XV. JÁNOS KIRÁLY ÉJI LÁTOGATÁSA

Magyar Benigna elővette a pirossal, arannyal rajzolt és ékszeres tokhoz hasonlatos imakönyvét.

- A veres betűsöket olvasd először fennhangon, kegyelmes asszonyom, ha szívszorulások látogatnak meg. A veres betűsek azok az imádságok, amelyeket harminc napon át kell mindennap olvasgatni Urunk Jézusnak és Szűz Mária anyánknak a tiszteletére, hogy minden lelki kínjától megszabaduljon az, akit valaha megkísértettek. Aztán következnek Szent Ágoston doktor imádságai, amelyek mindenféle veszedelmek ellen kimondhatatlanul hasznosak és bizonyosan oltalmazók. A könyv végén a Boldogasszony zsoltárait, Mária "Üdvöz légy"-eit találod, mintegy százötvenet, amelyekhez először egy "credó"-t, aztán ötven "Ave Mariá"-t, közben öt "páter noster"-t kell elmondani. Hogy lelkünk megtisztuljon. Még Kinizsi Páltól tanultam egyik-másik imádságot, amelyet a könyvbe leírattam.

- Hallottam erről a Kinizsiről - mond most Mária, és humanista tanáraira gondolt. - Igaz, hogy nagy vagyonokat áldozott zárdák felállítására, ahová a kegyes lelkeket összegyűjtögeté, de azt is mondják róla, hogy Temesvárott a fogoly törököket zsákba varratta, és a vízbe hányatta, kerekekre köttette és nyúzatta, süttette, valamint kiéheztetett sertésekkel felfalatta őket.

- Ez igaz - felelt Benigna -, de az ország védelmében történt, míg lelke erősítésére a legszebb imádságokat gondolta ki, amelyek azóta is boldogsággal töltik el a szenvedő lelkeket.

Mária a márványarcú Benignát figyelte. Fantasztikum, csoda volt az arca ennek a boldogtalan asszonynak...

- És mit teszel, hogy aludni tudjál? - kérdé most Mária.

- "Mikor le akarsz feküdni a te ágyadba - olvasta Benigna az imádságoskönyv egyik lapjáról -, mondj egy »pater noster«-t, három »Üdvöz légy Máriá«-t és őrző angyalodnak egy »credó«-t: térden, ágyad előtt. Aztán felemeled kezed, és hangosan kiáltod: »Uram, mindenható Úristenség, a te kezeidbe ajánlom lelkemet! Valaha gazdag voltam, de nem tudtam imádkozni. Most földönfutó vagyok, de lelkem boldogabb, mint valaha.«"

Magyarország királynéja szinte megrendülve és csodálkozva nézett az ország legboldogtalanabb asszonyára, aki íme, vallásosságában mindent megtalált volt, amit hosszú életében hiába keresett: a megnyugvást és a hitet. A számkivetett, a földterhe-szegény, a megvetett és az üldözött Benigna Mária lábainál ült, és utolsó vagyonát, kilencvenkét irhalevélre írott imakönyvét oly boldogsággal tartotta kezében, mintha már a mennyek országában képzelné magát.

- Ezentúl te is aludni tudsz, kegyelmes asszonyom, mert esténkint énekelek neked a zsoltároskönyvemből. Olyanok ezek a versek, mintha mindennap újonnan születtek volna, sohasem lehet őket sem megunni, se megtanulni. Olyanok ezek a versek, mint akár a csodatevő szentképek, amelyek némely napokon valósággal világítanak a templomok homályából, hogy mindazokat magukhoz vonzzák, akiknek csodatételükre szükségük vagyon. Majd meglátod, felséges asszony, hogyan csillapodnak verseimtől testi és lelki kínjaid!

Mária királyné a hosszadalmas, téli délutánokon, amikor Ferdinánd elválasztása után már csillapult a magyar urak ebédlőjéből hangzó zajongás, pohárcsöngetés, fenyegetőzés és pohárköszöntés - mert az történt velük, ami a gyermekjátékokban szokás: ez (a hüvelykujj) elment vadászni, ez (a mutatóujj) elment halászni, ez (a nagyujj) elment madarászni, hogy végül senkit sem lehetett megkérdezni a nagy ebédlőben, hogy merre futott el a nyulacska... - Mária a végtelennek tetsző téli délutánokon: elhallgatta különös udvarhölgye vigaszait.

- Nos és sohasem jutnak eszedbe férjeid? Sem a szerencsések, sem a szerencsétlenek?

