|
VI. HOL VAGYUNK MÉG AZ UTOLSÓ SZÓTÓL?
Már megint csak Mária
királyné tanácsát kellett kérni azoknak az uraknak, akik éppen azért valának
elosztva a pozsonyi ház körül, még régibb várakban, hogy tanácsaikkal mindenkor
az özvegy királyné támogatására legyenek. Nem jó, ha egy asszonynak csak annyi
esze van, hogy a kocsiúton át tudjon menni, de aztán valósággal országos
veszedelem, ha egy asszony olyan okosnak jön a világra, hogy már
húszesztendős korában úgy nézi a világot, mint valami kifordított
kesztyűt. Máriát éppen ama donációs levél miatt kellett lelki
gyakorlataiban megzavarni, amelyet Nádasdy Tamás hozott Bécsből Báthori
Istvánnak. Mit kezdjen Báthori uram a neki ígért kőszegi várral, amikor
abban még más parancsol, mit kezdjen az ígért kétezernyi rénes forintokkal (darabját
75 krajcárba számítva), amikor ezek a forintok még javában útban vannak Granada
és Bécs között? Két teljes hónapig tart a futárok útja, akik három irányba
indulnak el Bécsbe ugyanazon szövegű leveleivel a spanyol királynak. Egyik
az ellenséges Franciaországon próbál átvergődni Flandriába, a másik
Olaszországnak veszi útját, a harmadik a németek országának vág neki.
Mindegyiket csak nem fogják el utazás közben. Igen ám, de hátha éppen azt
nyomják meg valahol a frank lovagok vagy a pápai sbirrek (V. Károly császár
ellenségei), aki éppen az aranyakat hozza?
- Nem kell félni - mond
Mária a körülötte aggodalmaskodó magyar uraknak -, manapság már nem hordozzák
zsákokban az aranyakat egyik országból a másikba tengelyen vagy nyeregben, mint
a régi jó időkben, amikor a haramiának egyéb dolga nem volt, mint az
erdőszélen lesen állani. Írott utalványokat küldözgetnek egymáshoz a
királyok, amelyeket az ilyen ügyletekkel foglalkozó bankárok a világ minden
részében kifizetnek.
- A zsidók! - szólalt meg a
háttérben András deák, aki hónapok óta nem lévén Pozsonyban: még nem vette
észre, hogy a királyné kedve a zsidók iránt megváltozott, miután éppen az
augsburgi Fugger adogatott pénzkölcsönöket Ferdinándnak, abban a reménységben,
hogy a sovány cseh királyság, a csupa veszekedéseket profitírozó ausztriai
főhercegség, valamint az üres dudájú spanyolországi fejedelemség mellé
egykor megszerzendi a dúsgazdag magyar koronát is. Szívtelen, könyörtelen
városnak emlegetik Augsburgot az ekkori idők krónikásai, akik feljegyzéseikben
a koldusok és ingyenélők megjegyzéseit is felvették, amikor a
világtörténetet megírták, mégiscsak Augsburgban adták kölcsön a legtöbb pénzt -
persze csak azoknak, akik ezt megérdemelték.
Az egyébként is kémgyanús
András deák megjegyzésére tehát senki nem felelt azok közül, akik a királyné
magas székét (ott az ablakmélyedésben, ahol legjobban szeretett üldögélni ez a
világszép özvegyasszony, mintha csak megint innsbrucki zárdanövendék volna, s
visszament volna ájtatos leánykának az asszonyfejkötőből) ez esti
órában körülállották, mert ezek a keménytekintetű, életükkel nem egyszer
dobálózó, a honfiúi keserűségben egymást támogató férfiak nem tudtak addig
szállásaikra menni, amíg a törékenynek látszó, de kígyóizomzatú,
áttetszően fehér kezű és gyakran rövidlátásról panaszkodó,
betegségekkel és rossz álmokkal küzdő nőt meg nem hallgatták arra
nézve, hogy másnapig is kedvük legyen a száműzöttek, a
"honárulók", az elszegényedettek életmódját folytatni itt, a
kelletlen Pozsonyban, amelynek savanyú kovászszagától voltaképpen mindnyájan
undorodtak. A nőtelenek még azon sem vigasztalódnak meg, hogy majd, ha
minden kötél szakad, kitanulják a pékséget, és a gazdag pékleányok ablakbeli
kíváncsiskodásait leánykéréssel intézik el. De mire gondoljanak az idejüket
múlott házasemberek, valamint a papok, akik már akkor is ritkaságként tartottak
lakodalmat, holott Thurzó püspök nem járt elöl a rossz példával (papnövendék
volt Rómában a nagy reményű ifjú)? Mire gondoljon egy kezén-lábán
dagadozó, keserves magyar, mint a nádorispán a számkivetésben, amikor már se
töröknek, se magyarnak nem mehetne el, miután a török is annak barátja lett,
aki Zápolya magyarjának vallotta magát?
