V. NE SZEGEZZÉTEK KI AZ ÁGYÚKAT!

- No, hát Ferdinánd úr sem született burokban - dörmögte a nádorispán, amikor az egyre sokasodó néptömegek miatt kiszállott a gyaloghintójából.

- Menjünk a borbélyhoz, nagyságos uram - szólott az egyik gyaloghintós, aki még Nyírbátorban szegődött a nádorispán szolgálatába. - Az egészségünk a legfontosabb. Itt van az okos királyné őfelsége, ő majd elintézi a dolgot.

- Nem lehet mindent egyetlen asszonyra bízni - felelé Báthori István, és még a pogány korból való csákánya nyelére támaszkodva, sánta lábával elindult a néptömeg kellős közepe felé, ahol éppen egy hosszú morva zászlóstiszt magyarázta a körülötte gyülekezett mesterembereknek, kemencéiket otthagyott pékeknek, minden csetepatéban részt vevő nyergeseknek és a jámbor, de kíváncsi fegyverkovácsoknak, hogy mi is történt az imént a Duna-parton.

A hosszú, morva legény a csizmája sarkával húzogatott vonalakat az utca havas részeibe, mert a kardját valahol elvették tőle. Azt magyarázta, hogy megüzenték Bornemisszának, miszerint a Duna-parton deszkaszínben telelő sugárágyúját vitesse fel a várba, mert a dunai hajósoknak igen kényelmetlen, hogy egy ágyú ásító szája előtt kell elhajókázniok, amely ágyú mellett éjjel-nappal ott állott égő kanóccal az ágyús katona. Hiszen amúgy sem fenyegeti semmi veszedelem a várost, amíg ők, a zsoldosok itt vannak. Ők pedig nem mennek olyan könnyen el a széllel, mint a vitéz és vitézlő magyar nemesek a táborokból, mert megszolgálnak a zsoldért, amit hetenkint kapnak.

Bornemissza uram - akit a morva legény állandóan "öreg fösvény"-nek nevezgetett - ma ebéd után valóban el is küldte tizennégy szolgával Sebestyén várnagyot, hogy a sugárágyút vontatnák fel a várba, mert sajnál az öreg fösvény minden rézszögecskét, amit tőle, illetőleg a jövendőbeli királytól elvesznek. Sebestyén várnagy elhordatta a deszkaszínt az ágyú környékéről, hogy vontatása könnyebb legyen, ekkor valamely német zsoldos katona felismerte az ágyút, hogy az övék, Bécsből hozták hajóval. Felismerte az ágyút, és fel is kiáltott. Persze a magyarok visszafeleltek, aminek az eredménye az lett, hogy Sebestyén várnagyot és vele levő tízesztendős fiacskáját egy közeli kútba fojtották, a tizennégy katonát pedig agyonverték.

Eddig tartott a morva zászlós elbeszélése, amikor Báthori István az emberkör közepéig ért, egy szót sem szólott, csak meglóbálta a csákányát a feje felett, és úgy ütötte vak szemen a morvát, hogy annak csak a másvilágon jutott eszébe megkérdezni, hogy miért is kapta a halálos ütést. De az elszörnyűködött polgároknak némi magyarázattal kellett szolgálni a nádorispánnak.

- Ezt a vaspofont azért a tízesztendős, ártatlan fiúgyermekért kapta a zsoldos!... Most pedig nézze mindenki, hogy minél hamarább hazakerüljön innen az ágyába vagy a műhelyébe, mert ahogy én Bornemissza uramat ismerem, egy fertályóra múlva nyilaztatni fogja a várost, ahol csak egy zsoldos német megmutatkozik.

A nádorispán szavaira éppen a híres pozsonyi pékek keresték papucsaikkal az utcáknak azokat a helyeit, ahol legkevesebb a hólé.

- No, most már mehetünk vissza a királynéhoz. A fürdőnek, az egészségnek, a borbélynak befellegzett. Megcsapoltak engem a szóbeli indulatok mára, csak a lábam bírja - szólt a nádorispán, amikor ólomszínűvé vált arcával belezökkent a gyaloghintójába.

