III. ÚJ URAK ÉS ÚJ ZSIDÓK A SZEMHATÁRON

A királyné asztalbontásával korántsem oszlottak szét a pozsonyi ebédlő vendégei, hiszen voltaképpen akkor kezdődtek az őszinte, barátságos vagy ellenséges megbeszélések, amikor az urak egymás között maradtak. (Mária királyné, mióta Orbánc, esztergomi várnagy huszárjaival elraboltatta tizenkét udvarhölgyét, és azok oly szívesen lettek a huszárok rabjai, miután Mohács után a törökök amúgy is bevezették a nőrablás szokását - a királyné nem tartott maga mellett udvari frajjokat. Elég erősnek érezte magát, hogy egyedül is ellehessen a szomorú gondolataival.)

Magyarországon már akkoriban is több dolgot döntöttek el fehér asztal mellett, mint a zöld posztónál. Különösen nagy becse volt a baráti érzületnek Mohács után, amikor az ország két részre szakadt. Egymást bátorították a csüggedők, a bátorításhoz pedig nagyon jó volt az udvari ház ebéd utáni hangulata, amikor százszor is megbeszélték helyzetüket azok az urak, akik Máriához, illetve Ferdinánd úrhoz pártoltak, amint egy kártyára téve fel a maguk és a családjuk jövendőjét. Vajon ki mert volna bízni Szapolyai szavában vagy jóindulatában, ha a kocka fordul?

A királyné elsuhogása után, amelyet bizony nagy szomorúsággal nézett az asztal végéről néhány fiatalabb vitéz, így ama András deák is, akit valamely váratlan körülmény vonzott Pozsonyba, holott mindenki tudta róla, hogy Szapolyai zsoldjában áll és kémkedik, a nádorispán megengedett magának egy kisebb kancsóval a pozsonyiak borából, amit sem a királyné, sem a felesége jelenlétében nem merészelt, mert az orvosok a lábán keletkezett daganatok miatt eltiltották a boritaltól.

- Ma reggel mintha lappadt volna a bal lábam - mondta Báthori uram, és az elfogyasztott halat megúsztatta.

Oláh Miklós, aki akkoriban még csak az esztergomi főesperesi címet viselte, de ráncos, avult könyvlapokhoz hasonlatos, tudós arcával, szívbajos tekintetű szemeivel, fájdalmas mosolyával, bölcs nyugalmával általában tiszteletben volt még ebéd után is, csendesen beszélt a szomszédjához, Brodaricshoz, ama szerémi püspökhöz, aki még mindig nem tudott megszokni a fehér asztal mellett és jó ruhában, miután hetekig bujdosott a Bakony-erdőségben, és egy pár saruban és rongyos szál köpenyegben érkezett Pozsonyba. Brodarics, a királyné kancellárja, éjszakánként még mindig kiugrott ágyából, és menekülni akart, mint röviddel azelőtt a bakonyi rablók elől. Bármily halkan kezelte a szót a ráncos homlokú aszkéta, az urak egyenként elhallgattak, hogy Oláh Miklós szavaira figyelhessenek.

- Főtisztelendő és nagyságos uram - kezdte a főesperes a püspökhöz intézve a szót, holott az egykori szerémségi püspök a kiállott viszontagságoktól még mindig idegesen kapkodta a fejét -, az én logikám szerint elkövetkezett annak az ideje, hogy végre a mi dolgunk is jobbra forduljon. Az Úr meghallgatta buzgó imádságainkat, beletekintett csalárdság nélküli lelkünkbe, és angyalai útján tanácsot adott Ferdinánd őfenségének, aki életének jó részét azzal tölti, hogy az ő zsámolyán térdepel, mint egy fogadalmat tett szerzetes. Ferdinánd őfensége ügyeit az angyalok vették pártfogásukba, amit már abból is láthatunk, hogy Istennek segedelmével és a gonosz furfangja nélkül választották meg cseh királlyá, habár ott Szapolyai Jánosnak hatalmas és gazdag barátai vannak. A második jeladás, amely ugyancsak olyan messziségből jött, ahová a mi véges elménk nem érhet, a második jeladás, hogy Szapolyai, a betolakodott király, elveszíté minden eddigi bátorságát, gonoszság szülte akaraterejével, kegyetlenséggel határos elszántságát. Meggyávította a pozsegai címerben levő medve. Tenni csak annyit merészel, mint egy festett báb, amelyet komédiások városról városra hordanak, mert a bábnak nincs maradása egy helyben, fél, hogy észreveszik disznó szőrével és a földi szalmával kitömött lényegét.

Brodarics, mint vérbeli udvari ember, minden idegessége mellett is jól figyelt a nagyeszűnek mondott főesperes szavaira, így szólott:

- Ámde mit jelentenek az új kinevezések, amelyeket Szapolyai híveinek küldött? Vajon nem új barátokat és nekünk nem új ellenségeket?

