|
XI.
TOMORI KIRÁLYT VÁLASZT
Báthori, a nádorispán, rövid csákányával ott állott a ferences barátok klastromának
keskeny ajtajában, amelyen egyszerre csak egy ember léphette át a küszöböt.
Mogorva, álmatlan, betegségtől gyötört arccal nézegette az ajtón
belépdelőket, akik nádori levelére királyt választani jöttek Pozsonyba. A
félhomályos folyosó mentében aztán a hatalmas barátok adták kézről kézre a
tájékozatlan urakat, amely szolgálat bizony ráfért egynémelyikre, aki
virrasztva tölté az éjszakát. De a sarkantyúk és kardok pengése mégiscsak
felveré a zárda egykedvű folyosóit, mintha legalább e szerszámok csörgetésével
akarnának tüntetni a királyválasztók. Egyébként fogadalom köté őket, hogy
e szent falak között csendesen viselkednek, amint a régi "Rákoson"
szokták. Báthori nagy bozontú szemöldöke ráköszönt minden belépőre, de
ebben a köszöntésben nemigen volt nyájasság. Éppen csak figyelmeztetés. A
küszöbön átlépők havat, telet hordtak a köpenyeken.
Jöttek a soproni követek, pulideres németek, akiknek bíráját a nádorispán
már régebben ismerte. Leereszkedett hozzá.
- Hogy szolgált az éjszakai nyugodalom?
- Volt belőle bőségesen, tán több is, mint amennyit vártunk.
Vischer uram, a pozsonyi főbíró, megtraktált ugyan hallal, de a vacsora
után megint csak arról beszélt, hogy milyen jó dolgunk lesz, ha Ferdinánd urat
választjuk királynak. Mintha mi azt nem tudnánk magunktól! A híres pozsonyi
pintek alig mutatkoznak vala az asztalon...
- Nagyon helyes! - dörrent közbe Báthori. - Szükség van most a józan
emberekre is ebben a társaságban.
- No, majd ezt mondjuk mi is Vischer uramnak, ha szerencsénk lesz hozzá
Sopronban. Mindössze két pénz ára bor fogyott el.
Mintha csak a véletlen játszaná a maga tréfáit, alighogy eligazították a
soproni követeket, már érkeznek vala a helybeli, pozsonyi követek, mindenféle
ódon ceremóniás ruhákba öltözve, amely ruháknak a jelentőségét csak
ők tudták. Ódon német köpönyegek sodródtak felfelé. Vischer
méltóságteljesen viselte nagy süvegét, mint akár a velencei Tízek Tanácsának
elnöke.
- Még egy ilyen királyválasztás, és pontot tehetünk a számadási
könyveinkben. Nem lesz többé miről elszámolni a város vagyonából.
- Fösvény kutyák! - méltatlankodott a nádorispán. - Egyszer van
királyválasztás Pozsonyban!
- Hiszen ha régen látott atyánkfiai Kassáról, Lőcséről,
Eperjesről, Bártfáról megjöhettek volna, nem is sajnáltuk volna a bort,
pecsenyét. De csak a szomszéd soproniakat látjuk, akik amúgy is a nyakunkra
jönnek minden vásárkor.
Báthori uram azután elgondolkozott a jó szomszédságon. De legalább a
pozsonyiaknak nem kellett mutatni az utat, eligazodtak ők a zárdában,
amelyet a ferences papoknak építettek.
Annál érdekesebb volt Tomori Lőrinc megérkezése, akit senki se várt a
királyválasztásra. Magától jött el Tomorról ez a bús magyar, aki bátyja, Tomori
Pál mohácsi eleste után kis ősi birtokán lappangott, mert János király
börtönbe akarta záratni az öccsöt, akinek bátyja révén talán része volt a
mohácsi katasztrófa előidézésében. Az élőknek kell fizetni azért,
amiért a holtak már nem felelhetnek.
