|
X. KIRÁLYVÁLASZTÁS POZSONYBAN
- Ha arra kerül a sor, hogy
a Zápolya valóban megrohanja Pozsonyt Radics Bózsánnal, a fekete cár rácaival
vagy pedig a törökkel, akinek követét ott rejtegeti Esztergomban is, Csorba
nevű komornyikja lakásán, úgy halunk meg, mint a magyarok Marótnál. Élve
még a gyermekek se kerülnek az ellenség kezébe. Nem adja el őket Zápolya
török rabszolgáknak, én pedig Doboziné példáját fogom követni, aki hitvestárs
hiányában nádorispán urammal öletem meg magam, ha többé nincs menekvés - mondogatta
Mária királyné, hogy Báthori István uramnak az egyéb nyavalyájával együtt a
borzalom is gyötörni kezdte a szívét. Hogyan ölhetné meg ő egyetlen
kardcsapással ezt a gyönyörű fiatalasszonyt, mint Dobozi tette a maga
feleségével, mielőtt pogány szíjra került volna?
Tél volt, és a varjak rossz
híreket hoztak Esztergom felől. Csak Marótot ne emlegetné a királyné, ahol
több magyar esett el a szekérsáncok között, mint akár Mohácsnál! Férfiak,
keservesebb káromkodások között, mint amilyen káromkodásokat valaha a magyarság
hallott, asszonyok és gyermekek olyan sikoltozásokkal, hogy Pozsonyig lehetett
hallani. A nádorispán homlokát mindig ellepte a hideg verejték, amikor a
második Mohácsról, a maróti csatáról hallott. Csak már elmúlna ez a keserves
1526-i esztendő, amely telve van borzasztó eseményekkel!
Báthori uram megtörölte a
homlokát.
- Most már mindegy,
felséges asszony. A királyválasztó országgyűlést meg kell tartani, mert én
hívtam össze, a törvények nádorispánja. Még ha ott maradna a fogunk, akkor is
összegyülekezünk a holnapi szent vasárnapon Szent Ferenc helybeli zárdájában. A
franciskánusok értenek a kardforgatáshoz, minket sem a gólya költött, egyszer
mindenkinek meg kell halni. Aztán meg csak bízzunk Szapolyai gyávaságában,
amelyben idáig még sohasem csalatkoztunk.
Mária, itt a küszöbén annak
a nagy eseménynek, amelynek előkészületén már esztendők óta
gondolkozott, mikor szerelmetes bátyját végre megteheti magyar királynak:
mintha elveszítette volna a szívét, mint a legjobb fajtájú paripa is néha az utolsó
akadály előtt. Töprengve ráncolta össze homlokát, amely idáig az élet
legnagyobb bajai közepette is ránctalan maradt, mintha már bölcsőjében
elvégeztetett volna róla, hogy küzdelmeken vezet át élete, azonban a küzdelmek
nem csüggesztik, sőt megacélozzák álmát és nappalát, hogy félelmet ne
ismerjen.
- A város már telve van
boros emberekkel, akiknek kurjantgatása idáig hallatszik. Mindig így
választottak királyt Magyarországon? - kérdezte, dideregve öregasszonyos
nagykendőjében, amelyet özvegységében sohasem tett le válláról.
A nádorispán dagadt lábait
nézegette, amelyeken a csizmaszárat meg kellett hasítani az utolsó napok
izgalmaiban.
- Corvin Mátyás óta nem
volt igazándiban királyválasztó "Rákos" Magyarországon - felelt a
nádorispán. - A korona örökségben járt. Nem is volt soha gond a koronával.
Milyen jó lenne, ha felséged lehetne a király! - sóhajtott Báthori.
- Én király? - mosolygott
Mária asszonyos ellágyulással és bocsánatkérőleg. - Én csak egy gyenge
asszony vagyok. Álmokban és csillagokban hiszek. De hát hányan is vagyunk itt
most Pozsonyban, akiknek közük van az új királyhoz a szolganépen kívül?
Báthori letelepedett a
trónust helyettesítő karosszék lépcsőzetére, és az ujjain kezdett
számolgatni:
- Hát itt vannak
elsősorban a pozsonyi polgárok meg a jó soproniak, akik szabad királyi
városok lakosai.
- Más városok, más
bandériumok? - kérdezte nyugtalanul Mária.
