II. A SZEGÉNY ASSZONY VENDÉGEI

Az ember azt hinné, hogy az olyan szegény asszonyt, amilyen szegény Mária királyné volt Pozsonyban, elkerülik a vendégek, hiszen ahol nincs, ott ne keress, mondta már akkoriban a felvidéki bölcsesség. De hátha akadtak még olyan magyar urak is, akik a királyuknál is szegényebbek voltak, mert mindenüket elveszítették Moháccsal vagy a fejérvári "Rákos"-sal, amikor is gazdag székeikbe és birtokaikba új gazdákat ültetett be "Jankula" vajda? Talán itt, az özvegy királyné körül valami majd csak történik, hogy egyszer visszatérhet Budára, és aki ezt kivárhatja kopadozó állal, majd csak megtalálja jutalmát. Hát az ilyenfajta vendégeknek nagyon jó volt még a Spanyolország felől szálladozó reménykedés is az útban levő aranyokról, hát még a pozsonyi polgármester halai, amelyeket a valóságban feltálaltak vala az asztalra, egyszer sülve, másszor főlve, hogy el ne unja magát a vendég.

Mióta Báthori nádorispán uram nem bírta a lábát, a jószívű királyné a maga szobája mellé helyezte a ház ebédlőjét. Igaz, hogy a vendégek késő délutánig az asztalnál maradtak, mert úgy látszott, hogy ilyenkor esett legjobban a beszélgetés, a királynénak akarva, nem akarva meg kellett hallani egy-egy hangos szót, de hát ez se volt olyan nagy baj, mert még senki sem látott olyan asszonyt, aki bedugta volna a fülét ama mondanivalók meghallása előtt, amelyeket az ő távollétében a férfiak egymás között beszélgetnek.

A vendégek már mind elfoglalták a helyüket, mire a királyné őfelsége a nádorispán karjába kapaszkodva megérkezett. A királyné ugyanis azzal is dokumentálta vezeklési és özvegyi állapotát, hogy a Budán szokásos udvari ceremóniákat Pozsonyban felfüggesztette. Édesanyja akart lenni minden magyar embernek, aki megmaradott az ő hívének - mondogatá.

Az asztal egyik oldalán ültek az egyházi férfiak, mert itt egymás között semmiféle illetlen beszédnek, sugdolózásnak nem voltak kiszolgáltatva. Beszélhettek egymás között egyházi dolgaikról, anélkül hogy tudatlan, ételes száj beleszólt volna. Itt ült a királyné jobbján Szalaházy Tamás, a veszprémi püspök, a magyar királynék örökös püspöke, aki a szentséges lelkek üdvösségére már itt a földön arkangyalként vigyázott. Arcáról, kezéről rég lemosta a püspök úr a mohácsi csata kormát, vérét. Kegyes szegénységben, de püspöki ornátusban ült királynéja jobbján, és mindig volt valamely békítő mondanivalója, mikor a vele szemközt ülő nádorispán szemei forogni kezdtek, részint a szaggató testi fájdalomtól, részint a lelki kínoktól.

Most például - mielőtt Báthori István megtehette volna a maga megjegyzését a pozsonyiak hallevesére, amelyet valóban a legszigorúbb böjtös szabályok szerint főztek meg a takarékos polgárok - a veszprémi püspök, fehér kezét megemelintve, így szólott:

- Nem tudom, hogy vajon eljutott már a híre e ház falai közé annak az eseménynek, hogy Szapolyai János, akit mi itt joggal vagy jogtalanul Magyarország feltolakodott királyának szoktunk emlegetni, a telet Esztergomban töltendi Várday Pál esztergomi érsek vendégségében, akinek érseki megerősítése azonban Rómából még mindig nem érkezett meg?

- Tudjuk - felelt a nádorispán, és a hallevest úgy megkavargatta, mintha valamely ellenséget keresne benne. - Mindent tudunk. A vajda úr azért költözött Esztergomba, hogy innen fenyegesse Katalin király módjára a Komáromba egybehívott "Rákost", amelyen majd koronáját veszik őkegyelmének, ha ugyan a fejét meghagyják.

- Ámde a "Rákost" azóta Pozsonyba hirdeté nádorispán uram - szólalt meg a veszprémi püspök, hogy újabb beszédre adjon alkalmat az indulatos nádornak, ilyenformán elterelje figyelmét a pénteki ebédről.

