a mélyből, de a térképeken nem volt bejegyezve.

Ezt fontolóra vévén, Bourcart kapitány úgy okoskodott, hogy talán sikerül levontatni e kúpról a hajót, ha mind a hat csónakot vízre bocsátja s az összes legénység teljes erejéből evezve kötelekkel vontatja a Saint-Enochot.

E czélból meg kellett várni a déli tengerdagályt, a mikor a magasabb vízállás is segíteni fog nekik. Mindent elrendeztek addig s a legénység szívdobogva, reménykedve várta a tengerdagály óráját. Mikor a habok halk locsogása jelezte, hogy a víz tükre emelkedik, Bourcart kapitány parancsszavára mind a hat csónak teljes erőből evezni kezdett... A kötelek megfeszültek, a Saint-Enoch megingott... mintha egy nyomnyival odébb csúszott volna... De ez volt minden! A legénység kétségbeesett erőfeszítéssel evezett... de hiába! A hajó, mintha vaskapcsok fogták volna, nem mozdult többé!

Még egy út volt a szabadulásra, kétséges ez is: - hogy tengerbe hányják a Saint-Enoch terhét s így könnyítenek a hajón... Akkor talán fölemelkedhetik és lesiklik a zátonyról... E czélból azonban meg akarták várni, míg a köd szertefoszlik, nehogy vaktában induljanak el és ismét más zátonyra jussanak.

De a köd nem tisztult el, bár éjszak felől némi szél is kerekedett. Ez intő jel volt, hogy ne késlekedjenek; mert ha a szél erősödik, a hullámverés könnyen összetörheti a hajót.

Bourcart kapitány parancsára tehát a legénység rögtön hozzáfogott a hajóteher tengerbe hányásához... A nyolczszáz-kilenczszáz hordó halzsírt egymásután dobták a tengerbe és megfeszített erővel dolgoztak, hogy készen legyenek hat órára, a mikorra az új tengerdagályt várták.

Öt óra felé a hajóteher háromnegyed része már a vízben úszott, de a hajó meg sem mozdult, ámbár a tengerdagály legalább három-négy lábnyival emelte már a víz tükrét...

- Mintha csak ide volnának szögezve ehhez az átkozott zátonyhoz! - kiáltott föl Ollive mester.

- Azért kár is erőlködni, - dünnyögött Cabidoulin a fogai közt: - úgy sem szabadulhatunk innen!

- Mi az, öreg?...

- Semmi! - felelte a kádár, és dühösen hajított le a tengerbe egy üres hordót.

A köd egyre tartott, sőt még sűrűbb és sötétebb lett. Valamivel hat óra előtt hangos kiáltások hallatszottak nyugat felől... Ollive mester rögtön a parancsnokhoz futott...

- Kapitány!... Kapitány! - szólt lelkendezve: - hallgassa... hallgassa csak!... Mintha kiabálnának... onnan!

- Valóban, nekem is úgy rémlik! - mondta Coquebert hadnagy.

A legénység is abbahagyta a munkát és zűrzavarosan beszélgetett, futkosott a födélzeten.

- Csönd legyen! - kiáltott rájuk Bourcart kapitány.

A mély csöndben mindenki feszülten hallgatózott. A kiabálás, mely nagyon messziről hangzott, ismétlődött... A hangfoszlányok elhalóan értek a Saint-Enochig, melynek legénysége, Bourcart kapitány intésére, rögtön hangos ordítással felelt:

- Hejhó!... erre!... erre!... Hejhó!...

Heurtaux kapitány odafutott a hajó orrához s öt percznyi időközökben egymás után elsütötte a két kis ágyút... Aztán puskákkal lövöldöztetett, a legénység pedig folyton kiabált, hogy a menekülők a hangról ide találjanak.

Kik lehettek a menekülők?... Mert, hogy azok voltak, azon senki sem kételkedett.

Félórába telt, míg megtudhatták: s ekkor alig hittek szemeiknek!

A Repton megmenekült legénysége volt két csónakban, összesen huszonhárom ember, beleértve King kapitányt is!

A szegény emberek, mihelyt fölértek a födélzetre, összeestek az éhségtől és fáradságtól. Harminczhat órája bolyongtak étlen-szomjan a tengeren, a szabadulás minden reménye nélkül!

Bourcart kapitány megfeledkezvén minden sérelméről, a legnagyobb szívességgel fogadta a hajótörteket. King kapitányt levezette a maga szobájába s ott vendégelte meg, a legénység jóltartását pedig a szakácsra bízta.

Tizenhárom ember hiányzott a Repton legénységéből: - tizenhárom ember, a ki nyomorultan elveszett, a tengerbe fulladt!