- Nem, hál' Istennek - felelt Benigna, és lábával furcsa mozdulatot tett, mintha rúgott volna egyet a túlvilág felé. - Nem keserítenek, nem szomorítanak, nem ülnek szemrehányásokkal az ágyam szélére, mert az én buzgó imádságom elűzi kísértésüket.

- Engem gyakorta látogat meg félig éber álmaimban Lajos király, szól hozzám, de valamely olyan nyelven, amelyet nem értek meg. Mintha valamely idegen nyelven beszélnének a holtak, amely nyelvet talán azokon a legmagasabb hegyeken tanulják, amely hegyeken még nem járt eleven ember. Szól hozzám, és én minden figyelmemmel sem értem őt. Pedig bizonyos, hogy valamit akar, valamitől óv, valamire figyelmeztet, amit én elfelejtettem.

A komor öregasszony abbahagyta az imádságoskönyv forgatását, és szemében fellobbant valamely fényesség, mint a vadmacskáéban, amely az erdőszélen ül lesben.

- Talán a koronáját keresi nálad? - mond most Benigna, mintha valamely régen sejtett titok körül tapogatózna.

Mária borzongott attól a különös hűvösségtől, amely a nagykendős öregasszonyból áradt. Mintha maga Tél anyó üldögélne itt a lábainál, és örökös telet jósolgatna a mosolytalan királynénak.

- Hová tetted a koronát? Hogyan jutott az Szapolyai kezéhez, hogy fejére tehesse? - kezdte megint Benigna azon a hangon, amely az ereszekről lehulló jégcsapok csörrenéséhez volt hasonlatos.

- A koronát én Visegrádon hagytam abban a mély boltozatban, ahová a koronát a régi királyok óta elrejteni szokták. A fellegvárban volt a korona, vasládákba, tehénbőrökbe, vasajtók mögé zártan. Menekülésemben nem volt annyi időm, hogy a koronát magammal hozhattam volna. Az életemről, a szabadságomról volt szó: futni kellett - mond Mária, mintha valamely régi emléket beszélne ki magából. - Meg aztán nem is énrám volt bízva, a korona megőrzése. Ott voltak a koronaőrök, a dölyfös magyar urak, akik kulcsaikat mindig fenyegetőzve csörgették, amikor szegény Lajosomat untalan azzal fenyegették, hogy majd leteszik a királyságból, és a koronát másnak fejére illesztik. Hol voltak ezek az urak, amikor a közelgő török elől a bőrüket mentették, és a koronáról megfeledkeztek? Én, gyönge asszony, mentem volna éjnek éjszakáján a visegrádi várba ajtókat felnyitni, ládákat feltörni, pecséteket szaggatni?

Benigna figyelmesen hallgatott. Két ujját az ajkára tette, mintha egyetlen szót sem akarna elfelejteni abból, amit a királynétól hallott.

- Vajon a holt királynak nem az szerez nyugtalanságot a másvilágon, hogy felségednek is része volt abban, hogy a korona az átkozott Zápolya karmaiba került?

Mária összekulcsolta a két kezét, mintha végtelen kimerültséget érezne. Felállott székéről, és nyugtalankodva végigsétált a szobáján.

- Nem, nem hiszem - mormogta, mintegy a maga megnyugtatására. - Lajosom ismert engem. Jól tudta, hogy szeretem, jól tudta, hogy hűséges vagyok hozzá, és azt is tudta, hogy Zápolyának mindig ajtót mutattam, amikor a közelembe akart tolakodni. Igen, a király mindenről tudott, mielőtt meghalni indult volna Mohácsra.

A férjgyilkos Benigna szúrós szemeivel lépésről lépésre követte a királynét, mint valamely kígyó a kiszemelt áldozatát. A királyné érezhette e bűvölő tekintetet még a hátán is, amikor hirtelen visszafordult, és rugóként pattant fel benne a régi lélek, amely azóta aludni látszott, mióta a nagy művet, Ferdinánd elválasztását sikeresen befejezte.

- Magyar Benigna, hagyj magamra!

Az öregasszony megroppant a királyné szavára, mint valami vén fa, amelyre a dióverővel az első csapást mérik.

- Kegyelmes asszonyom, énekeljünk el néhány zsoltárt - indítványozta alázatosan.

A királyné lábával toppantott.

- Nem vagyok kíváncsi a zsoltáraidra! Egyedül akarok maradni.

Benigna hol elvörösödve, hol meg elhalványodva állott helyén; váratlan volt neki a királyné parancsa. Talán nem tudta hirtelen összeszedni magát, vagy pedig konok lelke a királyné újabb megtörését várta. Mária azonban gyors elhatározással felnyitotta a szomszéd szoba ajtaját. Egy kis apród várt ott a rézdobocska hangjára.