- A háborúban szoktak ilyen kinevezések lenni - felelt Oláh Miklós. - Az nem jelent többet, mint a Dózsa Györgyé, akit parasztkirálynak csúfoltak, amíg ugyanez a Zápolya, Zsarnó alól menekülve a pogány elől, dühében kegyetlenül végzett a parasztkirállyal. A háborúban mindenki olyan úr, amilyent vitézségénél, lelkierejénél fogva magának akar. Most is háború van.

A szerémi püspök mintha nem értette volna az esztergomi főesperes szavait, amelyeket az olyan titokzatosságba burkolt, mintha valóban kémek is ültek volna az asztalnál, akik fülüket hegyezve megjegyzik, megbillogozzák a nekik tetsző szavakat, hogy aztán értékes gyapjúként vigyék a vásárba.

- A kinevezéseket kérdeztem, főesperes uram, amelyeket mégiscsak jó kártyákra írnak fel az írnokok, és megfelelő kocsikenőcs ellenében arra is vállalkoznak, hogy hibátlanul kerüljön a pecsét az okirat alá. Az új kinevezések, amelyeknek hírével most tele van az ország...

- Csak Pozsony - felelt csendesen Oláh Miklós -, mert Pozsonyban külön kéménye van a budai híreknek. A mi igazságos, törvényes harcunkban nem jelent az semmit, hogy Várday Pál uram Egerből Esztergomba költözött érseki rangjában. Erdődy Simon zágrábi püspökből egri püspökké lépett elő, mégis titkon a mi pártunkon van. Hiába tette meg Szapolyai uram Czibak Imrét váradi, Sulyok Györgyöt pécsi, Podmaniczky Istvánt nyitrai, Homonnay Gábort győri, a százötven kilós szerencsi kolostorfőnököt, Gerván Jánost csanádi, Jozefics Ferencet zenggi püspökké, főpapjaink feleszmélnek nyomban, amint a legkatolikusabb Habsburg, első Ferdinándunk átlép a határon, és Istenbe vetett bizodalommal, emberek törvényei alapján birtokába veszi Magyarországot.

- Vajon mikor kerül sor az én szegény szerémségi híveimre? - sóhajtott fel őszinte aggodalommal Brodarics.

- Ki lesz a lelkiatyjuk, ha én egyszer szemet szúrok Szapolyai uram kiismerhetetlen gondolataiban?

- Ezek a gondolatok nagyon is megfejthetők, amióta Szapolyai uram megmutatja igazi belsejét: a zsarnói csata megfutamodóját, a parasztok gyilkosát, a gyermekkora óta javíthatatlan bajkeverőt. Már régi, szép királyaink múltjából tudjuk, hogy attól az időtől kezdve, miután István koronája homlokukat érintette, lelkük nagysága, gondolataiknak terjedelme, bölcsességüknek mustármagva megnövekedett, és égbe röppenő sasok lettek érzelmeikben. Míg ez a király, akit kétségen kívül megkoronáztak amaz angyali koronával, hitét, bátorságát, önbizalmát veszítve, mint a bűnös bűntudatával, jár-kel azóta országában. Mint mondják: lelki kínjaiban hetekig nem merészelt Székesfejérvárról a prépostság házából elmozdulni, és minden estve felkérte a papokat, hogy egész éjszakán át imádkozzanak lelki nyugalmáért a koronázó főoltár előtt, hiába noszogatták vala hívei, hogy a koronázás után régi királyaink szokása szerint hagyná el az ünnepekben és árulásban fáradt várost. Nem bír vala Nagyboldogasszony templomának környékéről eltávolodni, mint a tolvaj, ki megbánta tettét. Ah, ilyenkor mit sem használ az imádkozás, az Úr füle felé vezető utat benőtte a hínár, amelyben csak a Gonosz tud eligazodni. És most a biztos Budáról a bizonytalan Esztergomba veszi menekvő útját, amely várost az imént árulták el. Mintha nem ismerné a régi mondást, hogy szeget szeggel vernek, az áruló patkó szegeiből új áruló növekedik.

Az urak csendes fejbólintásokkal hallgatták a kritikusképű főesperes szavait (akinek arca mindig olyan furcsán borús volt, mint az égboltozat, amely alatt aggodalmasan hajtják le fejüket a nyájak), csak Báthori István, az ország nádorispánja látta helyénvalónak, hogy néhány szóval válaszoljon a főesperesnek:

