|
XVII. A VICEKIRÁLYNÉ
Zsófia, Báthori Istvánné és
masszovi hercegasszony mikor útjára bocsátotta a nádorispánt Bécsbe, hogy a
küldöttség élén Ferdinándusnak a királlyá választási okmányát átadja, a
piactéri ház ablakából még egyszer utánaszólott a nekifiatalodott urának:
- Aztán nehogy megint miseruhákat
hozzon haza, nagy jó uram, Bécsből, mint a mohácsi csatából!
Igen, ezeket a drágalátos
miseruhákat gyakran emlegették Báthori uramnak, amely ruhákat egy útba eső
zárdából elhozott - de csak nem hagyhatta ott a nyomuló török zsákmányának?
A küldöttség elindult Pozsonyból,
mint a kétségbeesettek serege, amely eddigi hányt-vetett életében valamely
stációra talált, ahol érdemes megállani. Az urak közül még nem is mindegyik
járt Bécsben. Az ilyen nagyvárosban mindig történhetnek bizonyos dolgok,
amelyek például a pozsonyi unalomba nem látogathatnak el. A nádorispánné
felment a Szent Márton tornyába, és onnan odáig nézett férje után, amíg a
nyugati országúton láthatta. Kendőjét még akkor is lobogtatta, amikor a
köd eltemette a lovasokat. Ez a bécsi utazás ígérkezett amaz útnak, amely végre
megváltást hozhat a számkivetettek életébe.
Mária királyné azonban jóformán el
sem búcsúzott a küldöttségtől. Tudta ő jól a magáét, hogy meglepetést
nem hozhatnak Ferdinándtól a vérmes magyar urak. Ferdinánd nem az az ember
volt, aki meglepetéseket okozott.
A királyné tehát - azt hozván fel
okul, hogy megint szívbántalmai vannak, mint azon éjszaka óta gyakorta, amely
éjszakán elhagyta Budát - bezárkózott házába, és talán boldogtalanabbnak érezte
magát, mint valaha. Mintha csak most kezdte volna látni, hogy milyen céltalan
lett az élete, minden elmaradt mellőle, ami odáig valami örömet okozott.
Huszonegy éves volt és életunt. Talán ha nem ment volna olyan simán Ferdinánd
megválasztása, még érdekelné valami életében. De az ismerősei úgy csüngtek
már körülötte, mint kifordított zsebek: senkinek se maradt titka előtte.
És ezek a szívbántalmak, amelyek
éjszakánkint nehéz lélegzést, napközben hallatlan levertséget okoztak vala:
komolyan elgondolkoztatták Máriát, hogy valóban érdemes-e még élnie betegen,
szegényen, mikor már csak mindennap azt számolhatja magában, hogy mennyivel
kevesebbednek hívei, akik a fösvény Pozsonyt a gazdagnak ígérkező Béccsel
vagy pedig a mindinkább divatba jövő Budával cserélik fel. Alighogy a
küldöttség elment Pozsonyból, nyomban levelet írt Bécsbe Ferdinándnak, hogy ne
hallgasson a magyar urak szép szavaira, hanem lehetőleg azonnal induljon
meg Magyarország felé, mégpedig nagy hadakkal és még több pénzzel, mert itt a
királyelválasztás óta nincs semmi biztonságban. Az udvarról előkiáltotta
egymagában megmaradott hívét, Poki János udvarmestert, és sürgősen Bécsbe
küldte a levéllel.
Most aztán jóformán egyedül
maradt a házban, egy-két vén, semmirevaló, aluszékony szolga hentergett a
cselédszobákban, de ezek tán akkor sem mozdultak volna, ha talpukat nyalogatja
a tűz. "Most pedig meg fogok halni! - mondá ekkor Mária, amikor
egymagában bejárta az árvult házat, sorban búcsút vett a szobáktól, amelyek
hónapok óta annyi töprengését, fájdalmát, tűnődését látták. -
Meghalok, hogy Ferdinánd többé ne maradjon gyermek, és álljon maga is a
talpára."
Ám a zsidók és lutheránusok, akik
ebben az időben már megkezdik vala munkájukat, amelyet aztán századévekig
nem hagynak abba, másként határoznak vala Mária sorsáról. Nekik még szükségük
volt az özvegy királyné ritka nagy eszélyességére.