- Elvándorolok János király országából, mert nem biztos az életem - felelt a
deres magyar úr Báthori ámuló kérdésére. - De előbb leadom voksomat
Ferdinándra, mert a Szegednél hallgató Szapolyai helyett inkább vélem a sógorát
veszejtett, húgát özvegységében támogató Ferdinándot törvényes királyomnak,
mint azt a bizonyos Zápolyát, akinek gyávasága miatt elveszítette a csatát a
keresztény Magyarország a pogány ellen.
Ez a Tomori Lőrinc "deákos ember" volt, aki a tudománytalan
János király országában előrehaladást nem reményelhetett.
- Nos, és merre fordítod a szekered rúdját? - kérdezte a nádorispán a
kapualjban a bús magyart. (Csak későbben bánta meg, hogy nem marasztotta
Pozsonyban; de már javában harangoztak királyválasztáshoz a Szent
Márton-toronyban.)
- Elmegyek Erdélybe, elmegyek Moldvába, elmegyek akár idegenbe is.
Száműzöm magam ebből az országból, ahol élet-halál örvénye felett
tántorgunk - szólt a bús magyar. - Sorsom Tomori Pál halálával balra fordult,
mert nem szereti már úgy senki a hazát, mint a Tomoriak szerették; Szaloni
tudós barátom Bonnba költözött, hogy tovább is a tudománynak éljen. Kivándorolt
Szalay Pál, családostul menekült Zápolya förtelmessége elől Gáspár,
Pistor, Sütő, csupa olyan magyarok, akik még az Árpádokkal jöttek erre a
földre. Az én társam a számkivetésben Karancsy György lesz, aki mindenét itt
hagyva, csekély holmicskával menekedett Bécsbe, de most visszatér Pannóniába,
hogy valahol az ország rejtett részében találjon velemmel együtt menedéket.
Mert a hazát elhagyni végleg: nagy búbánat a szívnek.
A nádorispán, bár az érzelgés nem volt természete, Tomori Lőrinc
vállára tette két kezét.
- Ne rántsd magad és barátaid a kétségbeesés sírjába, "mert Isten ennek
is, rövid nap - vajha szerencsés! - végét és kimenetét adja". Mint jó
embernek és tudósnak, helyed lesz még Pannóniában.
A lombjavesztett Tomori Lőrinc alig indul meg vala a zárda nagy
kápolnája felé, a nádorispán még ki sem törölte a könnyet szeméből, amely
a bús magyar elhaladta után pilláit meglepé, midőn Amadé István, a
magyaróvári kapitány érkezik vala nagy ökleléssel a zárda elé, és még akkor is
hangos szóval kiáltozza a nádorispán nevét, amikor az szemtől szemben
állott előtte:
- Mindig mondtam, de soha senki
nem akarta elhinni. Azt mondtátok, hogy menjek csak haza Óvárra, és fejjem a
királyné teheneit - kezdte a várkapitány.
Báthori gorombán felelt a
sokbeszédű úrnak:
- Nekem most a királyválasztó
"Rákost" kell megnyitnom. Miért hagyta ott az úr Óvárt, tán bizony az
árulók példáját akarja követni?
Amadé István máskor tán kardjához
kap, de most csak fölényesen mosolygott, mint aki tisztában van a maga
dolgával.
- Azok a királyválasztók
várhatnak, Ferdinándnak is mindegy, hogy déli harangszó után vagy előtt
lesz-e magyar királynak elválasztva. De amit én most mondok, annak
meghallgatásáért még Ferdinánd urunk is megállana a koronázás felé léptetve.
Most már tudom teljes bizonyossággal, hogy János királynak nincs pénze.
A mai kor olvasója előtt
talán hihetetlennek tűnik fel, hogy e történelmi korszakban Magyarország
nádorispánja a királyválasztó országgyűlés előtt karon fogta a
magyaróvári várkapitányt, mintha egyedül ő akarná első kézből
venni János király szegénységéről való hírlelést.
