XVI. MÁRIA UTOLSÓ TALÁLKOZÁSA JÁNOS KIRÁLLYAL

János király nem viselte ama szűk lovagcsizmákat, amelyek magas sarkaikkal, bokára kötött sarkantyúkkal, spanyolosan bodorintott gallérjaikkal magasabb testi alakot adnak vala az apró termetű lovagoknak is - még tollas fövege sem volt János királynak, mert nyilván nem akart nagyobb feltűnést kelteni utazásában. Szegett, fekete köpenyeg borította vállát, dísztelen süvege a homlokába volt húzva, a kardja tokja kopott és viharvert, mintha valamelyik ősének a kardját vette volna elő, amely ős közkatona volt valahol, valamerre. Bátran elmehetett ama kóborló lovagok között, akik ez idő tájt országról országra csatangoltak az országutakon, foglalkozást keresve a halálos vitézi munkához, mert máshoz nem értenek vala. - Ebben a ruházatban bizony igénytelennek, mindennaposnak, jelentéktelennek mutatkozik vala János király alacsonyas figurája, talán csak nagy, karikás szemei mutatnak valamit lényegéből: konokságot, a tudatlansággal határos makacsságot és egykedvű dermedtséget, amellyel szinte néma gondolattalansággal figyeli a körülte felcsapkodó eseményeket.

Fáradtan állott az ajtóküszöbön, mintha többet innen elmenni nem volna hajlandó, bár ide senki nem hívta. Egyetlen pillantást sem vetett az imakönyvével hajingálózó Magyar Benignára, mintha nem ismerte volna többé az asszonyságot, miután halálra ítélte azt, és vagyonától megfosztotta. A király talán Dózsa Györgytől tanulja vala egykori fiatalságában a közönyt, ama Dózsa Györgytől, akinek halálát nem tudta elég fájdalmassá tenni: a paraszt nem ordított még a tüzes trónuson sem. Annál inkább nézi vala Máriát, aki a szoba hátterében kardja markolatára illesztett kézzel állott, amely kard kiröppenésével a felhők futamodni kezdenek az égen.

- Mi hozta ide vajdaságodat a betörők, tolvajok, orvgyilkosok éjféli órájában? - kérdezte Mária, és hangját igyekezett lemérsékelni ehhez az emberhez, aki a közöny nehéz homokzsákjait hordozta a vállán.

Zápolya (mintha csak Benigna előtt akarná megalázni a királynét) paraszti egykedvűséggel malmozott összekulcsolt két kezének hüvelykujjaival.

- Magyarország megkoronázott királya szívesebb fogadtatásra számított legelső alattvalójától, az özvegy királynétól - mond János király ama hangsúlyozással, amely állítólag sérteni szokta az elkényeztetett úrnőket.

- Hát üljön le kegyelmed, ha éppen kedve van leülni ebben a börtönben, ahol éppen valamely sohasem ismert, sohase tudott ördög akaratából töltöm özvegységem bús napjait - felelt Mária, és kezét még mindig nem vette le kardja markolatáról. Magyar Benigna azonban, mielőtt Zápolya megmozdulhatott volna, hirtelen bevetette a királyné ágyát, mint jó szövetségeshez illik, és az ágy szélére letelepedett, mintha jelezni akarná, hogy ez a hely az ő védelme alatt van.

Zápolya konok egykedvűséggel keresztülment a szobán, egészen az ablakig, ahol ama magaslatra épített szék állott, mintegy uralkodva az egész tégla alakú szobán, és itt, a királyné székében elhelyezkedve mély, kapkodó, zörgő, hínáros lélegzeteket vett, mint aki halálosan elfáradt valamely hosszú útban. Azonban biztonságosabban érezte magát ülő helyzetében, mint álló pozíciójában az imént, ami megint csak a kis termetű emberek szokása. Itt keresztbe tette lábait, kegyelmes pillantással tekinte alá a hölgyekre, a szenteltvíz felett pislogó örökmécsesekre, bútordarabokra, amelyek csaknem útját állják vala, amíg a küszöbről idáig jutott. Zápolya e percben úgy viselkedett, mint aki mindenkinek megbocsátott.