- Jajczai, fiam, mondd meg ennek az asszonyságnak, hogy helye a cselédeim között van.

Erre már Benigna is kígyó módjára siklott ki a szobából. De estére visszajött, megkérdezte, persze csak az ajtón keresztül, hogy nincs-e szolgálatára szüksége a kegyelmes asszonynak. Karácsony estéje volt éppen, a ház néptelen, minden cseléd, szolga, úrfi és frájj mulatni ment, akit az oldalszúrás vagy a szívszorongás nem dobott a szalmazsupra. Mária talán még sohasem érezte magát ily egyedülvalóságban a régi házban.

- Megbocsátok, Benigna - mond a királyné, amikor a szálas asszonyság a szobába lépett. - Ülj le a lábamhoz, és hallgass.

Benigna kis zsámolyt húzott elő, az imakönyvet az ölébe tette, hallgatta együtt a királynéval a tornyok kondulását a karácsonyi éjszakában. Vannak ilyen éjszakák, amikor a legerősebb lélek sem érzi magát biztonságban árvaságában, társtalanságában. Mindegy, hogy milyen csúf az a madár, amely az ablakon kopogtat ily babonás éjszakán: csak kopogjon, csak jelentkezzen, hogy nem vagyunk egyedül a világon. Máriának különös szaglása volt, mintha valamit érzett volna az ágy mellett üldögélő asszony ruháján.

- Mondd, Benigna, meddig voltál te rabságban?

- Nem kerültem tömlöcbe, mert elmenekedtem. Földönfutó lettem, amikor gonosz ellenségeim Kereky sebhelyét megvéreztették, és gyilkosául engem mondanak vala.

A királyné megint csendesen feküdt tovább ágya mennyezete alatt. Nem hivé, hogy tévedett. Benigna ruhájának börtönszaga, volt. Darabidő múlva megint csak felneszelt.

- Nem érzed, Benigna? Valamely különös szag került a házba. Nem tudom, honnan jön, padlásról vagy pincéből. Boros, fűszeres, forralt bor szaga, amilyent azok a katonák lehelnek magukból, akik minden országúti csárdánál megállanak téli időjárásban.

- Én nem érzem, csak mirtuszaim illatát, amely mirtuszokat emlékben hoztam el nagyvázsonyi zárdám kertjéből, amelyeket itt őrzök az imakönyvemben.

- Pedig idegen férfiszag van a házban - ismétlé Mária felemelkedve fektéből. - Valamely vadszag, amelyet a nálam megforduló urak köntösein eddig nem éreztem. Kóborlók, zsiványok, betörők szaga, akik mesterségüknél fogva kedvelői a tisztátalanságnak.

- Mindig ily nyugtalanok az éjszakáid, legkegyelmesebb asszonyom? - kérdezé Magyar Benigna, közeledést színlelve a szegény királyné lelki kínjaihoz.

De Mária ügyet sem vetett most már Benigna ravaszkodására. Hanem gyors mozdulattal kiugrott ágyából, amelyben amúgy is csak félig vetkezetten feküdt. A piacon, a város felett az éjféli misére hívó harangok szárnyai csattogtak harmóniába...

- Hallod, Benigna? Idegen, soha erre nem járt lépések kopognak a házban! Hallod, Benigna, hogy keresik ezek a lépések az utat a sötétségben? Megállanak, hallgatóznak, tájékozódnak! Hallod, Benigna? - suttogott a királyné, és a faliszekrényhez lépett, ahol megbízható kis kardja függött. És a karddal a kezében a szoba hátterében megállott. Benigna ellenben az ajtóhoz lépett, mintha így hatékonyabb volna imádsága a kívül járó gonosz ellen, és hangosan énekelni kezdett:

Tekénts engem szent szömödvel,
szívén való szerelmedvel;
de ha szívedet látom,
bánatodat nem mondhatom...

A fájdalmas öregasszonyhang nemhiába kereste a kijáratot a királyné szobájából. Az ajtó felpattant, mintha a szél vágta volna ki. A küszöbön megállott egy vállas, alacsonyas férfiú, akiben az örökmécs világánál csak idegenséget lehetett sejteni.

De Benigna csakhamar felismerte, és hangosan elsikkantotta magát. Aztán megfogván nehéz imakönyvét, az éji látogató felé dobta. Az imakönyv ékszeres kötéséből kiválva hullott a földre (ahogyan ma is látható Érsekújvárott).

János király állott a királyné szobájának küszöbén.