- Az ország leggazdagabb embere -
dörmögte a bajusza alatt.
- Az ország leggazdagabb embere
már régen cseh uzsorások bugyellárisában van - felelt megrettentő
arckifejezéssel Amadé István. - Tönkrement koldus lett, pénztelen lett, mint
akárki a választói közül, akik Székesfejérvárott valaha azért adták rá
voksukat, mert ugyancsak az ország leggazdagabb emberének hitték. Utolérte
őt is a magyarok sorsa: elszegényedett.
- Nono - óvatoskodott a nádorispán
csendes örömmel. - Az adók, a dézsmák, a harmincadok, a várak...
- Jóformán mindent oda kellett
adni a vesztegetésekre, kocsikenőcsökre, ajándékokra; többe került a
királyság, mint ezt valaha Zápolya a maga furfangos eszével kiszámította.
Frangepán Kristóf, az új horvát bán, nem olcsó ember. Ezer forint készpénzt és
zálogul a pápai várat kellett odaadni a hűségéért. Igaz, hogy János
húszezer forintról adott írást. De hát újra meg újra kellett a pénz még az
esztergomi vendégeskedésben is. Ilyenformán jutott eszébe János királynak a
hírhedett cseh uzsorás, vitézlő Szvetloveczky Burián, akinél zálogba tette
Zsolna városát és sztrecsényi várát tizenháromezer forintért, mégpedig olyan
feltételek mellett, hogy ezek a jószágok többé nem is tekinthetők a Szapolyaiénak.
Szvetloveczky ért a záloglevelek fogalmazásához...
Báthori visszafojtott lélegzettel
kérdezte:
- Hát az Orbánc Endre kincsei,
amelyeket kínpadon csikart ki az egykori rabló esztergomi kapitányból?
- Minden az összeroggyanó királyi
trónus támogatására kellett - felelt a magyaróvári kapitány, és kezével olyan
mozdulatot tett, mintha valamely edényt kiöntene. - Azóta se volt olyan jó
dolga királyválasztónak Magyarországon, mióta két király van.
- A vajdáért nem kár - felelt
Báthori uram, aki pedig nemigen szokott bizalmaskodni. - A tolvajtól is tudnak
lopni az ügyesebb tolvajok. Fizessen őkelme Zsarnóért, Orsováért,
Szörényért, Petért, meg az egész magyar határszélért, amely gyávasága miatt
elveszett. Futott, mindig csak futamodott életében, csak a rosszul fegyverezett
Dózsa György parasztjaival mert szemközt kerülni. - Most pedig gyerünk
Ferdinánd urat királlyá választani, mert az ilyen hitvány gyávánál még az
ausztriai uraság is jobb!
Báthori uramat láthatólag
felfrissíték azok a hírek, amelyeket János királyról hallott. Az ellenség
szegénysége mindig megnyugtató és bátorító. A zárda nagy kápolnája már telve
volt ama királyválasztókkal is, akik a köznépet megkerülvén, a zárda hátulsó
kapuján, az úgynevezett gazdasági udvaron át jutottak be a kolostorba. Itt
Révay Ferenc, az ország legfőbb ítélőbírája őrködött az
érkezőkre, a bíróban éppen úgy megbízhatott Báthori uram, mint saját
magában. Valóban méhrajként zsongott már a kápolnában összegyülekezett
"Rákos", alig várta, hogy elkiáltsa: "Vivát, Ferdinánd!",
de bizony előbb meg kellett tartani a szokásos ceremóniákat. A nádorispán
a szószékre lépett, és az ünnepélyes pillanatban még sántaságát sem lehetett
észrevenni. Vannak olyan izgalmas percek az életben, amikor a beteg is
meggyógyul darabidőre. A lélek olykor erősebb a rogyadozó szívnél.
Hát a nádorispán lelkénél volt.