A királyné fent ült a magos
széken, amely valamikor hímzőszéke lehetett valamely régi pozsonyi
asszonyságnak, és a mécses félhomályában szürkülő szemeivel végignézett a
magyar urakon, mint minden estve, amikor azok vigasztalódásért felkeresték,
mint valamely kiapadhatatlan forrást.
- Talán már megint valamely
álomfejtő tévedt a városba, aki nagyságotokat és főtisztelendőségeket
zavarba ejtette hamiskodásaival? - kezdte a királyné azon a hangján, amely a
leggonoszabb, asszonycsúfoló, női gyengeségeken viduló férfiakat is komoly
elgondolkozásra szokta késztetni gúnyolódás és kocsmai cédáskodás helyett. Ez a
hang, ez a csodálatosan egyszerű komolyság, ez az emberfeletti hit
tartotta össze az akkori kis Magyarországot. - Mondhatom, bármit mondanak
nagyságotok álmai, az én sejtéseim soha nem voltak olyan tiszták és láthatók,
mint ebben az időben, amikor az új Magyarország sorsán gondolkozom.
Gondolatmadaraim bejárják azokat a megyei földeket, ahol most nagyságotok
birtokain, jószágain, várain testvértelen magyarok húzatják az igát a magyar
paraszttal, akit Szapolyai uram alatt gyűlölni szokás, mint az árok mélyén
meglapult büdösséget. Bánatábrándjaim meglátogatják a magukra hagyott
özvegyasszonyokat, árva gyermekeket, akiknek pater familiasuk az én
megdicsőült uram mellett ontotta vérét hazájukért.
Látom az árulókat, akik
morogva rágják odavetett koncaikat, és félelemmel néznek hátra minden
közelgő lépésre. Huszonkilencen voltunk, amikor Nádasdy uram összeírá
bátyám számára azoknak a magyar uraknak a neveit, akiknek hűségében meg
lehet bízni.
- Huszonkilencen voltunk -
ismétlé Nádasdy Tamás a félkör szélén.
- Most alig vagyunk
hatan-heten - dünnyögte a nádorispán, aki amaz ablakhoz vezető
lépcsőkön foglalt helyet, mint egykor Budán, a trónus zsámolyán, amikor
II. Lajost bölcsességgel és tekintélyes szóval védelmezni kellett.
Mária most bőséges
ujjasába nyúlt, amelyet nyesttel bélelve viselt fűtetlen szobájában a téli
napokon. Mégiscsak asszony volt, a királyi leveleket csak oda dugdosta, ahová a
pozsonyi kereskedők számláit. A köntös ujjából most egy levelet vont
elő, és az örökmécses lángjánál olvasni kezdte Ferdinánd őfensége
levelét. Néha megenyhült óvatosan hűvös hangja egy-egy név kiejtésénél,
mintha különös örömet okozna neki a nevek kimondása.