Szarvaskendi Sibrik, aki a gyaluforgácsos ház ólomkarikás ablakán át tanúja volt a nádorispán önfeledkezésének, kiugrott az ajtón (könnyű volt neki, nem volt sánta), amikor a gyaloghintó a kocsmaház mellett elhaladt.

- Hát kend is áruló lett, Báthori uram? Agyonverdesi Ferdinánd katonáit? Ez a keresztény erkölcs és hűség? Kend is a "festett király" kinevezéseit áhítozza?

Mindaddig kiáltozott az öreg Sibrik az utcasarkon, amíg csak a gyaloghintó el nem tűnt szeme elől a korán ereszkedő, ősz végi alkonyatban. A Duna felől gomolygott a köd, homályba, estbe, gyászba, hamuba borította Pozsony városát, mintha csak a vár magasságában álló íjászoknak akarna meggondolási időt adni arra nézve, vajon nyilazzák-e az ártatlan várost.

- Tudja-e, felséges asszony, hogy mi is történt? - kérdezte a halálsápadt nádorispán, amint hóval ledörgölt, de még vérszagú csákányára támaszkodva besántikált a királyné szobájába.

- Mindent tudok - felelt azzal a csodálatos komolysággal Mária királyné, amely angyali komolyságát annyiszor dicsérik vala kortársai. - Lengyel János udvarmesterünket már fel is küldöttem a várba, hogy Bornemissza ne nyilaztassa a várost, én majd kellő elégtételt szerzek neki a bátyámnál...

- Hát azt tudja, felséged, hogy agyonvágtam egy kérkedőt a mi hadainkból?

Mária hümmögött, mint valami öreg, bölcs férfiú, aki nem tud hirtelen megfejtést mondani az elébe került kérdésre. De asszonyi eszessége győzedelmeskedett, és olyan hangon szólott Báthori uramhoz, mint azok a csodálatos nők, akik az ujjuk hegyével is ki tudják tapogatni, hol fáj legjobban valami a férfiúnak.

- Azt a szerencsétlen zsoldost úgysem keresi senki. Meg aztán miért kapna bért az ilyen katona, ha még azért sem, hogy néha-néha agyon ne üssék?

Rövid volt a szó, de Báthori uram mégiscsak nagy megkönnyebbüléssel lélegzett utána: mintha csak jobban tartott volna a királynétól nádorispán uram, mint az otthoni feleségétől. Az legfeljebb újra ismétlődő részegséggel vádolja, de hát nem fáj az ilyen gyanúsítás annak, aki nem volt részeg.

A szomszédos ebédlőben elég hangosak voltak még mindig az urak, holott már Szent Márton tornyából alig lehetett látni valamit. Az ebédlőben ugyanis csak olyan lámpás járta, amelyet egyik-másik úriember a köpenyege alól vett elő, mert a királyné özvegységében vigyázott arra, hogy ebédlőjének ablakaiból ne szóródjon mulatozást, éjszakázást hirdető lámpafény a pozsonyi utcára. És az urak mégiscsak együtt voltak, mintha talán ezen a napon a szokásos tizenöt pint bor helyett nagyobb mennyiséget küldött volna Vischer polgármester úr a halak mellékletéül.

- Hát ezek min mulatnak? - kérdezte a nádorispán az ablak mellett magas széken üldögélő királynét, aki mindig úgy tekingetett ablakából a messziségbe, mintha ott valamely tanácsadó csillagot keresne. - Nem olyan mulatságos nap Szent András havának ez a huszonegyedik napja!

Mária királyné csendesen felvetette a fejét.

