VIII. "KOPJA - DE NEM KAPJA!"

A különböző kapuk közül, amelyek ez idő tájt Bécs városába nyíltak: András deák a Stubenthort tartotta legalkalmasabbnak arra, hogy János király követeit a városba bevezesse. Erre szoktak ugyanis azok a vándorlók járni, akik csak egy-két éjszakát töltenek a városban, aztán illa berek a lábukban. Hiába feszengett Bánffy János uram, a tapasztalatlan erdélyi fi, hogy ő nem akar kopó módjára a városba jutni, mert hiszen egy valósággal megkoronázott király levelét hozza a tarsolyában, amelynek viaszpecsétje se nem fehér, mint az alázatosság, se nem zöld, mint a békeszerető Zsigmond lengyel királyé, hanem piros, mint a hatalmas konstantinápolyi görög császároké volt - a sunyi András deák ragaszkodott a Stubenthorhoz.

- Jobb, ha nem tudják előre a jövetelünket - mondta. - Az ember sohasem biztos benne, hogy tiszákkal (görbe karddal) vagy kaláccsal várják a kapunál a lármás vendéget. A Stubenthor kapu őrei nem kérdezik az utas nevét, csak a markukat tartják.

De más oka is volt arra András deáknak, hogy ezt a kaput válassza bevonulásához. Ennek a kapunak a közelében volt ugyanis ama hordószagú vendégfogadó, amelyben bécsi barátait rendszerint megtalálhatta. Minden nagyvárosnak a végein laknak olyan emberek, akik voltaképpen sohase mennek be a városba, csak valahol az eresz alatt helyezkednek el, akiknek a ház lakóihoz voltaképpen semmi közük nincs. Ilyen ereszlakó volt András barátja, Mátyás deák, aki a kémkedés keserves kenyerét ette Bécsben, Szapolyai Jánosnak írogatván a leveleket mindazokról a bécsi eseményekről, amelyeket a külvárosban, a kapu környékén hallott. És néha kapott is valami bért ezért.

A vendéglő az "Öreg várgróf"-hoz volt címezve, a vendéglős igen nagy fejű ember volt, mintha a szakács szerepét játszaná a komédiában, ugyanezért mulatságos grimaszokat vágott, mintha vendégeit amúgy is mulattatni akarná - benn az ivó sarkában Mátyás deák ült, aki éppen olyan nagy fejű ember volt, mint a kocsmáros; ha egyéb dolga nem volt, segített a vendéglősnek, torz arcokat vagdalván.

- Hát mi újság Bécsben? - kérdezte sürgölődve Bánffy János, mintha még ezen a napon vissza akarna menni János király országába.

Mátyás deák valami rettenetesen csodálkozó arcot vágott a kérdésre. Nem értette, hogyan intézhetnek ilyen kérdést hozzá. Végre András deák biztató lábnyomogatásaira így felelt a nagy fejű ember:

- Itt mindenki azt beszéli, hogy II. Lajos magyar király él, csak bujdosásban van, de nemsokára hazatérend abból a kolostorból, ahol a felesége bűnei miatt vezeklésnek vetette magát alá. Akkor aztán megint minden rendbe jön. Kár volt azért a sok tintáért, hártyáért, levelezésért és viaszkért, amit az urak egymás között elpazaroltak.

Hát bizony ez elég meglepő válasz volt a követeknek, akik éppen abban törték magukat, hogy az özvegyasszonynak vélt királyné kezét megkérjék a testvérbátyjától.

- Már megint sok bort ittál, Mátyás deák - vélekedett András deák.

A kém egykedvűen hátat fordított a társaságnak.

- Hát menjenek a követ urak Ferdinánd őfelségéhez, és kérdezzék meg őt, hogy vajon igazat mondottam vagy nem? Én már megírtam János királynak, azt hiszem, hogy azóta fegyverkezik is. Mert most már nemcsak Mária királyné és Ferdinánd trónkövetelő ellen kell harcolnia, hanem a másvilágról visszatért Lajos király ellen is. Nagy áruk lesz a Vág mellett termett gyalogos katonáknak, mert azok a legjobb katonák Magyarországon.

- Ne bolond, ne - kezdte most ingerkedő hangon András deák, hogy a cimboráját némileg kihozza a sodrából. - Hát János király mostani katonái nem érnek semmit?