- "Elismerjük és
valljuk ezen levelünkkel: hogy mi tekintetes és nagyságos Báthori István urat,
Magyarország nádorispánját és kunok bíróját, tisztelendő Szalaházy Tamás
és Brodarics István királyi kancellár szerémi püspök urakat, továbbá: nagyságos
Batthyány Ferenc Dalmát- és Horvátországok bánját, bethlenfalvi Thurzó Elek
királyi főtárnokmestert, Tahy István oránjai kormányzót; vingárti Horváth
Gáspárt királyi főétekfogó mestert, nemkülönben Maczedóniai László pécsi
prépostot, Gerendy Miklós fejérvári őrkanonokot, Nádasdy Tamást és Oláh
Miklós esztergomi esperest, titoknokokat, valamint vitézlő varjasi Nagy
Imre alnádort és Révay Ferenc nádori főítélőmestert, miként a mi
kedves húgunk többi tanácsosait..."
- "Nekik királyi
szavunkra ígérjük" - felelt egy csendes kórus a szoba félhomályából, mint
valamely láthatatlan énekkar, amely valami ceremóniánál segédkezik.
- "János szepesi gróf,
erdélyi vajda ellen" - olvasta tovább Mária királyné, mint valamely pap,
aki szent könyvből olvas fel híveinek, amely könyvnek a tartalmát a hívek
már annyira ismerik, hogy itt-ott maguktól mondják a következő mondatokat.
Mária hangja:
- "Egész Magyarországnak
ígérjük: miszerint mi a most említett ország egyházi és világi urait,
főpapjait, zászlósait, nemességét, szabad királyi városait és minden
rendeit azon szabadságaikban, birtokaikban, rangjaikban, amelyekkel a boldogult
magyarországi királyok ideje óta élnek, éppenúgy megtartjuk és óltalmazzuk,
mintha mindnyájok akaratával választattunk volna királlyá..."
- "Amely ígéretünket
meg nem tarthatván: külföldi birtokainkból kárpótolandjuk a mi híveinket"
- felelt most olyan zúgással a kardal, mintha a Bakony költözött volna a
királyné szobájába. Tudják vala az urak Ferdinánd úr eme levelének tartalmát,
mert hisz vigasztalásukra sokszor felolvastatott az, amikor csüggedni kezdtek.
Ámde úgy rémlik vala, mintha ezen a télidő-estén kevés volna a híres pecsétes,
ausztriai főhercegi címerrel ékes levél bizonylata. Volt az néha úgy, hogy
a pozsonyi udvarban tétlenkedő magyar urak hirtelen honvágyat éreztek a
régi házaik, birtokaik után. Mária királyné jól ismerte az ő magyarjait,
hiszen mielőtt reájuk bízta volna magát, egyenkint vizsgálat alá vette
őket, mint valamely okos asszonyság a cselédeit, akikre konyháját,
ruhásszekrényeit bízza. Ő királyné volt, az ő cselédei főurak és
főpapok voltak - ezeket kellett neki kiismernie.
Van egy furcsa emberi
érzés: amit közönségesen kárörömnek neveznek, amely néha értékesebb az igazi
öröm gyöngyeinél is. Jól tudta Mária, hogy hívei nyomban elfelejtik a maguk
szükségét, szerencsétlenségét, fába szorult kukacságát, ha a Zápolya-párti
"ellenségek" bajairól hallanak.
- Mielőtt a mai napnak
véget vetnénk, hogy holnap újra találkozzunk a minket összefűző
törvény- és hazaszeretetben... - kezdte Mária a nádorispán legnagyobb
ámulatára, akinek nem volt tudomása arról, hogy mit szándékozik a királyné
híveinek mondani, pedig Báthori uram azt hitte, hogy a királynénak nincsen
titka előtte. - Mielőtt szétoszlanának tisztelt barátaink, tegyünk
példaadást arról, hogy miként bánunk majd az árulókkal, a cserbenhagyókkal, a
hitehagyottakkal, ha egyszer a királyság gondja és malasztja megint lelkünké
leend. Hívjátok elő Zápolya követeit, hogy megvigyék a hírét annak, amit
itt látni fognak.
A két szerencsétlen követ
már belenyugodott abba, hogy a hideg éjszakát abban a fűtetlen kamrában
töltendi, amelyet részükre éjszakára kijelölt Lengyel János udvarmester.