- Benigna, tovább folytathatod éneklésedet, ha ez megnyugvást szerez parázstól vöröslő lelkiismeretednek - mond kegyteljesen a király, mintha csak azért jött volna éjnek éjszakáján Pozsonyba, hogy a lelkezökkent, kereketörött Magyar Benigna ájtatosságait hallgassa.

De Benigna nőstény farkas volt, aki úgy védelmezte a maga imádságait, mint fészkét az üldözött. A hüvelykujjának a körmével pattantott szemfogán.

- Abból nem eszel, Zápolya. Te nem hallasz engem imádkozni, még akkor se, ha tömlöcbe záratsz. Az én számról csak átkot hallhatsz, amely végig elkísér az ismeretlen jövőbe.

János király minden felindulás nélkül csapott tenyerével a csizmaszárra, mintha ezzel a szokatlan hanggal is jelezné, hogy a kihallgatásnak vége van. Benigna öreg szavai többé nem érdeklik a királyt. Most Máriához fordult.

- Nem csodálnám, kegyelmes asszonyom, ha vízáradásos feleleteket kapnék tőled is, miután éjszakai testőrződ valóban közel jár a megtébolyodáshoz. Mondd, legkegyelmesebb asszonyom, mivel érdemlem ki holtomiglan-holtodiglan szolgáló gyűlölködésedet, amelyet mi tapasztalt, harminchat esztendős férfiak néha félremagyarázunk: a titkolt szerelemmel is?

- Jöttment, törökhajcsár, megalázkodó, utálatos koldus és igaz férfiak eldobott alamizsnáin éldegélő here! Mely szavakat kapcsoljak még válaszomba kardtalan, érctelen asszonyhangodba, hogy megismertessem e szavakkal veled magamat? Rólad táplált véleményemet? Fuss innen, amíg az őrséget nem hívom!

János király talán még nagyobb egykedvűséggel nézett Máriára, mintha szavait általában nem értené, sértési szándokait hasábfa módjára állaná, amely hasábfa az udvaron áll boglyába rakottan.

- Királyné, csak annyit akarok neked mondani, hogy az igazságok jó szerencséje kíséri ügyeimet mindazokban az országokban, hová követeimet elküldém.

- Az ördög fia vagy! - kiáltott most közbe Magyar Benigna.

- Ha csendben maradsz, elmehetsz újra vereshagymát termelni Vezsenybe - felelt Zápolya, aki immár eltanulta a királyoknak ama szokásait, hogy az ajándékozás a legjobb lakat a habzó szájakra. - Magam is szerettem hagymáidat, Benigna.

- A náddal, hallal, fekete agyaggal, homokos földdel, bár néhol szikes földdel bővelkedő Tószeget, Köcskét add vissza nekem, a köcskei révvámmal együtt! - felelé Benigna.

- Majd mindent kivizsgálunk. Talán lelünk valahol egy helyet a pörödben, ahol megkegyelmezhetünk neked.

És Máriára pillantott:

- Halld, királyné, hogy mivel válaszolok neked a pozsonyi királyválasztásra, amikor Ferdinánd urat merészelted ellenem kijátszani! Jozefics Ferenc horvát püspökünk ugyanazon a napon, amikor itt Pozsonyban ti királyt éljeneztek, szövetséget köt nevünkben a Velencei Köztársasággal. A Tízek Tanácsa van talán olyan hatalom, mint a pozsonyi pereputty. Követem már útban van Rómába a Szentséges Atyához, akinek valóban nem lehet kedve a Habsburgokhoz, miután a spanyolországi V. Károly haddal fenyegeti őt. Majd hallod nemsokára, hogy az általatok oly mélyen megvetett Szapolyai-ivadék mint lép szövetségbe a Szentséges Atyával.