- A németújváriak arra
várnak, hogy váruruk, Batthyány Ferenc úr elinduljon, de a bán, hiába
mellőzte őt a Zápolya Frangepán Kristóf miatt a szeretetében, még
várakozik.
- Az aranyakra, amelyekkel
neki tartozunk.
- Az ígéreteket
Magyarországon számon tartják. Füsttel nem lehet tojást aranyozni. Sajnos, nem
jött el sem Kassa, se Lőcse, sem Eperjes. Halálbüntetéssel fenyegette
őket Zápolya. Szala messzire van, Fejérvár fél, a Tisza mellől nagy
út van idáig. No de itt vannak a horvátok, akik sehogy sem tudnak belenyugodni
abba, hogy Frangepán legyen a bánjuk és Erdődy Simon a püspökjük.
- De hiszen Erdődy itt
van Zágrábból! - kiáltott fel Mária. - Éppen ma tette tiszteletét.
- A zágrábi püspök
mindenütt ott van, mert nem lehet tudni, hogyan fordulnak végül a dolgok; a
papok nem azért okos emberek, hogy az eszükön túljárjon valaki - mormogott
Báthori.
- Hát még, hát még? -
türelmetlenkedett Mária.
- Amennyire
hintóvivőim lába bírta, reggel óta bejártam az összes kvártélyokat,
vendégfogadókat, ahol az ilyen királyválasztó embereket feltalálni lehet.
Mindenütt voltak szép számban, de persze csak amolyan szolgahad, amely arra jó,
hogy előbb-utóbb összeverekedjék a pozsonyi őrhaddal. Emelgetik az
öklüket a németekre, de Hauser Lénárd ezredes megtiltotta két napra a borivást
a katonáinak. Ha lesz is valami csetepaté, az a választás utáni napra marad,
amikor majd megszűnik a pozsonyiak vendégszeretete, és az embereket kezdik
kifelé tologatni a kocsmákból. Most a magyarok isznak, választás után a
németek. Így van ez az egész világon - mond a nádorispán, és olyan
egykedvűség mutatkozott az arcán, mintha felesleges volna erről a
dologról bővebben is beszélni.
- De hát ki van velünk? -
kiáltott fel Mária, aki eddigi életében bőven megismerte a boros
embereket, akik mindent ígérnek részegségükben, de kijózanodva fejfájásról
panaszkodnak.
A nádorispán hümmögött.
- Mindenki velünk van...
Hacsak az a vén szarvaskendi Sibrik nem csinál valami zenebonát, miután Vas
megyéből nemcsak Gergely meg Benedek öccsét, de még az atyafiakat, a
Tamásokat, Mátékat is Pozsonyba rendelte. Az ilyen emberek nem szívesen
mozdulnak ki otthonról, ha még csak egy kis verekedés sem ígérkezik.
- Majd elbánnak velük a
zsoldosok, azért vannak - legyintett Mária.
- Még sohase verekedtem
barátklastromban - dünnyögte Báthori. - Ezek a Sibrikek pedig régen a begyemben
vannak. Mindig másik párton vannak, mint én.
- Nádorispán uram? -
kiáltott fel kezét összecsapva Mária. - Csak nem akar a királyválasztáson
verekedni?
- Én nem. De hátha a többiek?
- A többiek mind jámbor, szent
életű emberek - felelt gyorsan Mária, mintha komolyan megijedt volna a
jártányi erővel is alig bíró Báthori uram fenyegetésétől. - Talán
Szalaházy vagy a tudós Gerendy kezdi a veszekedést? Vagy talán Révay uram, a
főítélőmester.
A nádorispán csak a fejét
csóválta. Magyarországon vagyunk, ahol az imént megszűnőben levő
török háború után még mindig lobognak az indulatok azokban a magyarokban,
akiket nyomorékká nem vertek Mohácsnál, vagy pedig távol maradtak a
csatatértől. Az ilyen emberekkel éppen a legnehezebb elbánni, mert a
"beléjük dagadt szuszt" ott akarják kiadni, ahol arra a legelső
alkalom kínálkozik.
- Furcsa nemzet vagyunk mi magyarok. Akkor jövünk bele a verekedésbe, amikor
más fajta már régen megunta azt. Nincs annál édesebb dolog a világon, mint a
komát vagy a sógort verni az idegen helyett - dörmögte csendesen a nádorispán.