Alsólendvai Bánffy, az erdélyi uraság, aki valamiképpen János király
cimboraságába került még Dózsa György elpusztítása idejéből, mogorván
lépett a királyné elé, nem hitte előre, hogy ez a húszesztendős
leányasszony olyan keményen tud elbánni azokkal a férfiakkal, akik a kezét
kérik egy koronás király számára. De a társa, András prépost nagyon húzogatta a
bajszát, mint aki eltökélte magában, hogy véget vet a sok felesleges
szóbeszédnek, nincs már mondanivalója a megkapott kosár után. A magyar urak
persze gúnyolódó tekintettel fogadták a póruljárt kérőket - olyan az a
kosár, amelyet a kérő visz, mintha az orráról csüngene le.
A királyné az ablak
melletti emelvényen maga elé bocsátotta a medveképű Bánffyt.
- Nem akarom, hogy ezentúl
még egyszer is megtegyék az utat olyan messze földről jött urak ide
Pozsonyba, ezért mondom el még egyszer itt, híveim jelenlétében nagyságodnak
azt, amit már négyszemközött is elmondtam. Én nem lehetek Zápolya felesége
soha, ha még annyira becsülném is férfiasságát, tehetségét és
jellemszilárdságát, mint egyetlen magyar úrét sem. Az angyalok más hivatásnak
az elvégzését bízták rám, magyar királlyá kell segítenem a legkatolikusabb
királyt, fenséges bátyámat, Ferdinándot, akinek emberfeletti hitével senki sem
versenyezhetik, aki majd nem barátja lesz a pogány töröknek, de irtója és
Szűz Mária országának örökös védelmezője. Sajnálnám a szepesi grófot,
ha még mindig rám gondolna.
Bánffy nyelve lassan
megoldódott a királyné nyájas szavaira:
- Pedig János király már
magáénak tekinti a bosszúállás munkáját azokért a bántalmakért, amelyek
felségedet érték.
- Van, aki a királyné
őfelségéért bosszút álljon - felelt most a követnek hátat fordítva a
nádorispán.
Ám az erdélyi pallérozott
nyelvvel folytatá:
- Volt valamely Orbánc
nevű várnagy Esztergomban, aki királyné őfelségét érzékenyen
megsértette, amikor Budáról menekült. Nemcsak a kelengyés hajóit bontotta fel,
hanem elragadta azokat a frájjokat is, akiknek őrizetére a királyné
fehérneműi bízattak. Hát ezt az Orbáncot éppen az elmúlt napokban királyi
menlevéllel Esztergomba csalogattuk abból az ausztriai várból, amelyet éppen a
kapott pénzből vásárolt. Orbánc Esztergomba jött, és szerfelett
csodálkozott, hogy János király hóhérlószerszámokkal fogadta, és nyomban a
kínzópadra vonatta. Az egykori várnagy teli tüdőből ordított, hogy
neki menevédet adott János király, mire őfelsége így felelt: "A
fejedelmek - mondotta - nem szokták a menevédet gonoszoknak is megtartani,
hanem csak a jóknak." És nyomban megcsigáztatta Orbánc Endre uramat.
Megcsigáztatta egyszer, megcsigáztatta kétszer. Orbánc már százötvenezer
aranyat kínált kínjában, ha a király a törvényben engedélyezett harmadik
csigáztatást elengedné. Mire a fukar, pénzéhesnek mondott János király még
kétszer megcsigáztatta a királyné hajóinak kirablása miatt.
Báthori nádorispán nem
tudott mindjárt felelni e jóindulatú hír hallatára, csak később dörmögte:
- No, majd adnak is valamit
ezentúl a János király menevédjeire, ha ennek az esetnek híre futamodik. Bezzeg
rozsályi Kun Pálnak, a Szatmár megyei nemesnek, aki az országúton rabolta ki a
mohácsi csatából menekülőket, nem kell menevéd. Védelmezi azt
Werbőczi István uram, a tolvajok barátja, a rablógyilkosok atyafia
elegendően, mióta Kun Pál Katalin leányát feleségül adta Werbőczi
Jánoshoz.
A királyné a heveskedő
nádor szavába vágott:
- Türelem, nádorispán uram,
mi sem mondtuk ki még az utolsó szót.
|