Régen fontolgatta ő már
magában az álomtalanul töltött, betegségsavanyodott hosszú éjszakákon, hogyan
mér döntő csapást ellenfelére, a furfangos Werbőczire, aki az ő
helyét, a nádori helyet merészelé elfoglalni János király mellett. Hát van még
olyan ember az országban, aki az ő képességeivel felveszi a versenyt?
Hívják bár törvényfacsaró Werbőczinek? János király és Ferdinánd cseh
király csak amolyan szellemalakoknak tűntek fel a beszédben: Werbőczi
sánta ördögét kellett letaposni onnan a szószékről. Csakhogy ezt a sánta
ördögöt legfeljebb azok ismerhették a magyar urak közül, akik a székesfejérvári
királyválasztáson is részt vettek, s ezek közül a kétkulacsosok közül még a
legszemérmetlenebb korszakban is csak kevesen merészeltek megjelenni a
következő hónapi királyválasztáson Pozsonyban.
Brodarics kancellár és Szalaházy
veszprémi püspök, akik méltóságuknál fogva az első padsorból hallgatták a
nádorispán beszédét, kényelmetlenül feszengtek helyükön, amikor Báthori István
ahhoz a jogászi fejtegetéshez érkezett beszédében, hogy voltaképpen miért is
illeti meg a magyar korona Ferdinánd urat. (Pedig hogy összetörte volt e néhány
históriai fejtegetéssel Werbőczi "törvényfacsarását!")
- Igenis - mond Báthori, mintha
valahol szemközt ülne vele ellenfele -, a magyar történelemben törvényes
szokás, hogy a korona női ágon át örökölhető. Ez történt már
Péterrel, a magyarok második királyával, aki Szent István királyunk húgának
volt a gyermeke, és így volt Abával is, aki Szent István másik húgát vette
feleségül, s ezen a rokonsági alapon lett harmadik királya a magyaroknak.
Leányágon került az ország trónusára az Úr 1301-ik esztendejében Károly, a
szicíliai Martell Károly fia, akinek anyja V. István királyunk unokája volt.
Ferdinánd őfelsége neje, Anna, éppen ennek a Róbert Károlynak rokona
egyenes leszármazásában, igaz, hogy az ötödik ízben.
Hej, hogy fogta volna most
Werbőczi a kese szakállát, ha véletlenül itt ül vala a pozsonyi, Szűz
Máriáról elnevezett zárda kápolnájában! De nem volt itt a
"históriahamisító", ezért csak egy jól megalapozott, borízű hang
szólalt meg valahonnan a sarokból:
- Hát dicső Mátyás királyunk
kinek volt rokona? Nemcsak
Ecseden tudják a históriát.
Ecsedi Báthori bosszúsan nézett
az egybegyűlt királyválasztók közé. Egy-két-három fő nyomban le is
kókadt fenyegető tekintetére, mint a tetten ért bűnösöké. Pedig csak
egy hang kiáltott. De hát néha más mondja ki helyettünk azt, amit magunkban
gondolunk, és már ez is bűntudatot okoz.
- Aba, Zsigmond és Albert
királyaink feleségi örökösödés jogán jutottak a koronához. Az egy Mátyás
királyunk volt kivétel, akit a nemzet hirtelen lelkesedése emelt trónusára -
felelt a nádorispán a közbeszólónak, akinek nyilván megtépi fülét, amikor a gyűlés
bevégeztetett.
Brodarics és Szalaházy
összesúgtak:
- Nádorispán uram sem tudja
már a maga dolgát. Miért kell közjogi vitatkozásba fogni ezekkel a tanulatlan
emberekkel?
Pedig éppen a legbúsabb
magyar, a szerencsétlen száműzött tudós, Tomori Lőrinc volt az, aki
közbeszólt. A váratlan vendégtől ugyanis nem vettek ígéretet arra nézve,
hogy hallgatni fog az országgyűlésben. Azt hitte, hogy itt is szabad
vitatkozni, mint valaha Budán. Bezzeg Esztergomban nem merné kinyitni a száját!
|