- Aki a mohácsi csata után, még ha futva menekedett is a török elől,
otthon be nem verte egy pár atyafiának a fejét, abban szerintem nincs igazi
vér. Csata után jó csak csatázni.
- Csak nyugalom, Báthori uram - mond a királyné. - Mi nem ontunk keresztény
vért.
Megnyugodott-e ebben a nádorispán? Mindenesetre elhallgatott, mert a közeli
városháza tornyából most egy öblös kiáltás verte fel a decemberi alkony
csendességét, amely decemberi csendesség e kiáltás nélkül talán nem is tudta
volna, hogy milyen nagy vasárnap virrad holnap Pozsonyra és Magyarországra. A
jó torok a városházi torony erkélyéről a világ négy tája felé kikiáltotta,
hogy holnap szabad királyválasztó gyűlés leend a Szent Ferenc-barátok
kolostorában. A nádorispán andalogva figyelt a hírnökre.
- Ez nem jutott eszébe Werbőczi uramnak Székesfehérvárott, amikor
Zápolyát megkoronáztatta - mondta némi elégtétellel. - Pedig régi szokásaink
közé tartozik, hogy hirdetni kell az új királyt. No de megyek is már a
vendégfogadókba körültekinteni. Nem szeretnék a holnapi "Rákoson"
olyan embereket látni magam körül, akiknek feje be van kötözve.
- Krisztus öt sebére kérem, nádorispán uram - szólott most Mária -,
különösen vigyázzon a horvátjainkra, Peružič Jánosra meg Križanič
Gáspárra. Ezekre az emberekre mindig szükségünk lehet. Én imádkozni fogok, hogy
az éjszaka csendesen múljon el.
...Kinek hogyan múlott el az éjszakája Pozsonyban? Bizony erről
legbővebben a kocsmárosok és kvártélyosok tudnának beszélni, mert hiszen
senki sem cselekedte azt, amit Mária, aki csuklyás köpönyegben és
lovagcsizmában, szemére húzott kalapban, csak egy vékony karddal az oldalán
csaknem akkoráig járta a várost, a december közepi éjszakát, amíg a csillagok
haloványodni kezdtek. Kísérőt sem vett maga mellé a királyné, mert
aggodalmait, szorongásait nem szerette senki előtt elárulni. Elment a
városkapuig. Mindegyik zárva volt, igaz, hogy a kapusok aludtak a környéken.
Betekingetett a kocsmákba, nem volt e napokban ritkaság az idegen vendég, akit
a kocsmárosok sohasem láttak, és magában fohászkodott, hogy bárcsak végképp
elnehezednének már az ólomsúlyokkal küzdő fejek és szempillák, hogy
reggelre megtisztuljanak az agyvelők. Itt-ott verekedőket békített,
mert kocsma nincsen verekedő nélkül, de bizony csak annyit ért el, hogy meglökdösték
a köpenyeges fiatal vitézt. A verekedést senki sem akadályozhatja meg, ha a bor
így rendelkezett. A havas, hallgatag utcákon hol az őrhad emberei vittek
maguk előtt megbilincselve valamely izgága magyart, hol meg magyar vitézek
húztak maguk után a hóban valamely lekapott németet. Az ordítások elhangzottak
az éjben, ki tudná, mi történt velük tovább?
- Magad uram, ha szolgád nincs - bátorítgatta magát Miksa római császár
unokája, amikor a déli kapunál (amely kapu a szökevények kapuja volt) egy
sikátorban komoly verekedők közé keveredett, akik itt már órák óta
próbálgatták az erejüket. A királynénak ifjúságában jó vívómestere volt Logus
Tamás humanista bölcsész képében. A sötét verekedőkre tehát
természetszerűleg kardot rántott. Vékony volt a kard, de a hegye, mint a tű.
Valaki eldőlt a verekedők közül. A királynénak gondja volt rá, hogy a
kardját hóval jól megtörölgesse, mielőtt hazafelé venné útját.
- Nem baj - gondolta magában, amikor a halovány csillagoknál ágyba vetette
magát. - Csak a nádorispán meg Révay uram jól beszéljenek a holnapi
gyűlésben.
Elaludt, mielőtt imádkozott volna, mert nem tudta, hogy nem holt embert
hagyott-e a déli kapunál?
|