- Azok mind alföldi rongyosok. Egyiknek csak fél saruja van, a másiknak fél sarkantyúja. Rozsdás kard veri az oldalukat, amely kardot kihúzni sem lehet. Molyette, penészrágta bőrpajzs lóg a nyakukban. A lándzsájuk olyan hajlékony, mint a nád, hogy sípolni lehetne rajta. Ennek a neve "kopja, de nem kapja". A lovuk olyan száraz, hogy csak oldalbordái és csontjai látszanak. "Valamely nagy szilaj Bucefalusoktól félni nem kell - nem terem ez a föld ilyeneket..." Megírtam én mindezt János királynak, hogy idejében gondoskodjon jó hadakról, mert a holtaiból feltámadott sógorát, Lajos királyt nyilvánvalóan segíteni fogja Ferdinánd őfensége is, ha már nem lehet az övé a magyar korona.

Akármennyi fizetsége is volt a kémnek János királytól, megérdemlé bérét, mert valóban olyan újságokkal szolgált, amelyeket még álmukban sem hallottak a követek. Mi lesz Magyarországon, ha a kísértetkirály valóban megjelenik, és kiderül, hogy Szapolyai idegen hullát temetett el a székesfejérvári kriptában?!

András, a prépost, aki mind ez ideig nem avatkozott a társalgásba, most csendesen megszólalt:

- Mielőtt János király szolgálatába szegődtél volna, te deák, azt mondd meg nekem, hogy azelőtt ki volt a gazdád?

- Tekintetes Tornallyai Jakab úr!... A mostani királyi kincstáros és pénzverő - felelt nem minden büszkeség nélkül a deák.

- Most már nem csodálom, hogy így is, amúgy is tudod kongatni a nyelvedet. De hát jegyezd meg magadnak, hogy mi János király emberei vagyunk, majd hazatértünkkor lesz gondunk arra, hogy Tornallyai Jakab kincstartó úr csak az igazmondásaidért fizessen, ne pedig a hazugságaidért.

- Nem hazudok én! - kiáltott fel Mátyás deák. - Nyomban itt leend barátom, az író és álomfejtő, aki viszont Ferdinánd őfelségével áll levelezésben. May, az udvari titkár suttyomban megírja barátomnak Ferdinánd őfelsége minden álmát, amelyre a barátom magyarázatot küld. Sajnos, a körülményei olyanok, hogy nem foglalhatja el az udvarnál megfelelő állását. De idáig még minden álmát megfejtette Ferdinánd úrnak. Nagyeszű férfiú, bánjanak vele az urak tisztelettel, de pénzt ne bízzanak rá, mert költő létére nem ismeri a pénzt.

Az álomfejtő valóban rövid időn belül megjelent az "Öreg gróf"-hoz címzett kocsmában, mintha mindennap arrafelé venné útját. Mozgékony, sovány emberke volt, mint valamely egér, amely mindig azon mesterkedik, hogy az éhenhalás elől kimenekedjen az élet üres kamrájából. Hosszú, bozontos haja volt, amilyent a gondolkozásra való börtön vagy pedig az ábrándozó nélkülözés növel az emberek fején. Úgy ugrált a szeme, mint a gitár húrja, amely az összes érzelmeket végigpróbálja hallgatóin, mielőtt az igazira rájönne. Bánffy uram bizonyos gyanakvással nézett Ferdinánd "emberére", és megtapogatta zsebében azt a levelet, amelyet Ferdinándnak kell átadnia.

Rövid ismerkedés után a bécsi udvar kémje nem is maradt szótlanul, miután András deák mindig annyiszor kacsintott a kocsmáros felé, ahányszor kiürült vala a "kém" söröskancsója.

- Igen, hát én is azt tanácsoltam egyik levelemben Ferdinánd őfelségének, hogy a tót zsinórosokat, az úgynevezett "trspeniek"-et meg kell venni katonának, mert nemsokára háború lesz - mondta az álomfejtő.

András, a prépost, most már indulatosabb hangon szólalt meg:

- De hát kicsoda-micsoda az úr, hogy tanácsokat ád egy cseh királynak és ausztriai főhercegnek?