- Én nem azért vagyok egy szomorú ország szomorú királynéja, hogy a magam gyászával elvegyem azoknak a kedvét, akik még nevetni tudnak Magyarországon. Hadd fenjék a vidámság apró nyilait, amelyeknek szerencsétlen emberek között akkor van ám csak igazi értékük, ha mások bajával, a kárörömmel faggyúzzák meg a nyilak hegyét. Mert, ha jól tudom, éppen azon mulatnak, hogy Szapolyai Esztergomból küldött kérőit a kutyaólba csukták, miután leveleiket elvették.

- Követeket a kutyaólba?! - állott talpra Báthori uram, akiben talán a legtöbb volt az alkotmányos érzés ebben a korszakban. - Nyomban ki kell őket ereszteni, és bocsánatot kérni tőlük!

- Hát ha nádorispán uramnak már olyan terhére vagyok, hát csak adjon férjhez a Zápolyához - mond a királyné, ajkán ama szűzies, de okos mosollyal, amelyet élete végéig megőrzött szája szélein, mint fiatalságának nem hervadó emlékezetét. - A fejérvári koronázáskor Zápolya úgysem fogadta a bátyám követeit. Hát olyan nagy baj az, ha mi most "szeget szeggel" válaszolunk őkelmének?

- De hát ezek kérők, akiket Magyarországon mindenütt kaláccsal, traktamentummal szokás várni, még ha készen is van már a kosár, amelyet gyűrű helyett emlékbe elvisznek! - riadozott Báthori uram, mintha valamely országos szerencsétlenség történt volna, amikor éppen a magyar királyné sérti meg a nemzeti szokásokat. - A leánykérőket még Sibrik uram se zárja kutyaólba, pedig az öreg nagyon válogatós az ilyen dolgokban. Leánykérés ajándékokkal jár.

- Hát ezek is hoztak valamely leveleket ajándékba! - felelt csendesen Mária. - Ha jól láttam, nádorispán uram ebédezőhelyén is fekszik valamely levél.

No, már erre a levélre Báthori István is kíváncsi volt, mint ahogy a legtöbb ember kíváncsi azokra az üzenetekre, amelyeket messze földről hoznak nekik. Szapolyai pedig olyan messzire volt a nádorispán uramtól, mint akár a másvilág. Mit mondhat neki ez a király, aki éppen legádázabb ellenfelét, Werbőczit tette meg titkos kancellárjának? Ugyanezért Báthori István igyekezett az ebédlőterem felé, ahol még csak szórványosan tekergett valamely füstszag, miután kevesen voltak a vendégek között, akik a végváriak rossz szokásaiból a dohányzás tudományát eltanulták. Persze a főmájszter a kémkedéssel is gyanúsított András deák volt, aki kóborlásaiban sok mindent megtanult a világon. Hadifogságából azzal küldé haza a török, hogy dohánylevelekkel mérgezze meg Magyarországot, hogy annak többé ellenálló ereje ne legyen.

- Hol egy lámpás?! - kiáltotta a nádorispán, amikor Szapolyai nagy aranypecsétes levelét kitapogatta az asztalra borult sötétségben.

A deák elővonta a kolostori lámpást a csuklyás köpenyege alól. Az is újmódi lámpás volt, valahonnan külországokból hozta a deák.

Egy szarvasagancsú késsel - mert az ezüst evőeszköz Mária pozsonyi udvarában már régen kiment a divatból, mióta Ferdinánd őfenségének pénzbeli szorítkozásai kezdtek lenni - felvágta a levelet, és a kézilámpás világosságánál, bal könyökére dőlve, jobbjában a hártyát előrefeszítve (mintha mirigyes, dögvészes volna az is), először magában, aztán hangosan olvasni kezdte János király hozzá intézett levelét.

Jöjj vissza, uram nádor, budai lakodba és temesvári hivatalodba, a kunok örökös bíróságába. Hogy beteg vagy, azon igaz, immár egyedül Isten segíthet, de ha szegény vagy, azon valamit mi is segíthetünk.