Bólogatott, s így folytatta:

- És ugyanakkor szövetségesem lett Jovan, a fekete cár is, akinek csak a testőrsége hatezer főnyi, és hada a legvérszomjasabbak egyike Európában. Csendes szövetségesem immár a török is, aki Bali béget többé nem Magyarország felé küldi, hanem Marót várnak, az osztrák határszél felé, hogy a boldog ausztriai tartomány is megismerkedjen a törökök rabszíjával. Maholnap szövetségeseimmé számítom Zsigmond urat, a lengyel királyt, nagybátyádat is, miután a meggondolkozott felség szövetséget kötni Ferdinánd úrral mindmáig nem sietett.

- És ha minden ördögöt felsorolnál, aki veled szövetségre lépni hajlandó az európai országokban, amelyek az ázsiai ragály folytán maguk is hitehagyottak lettek, mióta a törökök betették Európába a lábukat, és itt felbomlasztották az eddigi erkölcsi világot... ha minden ördög veled lenne, én akkor is megvetném tisztátalan kezed, kénköves szavad, lényedet, amelyet álruhájának az ördög használ! - kiáltotta Mária, mintegy a maga megerősítéséül, mert ím, Benigna, a férfigyilkos, tátott szájjal figyelt János király kopogó szavaira, és arra gondolt, hogy valóban van-e annyi hatalma a szövetségeseivel hetykén hánykódó uraságnak, hogy az hagymatermő földjeit neki visszaadja?

János király csak csendesen legyintett a magas lábú székről, mint aki voltaképpen nem is akarja hallani azokat a feleleteket, amelyeket később amúgy is kénytelen leend megbocsátani. Ugyan ki volt az a mester, aki ily királyi mozdulatokra tanítja vala az egykori vajdát, aki nemrégen csak annyit tudott a testmozdulatok skálájából, amely mozdulatok legfeljebb a szalonnasütéshez voltak elegendők?

És most íme, amikor újra megszólalt: még dadogni is megpróbált, mintha ebben is a nála előkelőbb, boldogult II. Lajos királyt utánozná:

- Átkozódásaidat megszoktam vala, Mária. Az átok csak akkor fogan meg, ha igazságos. De mit akarsz amaz átkoktól, amelyeket mindennap ismételgetsz, szív, lélek, figyelem, meggyőződés nélkül? Ezeknek az átkoknak még annyi erejük sincs, mint a tollpehelynek, amely legalább a levegőbe tud emelkedni, de a te átkaid lehullanak, mint céljukhoz soha el nem érő göröngyök. Légy vidám, királyném, amikor velem beszélsz, mert olyan igaz, mint ahogy itt ülök, hogy végül én fogok nevetni. Ismétlem, hogy a Habsburgok ellen összefogott az egész világ, újabb koronákat és birodalmakat nem enged nékik szerezni az emberi eszélyesség, mert hatalmuk már eddig is sokkal nagyobb, mint azt valaha megérdemelték. Magyarország koronája után elkésve nyújtották ki kezüket. Ez az ország már az enyém, főpapjaival és főuraival egyetemben. Reám bízatott a külföldi királyok által, hogy ennek az országnak kereszténységét megvédelmezzem. Mert hiszen könnyebb a védelmet másra bízni, mint abban vért, erőt, és pénzt veszíteni az ázsiai ellenség ellen, aki után úgysem lehet menni, még a legnagyobb győzelem árán sem. Elbúvik tengerében, mint a félhold.

Ezek a királyi nyugalommal előadott szavak arra a gondolatálláspontra vitték Máriát, hogy elhallgattassa magában a szenvedélyek előkívánkozó kígyóit. János király nyilván előre betanult beszéddel tört be vala az éjféli házba. Várjuk meg, amíg az ellenkirály elmond vala mindent, amit Mária meggyőzésére kigondolt. Ó, mily balgatag némely férfi! Egyenrangúnak hiszi magát a korszak legokosabb asszonyával!