- Mert féltettem ezeket a pipogya horvátokat, dunántúliakat, akik a Rákost még manapság is Rágucsnak mondják, hogy Esztergom közelsége miatt Komáromban nem mernek majd a törvényes királyra szavazni. Ott hallgatózik Zápolya a kulcslyuknál, amilyen megalázó helyzetet egy vérbeli magyar úr még magáért a szent koronáért se vállalna. De ennek a "tót királynak" mindegy, nem hiába nevezik őt "festett királynak", sohasem változik az arca. Jöjjön ide Pozsonyba, a "Rákosra" Zápolya, ha mer! Egymagam öszvér farkával verem ki őkelmét a városból.

- No, de a követeit útnak indítá - szólt nagy óvatosan a veszprémi püspök, miután engedelmet kérőleg nézett fel őfelségére, a királynéra, s miután néhány hatalmas halszálkát távolított el a szájából.

- Hallottuk! - kiáltott Báthori uram. - A sánta Werbőczi Bánffy János és András prépost indultak útnak, de a Sánta már az első faluban kólikát kapott, nem szeret oda jönni, ahol én vagyok. Talán még besötétedés előtt itt lesznek őkelméék - mond a nádor, megnyomkodva a szavakat, mint valami titkos fenyegetéseket, és vérben úszó szemeit a királyné felé fordította.

A királyné szomorú arcán el nem titkolható mosoly suhant át, mert hiszen az asszonyok a trónuson is asszonyok maradnak. Jól tudta ő azt, hogy milyen célból jönnek az esztergomi követek. Megint csak az özvegyi kezét kéri Szapolyai, annyi visszautasítás után készen az új kosárra. A királyné önfeledt mosolyára még sötétebb lett a nádorispán arca. Az a háromszögletű lyuk a nyakán hevesen lüktetni kezdett, mintha valamely nagy mondanivalóra készülődne. Mária már ismerte ezeket a kitöréseket, amelyeket másnap aztán Báthori uram bánt meg legjobban, hogy még sánta lábaival sem sajnált a királynétól térden állva bocsánatot kérni. Mária tehát még mindig mosolyogva fordult a nádorispán felé, és halkan így szólt:

- Mondja, Báthori, micsodám maga nekem? Az apám, a férjem vagy a szeretőm, hogy minden dolgomba beleártja magát?

Így szólt a királyné, és az asztal végén ülők ugyancsak csodálkozhattak, hogy miért dugta oly mélyen tányérjába nádorispán uram az arcát, mintha csak a halak szálkái érdekelnék ezen a világon. Ha valaki az asztal alá bújt volna, észrevehetné, hogy mily dühösen táncoltatja a nádor egyébként mozdulatlanságra kárhoztatott térdeit. A pozsonyiak pénteki ebédjére azonban nem volt több megjegyzése Báthori uramnak.

De hát ültek a veszprémi püspök során még más egyházi férfiak is, akik választékos beszédeikkel, finom magatartásukkal tudvalevőleg a legpéntekibb ebédet is élvezhetővé tudják tenni. Itt volt mindjárt a székesfejérvári őrkanonok, Gerendy Miklós, aki szürke szemű, nagy orrú, szabálytalan arculatú férfiú volt, mint valami örök vidámságra született ember, aki mindjárt megnevetteti hallgatóságát, amint a száját kinyitja, holott mindig olyan halkan, elgondolkozva beszélt, mint ősszel a madár. (Nem csoda, hogy fiatalon halt meg.) A királyné mulattatására most ő rukkolt elő, igaz, hogy kissé félszegen, mintha csupán valamely ceremóniának tenne eleget:

- Habár péntek, a holtak emléknapja van, mégiscsak az örökké lévő magyar Szent Koronáról, Szent István koronájáról volnának híreim, ha ugyan felséged még nem hallotta volna őket - kezdé az őrkanonok, szelíd, figyelmező, szinte lélekbe néző gömbölyű szemeit a királyné felé fordítva, miközben eltolta maga elől a poharat és tányért, amelyeket éppen akkor töltött meg Krizsanics Gáspár, a szomszédja, egy horvátországi zárda küldötte, aki nem szerette maga körül sem az üres poharakat, sem az üres tányérokat - mégiscsak mulatni jött Magyarországba, akármilyen gyászosak voltak is a magyar atyafiak.

A királyné előrehajolva figyelt az egyébként hallgatag, a maga szomorúságával eltelt fiatal kanonokra. Így szólt:

- A Szent Koronáról annyit hallottunk, hogy Székesfejérvárott alighogy levevé azt Podmaniczky uram, a nyitrai püspök János vajda fejéről, Perényi Péter birtokába került, aki még akkor sem adá vissza azt kezéből, amikor Zápolya őt temesi ispánból erdélyi vajdává kinevezte. Adatott neki ezer forintot Bártfa, Lőcse és Szeben városok adóiból, valamint egy mezei ágyút, azaz tarackot. De Perényi Péternek mindez kevés volt a Szent Koronáért, és éjszaka, titkon elhagyta Székesfejérvárt, mert állítólag törökök megrohanásától féltette a várost.