- Azt mondhatnám, hogy az egyházi kinevezésekhez nekünk, az egyházi pályáról lemaradt uraknak csak annyiban van közünk, hogy mi felelünk főpapjaink hazafiságáról, hűségéről és vagyonáról. Róma dönt, mi a római döntés előtt térdet hajtunk. A pápai biztosok majd megjönnek a maguk híreivel, vajon az új püspökök méltók-e helyeikre? Én csak annyiban látom az idők kedvezését a mi oldalunkon, hogy a közismert kinevezéseken kívül a törvényhozói pályán is olyan változásokat tapasztaltunk, amely változás éppen elegendő ahhoz, hogy nyakát szegje miattuk egy még királyibb király is, mint "Jankula". Itt van mindjárt Werbőczi István kinevezése királyi titkos kancellárrá! Ugyebár, ismerjük a vén törvényfacsarót, bővebben nem kell jellemeznem sántikálását. Ez az ember egy álsánta. Nagyon is tud futamodni, ha arra kerül a sor. A sánta emberek béketűrése, lemondása, megnyugvása, hűsége és helyszeretete hiányzik ebből az emberből, csupán a kapzsi bírvágy miatt sodorja ki bajszát és szakállát, mint egy vén kakas, aki már csak a budai szemétdombon tudja elhitetni, hogy még hangja van.

- Frangepán lett a horvát bán Batthyány Ferenc helyett - szólalt meg Thurzó uram kivörösödött orcával, mert hiszen ember volt ő is, és nem minden irigység nélkül. - A mi Sopronunkba tették meg főispánnak. Szerencsére, van Sopronban ötszáz gyalogos katonánk. Igaz, hogy csak zsoldosok, de vitézlő-vitéz nemesembereket ma nem lehet kapni abból a célból, hogy préda nélkül üssenek tábort.

- És "nagyságos" Tornallyay Jakabot nevezték ki királyi kincstartónak - szólalt meg egy eddig soha nem hallott metsző hang, mint valamely sirálykiáltás a tábla végeiről. Vingárti Horváth István volt, a főkonyhamester, akiről a pozsonyi nagy szegénységben senki sem gondolhatta volna, hogy a királyné konyhájának mindennapi ebédjein, valamint a szakácskodó asszonyokat és férfiakat is unalmas óráikban elmulattató beszédeken kívül másra is volna esze. Ő volt az az ember, aki legnyájasabban tudott kosarat adni Szapolyai kérőinek a királyné nevében, mert az ember, véleménye szerint, tudatlanabb még a pulykánál is, nem veszi észre, amikor torkát elvágják. De ugyancsak ő győzte meg a nehézkes pozsonyi kereskedőket arról az állapotról is, hogy semmiképpen nem csinálnak rossz üzletet, ha Mária királynénak hiteleznek. "Amely percben akarunk, akkor megyünk férjhez a dúsgazdag Zápolyához" - mondogatta a kereskedőknek. "A festett királyhoz" - mormogta magában, és délvidéki ember módjára nem sajnált néhány babonás jelet tenni.

Magyarország akkoriban (talán azóta is) kis falu volt, ahol minden ember ismerte egymást. Hogyne tudták volna, hogy ki az a Tornallyay, aki ezentúl az új király jövedelmeit, jószágait, adóit teljes hatalommal és tekintéllyel kezelendi.

- Felvitte a dolgát a zsidó! - kiáltott fel Pekry Lajos, mint afféle régi világbeli budai ember, aki abban növekedett fel, hogy a zsidókat, éppen II. Lajos király uzsorásai miatt, gyűlölni kell. De Báthori uram hirtelen letette a boroskupát, amelyet felhajtott volna, mielőtt borbélyát a városi fürdőben újabb fájdalmaival meglátogatná.

- Urak, ezentúl szó se legyen a zsidókról ennél az asztalnál, a királyné őfelsége az ő páratlan eszélyességével legutóbb azt gondolta ki, hogy a zsidókra szükség van Magyarországon, csak éppen a körmükre kell nézni. Kilencvenes-százas kamatnál nem szabad nekik többet engedélyezni, mert elbízzák magukat, hogy nem bírnak velük. Legutóbb éppen a bajban levő Sopron kivert zsidóinak adott engedelmet, hogy katonai védelem alatt visszatérhessenek városukba, és elfoglalják régi házaikat. Azt hinnétek, hogy a régi soproni adósok nagyon megijedtek a visszatérő zsidóktól? Dehogyis. Újabb kölcsönöket vettek fel a viszontlátás örömére. Hát ezentúl csak hagyjuk békében azokat az embereket, akik még némi pénzmagot meg tudnak menteni "Jankula" elől.

Csak nagyon kevesen, így Gerendy őrkanonok, valamint Oláh Miklós mosolyogtak a nádorispán szavain. Ki tudná, mire gondoltak a bajszuk alatt, a szakálluk felett? Vingárti Horváth, a főasztalnok, mentegetőzve mondta a szomszédjainak:

- Hiszen minket is sokszor kisegítettek a pozsonyi zsidók, amíg a királyné parancsára el nem kergették őket.

A nádorispán felállott. A gyaloghintók emberei az ajtónál álltak. Pénteki ebéd után leghasznosabb a piócázás. Vajon meddig tart még ez a keserves élet, amelyben egy borbély fecsegése a vigasztalódás?