- Dadogásod valóban megható, Zápolya, mert íme, azt látom belőle, hogy Lajos királynak nemcsak írását tudod hamisítani, hanem a hangját is. Hallom, hogy a külföldi királyoknál követeid Lajos királynak egy hozzád intézett levelét mutogatják, amely levélnek tartalma szerint az árva király megtiltja neked, miszerint hadaiddal Mohácshoz siess, hanem maradj Erdélyben. Ez a levél hamisítvány, te hamisítottad.

A trónusszéken üldögélő Zápolya erre elvörösödött, mert a hamis királyi levél valóban az ő műve volt. De vajon lehet ilyesmit bevallani?

- Hál' Istennek, híveim oly kitartással vannak mellettem hogy értem még a jobb karuk épségével is játszanak. Nincs már nektek sok keresnivalótok Magyarországon, kedves asszonyom... időtök elmúlott. Az az egy út áll még szabadon előtted, amely útra már többször mutattam... Szeretned kell engem, és vélem az oltár elé, a két püspök elé lépni, aki már engem is megkoronázott. Kéznél vannak az esztergomi, egri, nyitrai püspökök, akik jószívvel segédkeznek egybekelésünknél. A veszprémi püspök úr pláne itt tétlenkedik udvarodban. Fogadom, szívesen felölti ruháit a püspök, ha öltözködésével rendet, békességet tud teremteni Magyarországon. Sokszor mondád, Mária, hogy szeretett Magyarországodért életedet és véredet bármikor feláldoznád. Most csak egy kéznyújtásról van szó, és nyomban visszarendelem huszárjaimat, akik azóta tán valahol Ausztriában kalandoznak.

Zápolya kedveskedve, mintha egy medve mozdulna, lehajolt a trónusról (Mária trónusáról), és szokatlanul nagy kezét (amelyet nyúlfekvésnyinek mondanak) a királyné felé nyújtotta. Vérrel aláfuttatott szemei falánkan tapadtak a királynéra.

- Most már egyenrangú vagyok veled, Mária. Nem mondhatod, hogy nagyon le kell ereszkedned a tót nemesivadékhoz... király vagyok, és te özvegy, a sors, a mi sorsunk akarta ezt így, amelyet évek óta kerülgetünk. Azt el is kellene hinned, ha mondanám, hogy a te kedvedért lettem király, hogy véren, cselen, minden poklon át elérjem a királyi koronát, amelynek elérése annyi pénzembe került, amelyet másodszor nem adhatnak a Szapolyaiak semmiféle koronáért. Király vagyok, és ha akarom, te alattvalóm vagy. De én királynémmá akarlak tenni.

Mária megrettenve nézett a feléje hajladozó kézre. Nem merte elhinni, hogy ez a jelenet valaha még ismétlődik közte és Zápolya között

- Tudtam, hogy konok ember vagy, Zápolya, de ennyi konokságot nem hittem benned - mond most Mária hátrálva.

- De hát mily vétket követek el, amikor magam mellé akarlak emelni? - kiáltott fel János király, hogy valóban megbicsaklott a hangja a felindulástól.

Mária komoly szomorúsággal intett.

- Én nemsokára elhagyom Magyarországot, hogy ide többé vissza ne térjek. Külország lesz a hazám. Az életem pedig özvegyasszonyok élete. Kérlek, felejts el, király, még ha valóban úgy szeretnél is, amint mondod. Akkor felejts csak igazán, hogy ne legyenek miattam is szenvedéseid, mert szomorú sorsot látok felőled megírva a jövendőben. És most menj innen békességgel, király. Talán néha imádkozni fogok érted. Tudod, hogy az én imádságaimat meghallgatják.

- Mária! - riadozott János király. - Még ha apácafogadalmat tettél volna, akkor is felmentetnélek esküd alól hív főpapjaim segítségével!

Mária erre már nem felelt. Mint valami álomjelenés fordult a szomszédos szoba ajtaja felé, csak a küszöbről intett vissza.

- Benigna, elmehetsz innen a királyoddal. Most már véglegesen egyedül akarok maradni.

- Gyerünk, Benigna, hagymát árulni! - kiáltott fel János király a trónusról lelépve. - Mert valóban nem tudom az utat ebben a zegzugos házban.