Az asztalnál ülő urak felfigyeltek a királyné szavaira, mert ritkaság volt, hogy a királyné ennyit beszéljen valamely hívével. Az udvari ceremóniákat elmulaszthatta a balsors, de Mária mindvégig megmaradott kevés szavú királynénak. A hallgatag Gerendy azonban mindig a kivételek közé számított, szürke szemében már másvilági képek tükröződtek, amikor néha heteken át hallgatott az udvari ebédeknél, amely események idején nem sokban különbözött a szarkafészektől.

Gerendy így szólt:

- Néhány nap előtt ama zarándokok egyike keresett fel, amely zarándokoktól mostanában sűrűbbek a magyar országutak, mint egykor vetés és aratás idején a madárijesztőktől voltak. Mennek ezek a bizonytalan emberek Budáról Pozsonyba, Erdélyből Bécsbe, mindenütt mutatkoznak, ahol a királyok ebédeket főzetnek. Ide, Pozsonyba ugyan hiába jött őkelme, de egy lyukas saruért mégiscsak elmondá a magyar korona vándorlásának történetét. Hát ez a Perényi Péter nem bizonyult annak az embernek, akinek őt Szapolyai János hitte. Bizony, nem igyekezett a koronával Visegrádra, a szokásos rejtekhelyre, mert nézete szerint már sokkal többen tudtak a rejtekhelyről, mint az kívánatos. Így többek között némely fehérnépek is, akiknek segítségével Perényi fiatalúr a koronát Szapolyai Jánosnak megszerezte.

A vitézek oldalán ülő urak közül éppen a legvénebbek tették le a tányér szélére a kanalat, hogy felkiáltsanak:

- Neveket is szeretnénk hallani, főtisztelendő úr!

A királyné kegyelmezően intett liliom alakú kezével, amelyen csak egyetlen gyűrű maradt meg, II. Lajos karikagyűrűje. A kanonok így folytatta:

- Perényi Péter tehát Budán csak éppen annyi ideig mutatkozott, amíg Szent Kelemen pápa napján az udvari írnokok kiállították neki az adománylevelet János, Isten kegyelméből Magyar-, Dalmát-, Horvát- stb. országok királyának a nevében, aztán teherhordó lovak hátára kötözvén a Szent Koronát és a hozzá tartozókat, sietve elhagyá Budát. Még csak a megkoronázott Szapolyai Jánosnak sem jelentette be, hogy merre menekül kincsével, amelynek eltűntével többé nem lehet magyar királyt koronázni.

A vitézség oldalán most Thurzó Elek királyi főtárnokmester szólalt meg, amit ritkán engedhetett meg magának őkegyelme, mióta üres volt a kincstár:

- Farkas alatt gyapjat rúg a farkas, mindenki egy, amikor a mezőőr tapodja ki előre az utat a tolvajoknak.

- Hát Perényi uram igen jól ismerheti azt, akivel éppen dolga van, mert a Tiszántúlig meg sem állott, pedig Budán azt a neszt hagyta maga után, hogy Baranyába, Siklós várába viszi a koronát - folytatta a kanonok. - Őkelme azonban egyenesen Abaújnak vette az útját, mégpedig amaz őserdővel borított hegyláncolatnak, amely Abaújt Zempléntől elválasztja. Tudott itt egy várat, a Füzér-várat a Préda-hegy tetején, amely vár valamely öreg, elégedetlen, tűz mellett gunnyasztó nemesember tulajdona volt, ahová a varjakon kívül más látogató sohasem tévedt. Hát ide, ebbe az Istentől, embertől elhagyott várba vitte a magyar Szent Koronát Perényi Péter. Most aztán keresheti az, akinek kedve van hozzá, hogy egy tűt megtaláljon a szénaboglyában. Ha Perényi uramat agyonverik Eperjesen az ezer pengő behajtása közben, bizony századok is elmúlhatnak, amíg a magyar koronát Füzér várában megtalálják.

Thurzó Elek, aki inkább szeretett közbeszólások formájában beszélni, mint véleményt hosszú szavakkal mondogatni, mert a hosszú gyertya is akkor világít jobban, amikor megrövidül, megint csak megszólalt a vitézség oldalán:

- Tehát Perényi Péter a Préda-hegyek közé hurcolta a nagy prédát, a Füzér-várba rejtette el a magyarok királyainak aranyfüzérét

Mert a szójátékokat már abban az időben is kedvelték némelyek.

A királyné, mintha csak ama bizonyos kérőket várná, kipillantott az ablakon, eztán felállott az asztaltól.