Báthori István nem szokott titkolózni az indulataival. Nem volt humanista, nem volt korának gyermeke, aki érzelmeit ködös vagy közömbös álarc mögé téve, nyugodalmasan tudott volna legnagyobb ellenségével poharat koccintani. Ezért csendesen csak ennyit mormogott a levélre:

- Jó lesz ez a szegénység ellen való áfium néked kötélre, Jankula!

Aztán mind sötétebb lett a vér, amely arcába tódult, és szavait úgy kapkodta, mintha azokat a szél eloltani akarná.

- Óh! Még jobban is fog ő kérni és esedezni, csak egy kicsit várjon! Mondjátok meg annak a pünkösdi királynak, csak ész napjáig várjon. A medvék óljába a követekkel, Bánffy urammal és András préposttal! Még az ily hitvány levelek hordozói várják az enyhítő szót Magyarország nádorispánjától!

A sötétbe borult asztalnál kárörvendő, hosszadalmas kacaj hangzott fel. Ki nevetett, ki nem: a sötétség álarcot borított az asztal fölé, csak annyi hallatszott, hogy némelyek nagy, indulatos kortyokban eregették le torkukon maradék borukat. A nádorispán úgy nézett maga elé, mintha egy megsebzett vadkan, amely támadóját várja az erdő sötétjében.

Ámde most egy könnyed, udvarias, a magyaroknál szinte szokatlanul röpke lendülésű hang szólalt meg a homályban, amelyben csak Báthori István viaskodva torzuló arculatát lehetett látni a kis lámpa világosságában.

- Én Nádasdy Tamás vagyok. Ugyancsak követségben vagyok itt, de nem Esztergomból, hanem Bécsből. Ferdinánd őfenségétől hoztam levelet nádorispán uramnak.

- Csak adja át a szomszédjának - felelt a még mindig vérig sértett Báthori, mintha valóban olyan keveset törődne a kontrakirállyal, mint a megkoronázott királlyal. - Azt hiszem, hogy Ferdinánd őfenségével mától kezdve némileg megbomlott régi barátságunk, mióta egy katonáját a pozsonyi utcán rendreutasítottam.

A barátságos, táncos léptű hang nyájasan felelt:

Ferdinánd őfensége valóban nem bánja, ha nádorispán uram mindennap agyonver egy-két katonát. Döglésre való had ez, amelyet úgyis Szapolyai uram lovának lábai elé szántunk, ha a "festett király" meg nem gyávul, és toprongyos lelkét ki nem tárja.

A levél ezután kézről kézre járván, valóban elérkezett a nádorispán székéhez, ahol az magas, barna homlokát kezébe hajtva várakozott, maga elé tekintve, mintha mindig annak a morva legénynek a rámeredő arcát látná. Honnan tudhatta volna ez a jámbor zsoldos katona, vajon ki magyarázta volna meg neki, hogy Magyarországon van, és a magyarokat nem szabad bántani, holott éppen a magyarok ellen hozták be őt az idegen tartományból? Honnan tudná az ilyen vadonságban felnövekedett, félig állati sorban maradott emberfajta, hogy melyik az a magyar, akit tűzzel-vassal pusztítani kell, és melyik, akitől zsoldját kapja?

- Nehéz idők! - sóhajtotta Báthori István, két tenyerébe hajtva az arcát. Emberölés emléke eddig nem tapadt lelkéhez. Mikorra felejtheti végleg lelke árnyalakjai közül a morvát, akit bámész arcával a másvilágra igazított?

Ekkor ért a keze ügyébe Ferdinánd úr levele, amelynek künn lógó pecsétjét minden kéz megtapogatta.

- Donációs levél ez! - dörmögték a magyar urak nekihevülten. - Persze hogy a nádorispánon kezdi az ajándékozást Ferdinánd cseh király úr, ausztriai főherceg és spanyolországi herceg!

A nádorispán félig-meddig ugyancsak szélütött kezével feltörte a levelet. Belenézett, és önkéntelenül elmosolyodott.

- Mától fogva Kőszeg vára az enyém volna! No, ennyit csak megért a morva! - dünnyögte Báthori.