- Én vagyok a Névtelen - felelt most bozontjaiból, söreiből és szőreiből az emberke, és sokatmondólag hunyorított, mintha már régebben várta volna ezt a kérdést, amely végre elhangzott. - Én vagyok a Névtelen, aki leveleivel jó vagy rossz álmokat tud csinálni a fejedelmeknek. Én vagyok az a láthatatlan ember, aki sohasem búvik elő a faodújából, mégis hatalma van a napfény, borulat és szélvész felett. Éppen úgy be tudok jutni a népek bárányfelhők módjára legelésző álmaiba, mint a királyok őrzött nyoszolyáiba. Én költő vagyok. Mégpedig névtelen, s ezért nagy az én hatalmam.

Bánffy János, aki szeretett gyorsan alkudni lóra, asszonyra, fegyverre, mert erdélyi ember volt, és így jól tudta, hogy a moldvai vagy havasalföldi vajda akármikor beeresztheti a törököt Erdélybe, sebtében közbevágott:

- Hát mit álmodott most Ferdinánd őfelsége? Mert mi címeres levelet hozunk neki, amilyen levélnek Magyarországon minden szittya-magyar megörvendez, ha kapja.

- Kopja, de nem kapja! - felelt csúfondárosan a Névtelen, mintha ez a mondás már olyan közkeletű volna Bécs városában, hogy mindenki megérti benne a magyarok kigúnyolását. - Milyen címer van azon a levélen? Keresztbe osztott vitézi vért: két felemelt farkú, ágaskodó egyszarvúval? A farkassal, amely ötágú csillagot kísér a fogyó hold világánál? És a szárnyas angyallal, amely az említett vadállatainkra vigyáz? Az erdélyi vajdának és a székelyek ispánjának van ilyen címere. Hát Jankula vajda még nem merészeli a magyar király címerét használni, amikor Bécsbe küld levelet a törvényes királynak?

András prépost szólalt meg most az elgondolkozott Bánffy helyett:

- Nagy céltalanság ugyan, hogy drága időnket itt töltendjük kémek és álomfejtők társaságában, ahelyett hogy egyenesen nekivágnánk utunknak, mert hiszen Ferdinánd úron kívül nekünk nincs dolgunk ebben a városban senkivel. De hát nem árt néha a köznép préda beszédeit is meghallgatni. Azt hinném, hogy indulhatnánk, nagyságos uram, Ferdinándhoz, mert hiszen amúgy is sok időt elpazarolnánk már!

Az álomfejtő csendes fejbólintással hallgatta a prépost szavait, mintha valami olyan dolognak a bekövetkezését látná közeledni, amelyet ő már előre megjósolt.

- Csak igyekezzenek most a farkascímerrel és egyszarvúval jött magyar urak, úgyis hamarosan visszakerülnek ide, hogy itt koptassák a vendéglő padját és asztalát. Hoztak-e magukkal elég pénzt a hosszadalmasabb tartózkodáshoz? Vagy János királynak kell vala őket innen kiváltani, miután kontójuk megnövekedett? Nagy ára van annak, ha valaki többet akarna tudni, mint amit mi tudunk. Nem mérik ingyen a mi tudományunkat. Hiszen akkor minden kapa-kaszakerülő a mi dolgunkba ütné orrát - mondá az álomfejtő.

András prépost a két összenevető kém közé állott, akik egyforma grimaszokat vágtak egymás arcába, amely grimaszokat csakhamar folytatta a vendéglős is, sőt a sarokban András deák is, aki jobbnak látta bécsi cimboráihoz csatlakozni, mint a gyámoltalan magyar követekhez. A prépost fukar ember volt, sajnálta a hiábavaló vendégeskedést.

- Most már itt vagyunk Bécs városában, közelében annak az úrnak, akinek levelet hoztunk. Nekünk meg kell találni Ferdinánd őfenségét. Hol van ő most?

Az álomfejtő nagy tudománya mellett mégiscsak leitta magát, és vigyázatlanul elszólta magát:

- Őfensége most az István-templomban van, és a cseh küldöttséget fogadja, amely a koronát hozza neki.

András prépost, aki járatos volt bizonyos ceremóniákban, igyekezett úgy viselkedni, mintha nem is állott volna fel a borozóasztal mellől, és szívesen beleegyezik abba is, hogy az ő kontójára tovább iddogálnak a "kémek", de nem így Bánffy úr, aki János királyságát legalábbis egyenrangúnak tekintette a cseh királysággal.

- Eb ura fakó. Templom az templom, ahová a cseh urakat beeresztik, majd csak bebocsátanak minket is. Ferdinánd úr egy király levelét a mi kezünkből kapja.

- Kopja, az nem kapja! - ismételték most már kórusban a kocsma vendégei.