Hát ezekben a pénztelen napokban, amikor még a pozsonyi bíró, Vischer uram is
megfeledkezett a szokásos halküldeményekről - hiszen a királyné kosztosai
egytől egyig Bécsbe mentek Ferdinánd kosztját megkóstolni, a királyné
pedig egymagában talán nem is táplálkozik, mert hiszen a magányos asszony
akkoriban sem szeretett magának külön ebédet főzetni -, egyszer csak
dörömbölés hangzik a ház szegelt kapuján, amelyen csak a járatlan emberek
szoktak a házba kívánkozni. (Az ismerősek egy mellékutca kiskapuján jártak
be.)
Halni vágyó özvegy Mária
kipillantott a zúzmarás ablakon, a kapu előtt derékig érő hóban nem
mindennapi társaságot vett észre. Kardos, gáláns úri vitézek és kaftános zsidók
állottak a kapu előtt, és hangosan vitatkoztak a maguk igazán.
- Majd ítéletet mond a királyné,
őfelsége! - kiáltották a zsidók.
- Majd a királyné - feleltek
bizakodva a díszes urak, és mire valamelyik álmos szolgának eszébe jutott kaput
nyitni, urak és zsidók nagy hevülékenyen nyomakodtak be a kapun, és hangos
szóval keresték a királyné őfelségét, mintha csak valamely szolgabíróhoz
igyekeznének.
Előbb a három nemesúr adta
elő a magáét. Fürst Ernő Kismartonból, Teufel Mátyás Fraknóról és
Rilschauer Gáspár Sopronból: német ajkú nemesemberek, akik a zsidólakta
határszélen Mária királyné "kormánybiztosai" voltak, abból a
szempontból, hogy a zsidókkal se nagyobb kedvezés, se nagyobb igazságtalanság
ne történhessék. A törvény szerint a zsidóktól el kell venni házaikat,
kereskedésüket, de annak árát mindig vissza kell adni a zsidóknak.
Mária a trónusszékben üldögélve,
nagy figyelemmel hallgatta a "kormánybiztosok" egybehangzó
jelentéseit. Hiába vették el a zsidók házait, hiába zsuppolták ki őket a
városokból, azok csak tovább folytatják a kereskedést. Ha másképpen nem, hát
uzsoráskodnak a pénzükkel.
- Mennyi most a szokásos
uzsorakamat? - kérdezte biztosait Mária.
A biztosok igen természetes
hangon felelték:
- Kisebb összegeknél nyolcvanhat
% kamatot szednek. Nagyobb összegek után csak negyvenhárom percentet kell
fizetni.
- Ennyit számítanak a keresztény
pénzkölcsönzők is? - kérdé Mária.
- Ez a törvényes, ez a szokásos -
felelték a biztosok.
Most a zsidók kihallgatására
került sor. Jajveszékelő, átkozódó, mellüket verdeső falusi zsidók.
Hogy melyik volt közöttük az elviselhetetlenebb, nehéz lehetett eldönteni.
Mária türelmesen hallgatta szavaikat - sok mindenre megtanította az élet azóta,
hogy rendeletet adott ki vala a zsidók elpusztítására nézve. Az egyik zsidónak
nagy, vörös szakálla volt, amelyre láthatólag büszke volt, mint valami
jelvényre. A másiknak verekedésből eredő sebhelyek, vágások, ütések
mutatkoztak az arcán. Igen széles vállú, búzászsák-termetű zsidó volt, aki
nyilván maga kezdte alkalomadtán a verekedést. A harmadik zsidó valamely tudós
zsidó volt, nagy, fehér, rengő szakállal, amely szakáll itt-ott sárgult,
mint valami régi irat.
Eleinte a vörös szakállú ágált a maga igaza mellett. Őt Sopronból
kergették el, és elvették a házát.
- Magyarországon nem kergettek el senkit. A zsidók maguk menekedtek a
mohácsi csata után, miután féltették vagyonukat a töröktől - szólt
csendesen a királyné. - Persze hogy nem eresztették vissza őket sok
helyen.
A verekedő zsidó
lépett most elő.
- Én törököt se láttam,
mégis csaknem agyonvertek az erdélyi vajda úr legényei, miután ők
katolikusabbaknak mondják magukat, mint a felséges asszony egész családostul
együtt. A római pápa őszentségére hivatkoztak, aki megparancsolta uruknak,
hogy a zsidókkal miként kell elbánni. Hát én a nagy katolikus úr elől
felséged oltalmában keresek menedéket. Engedje meg felséged, hogy megint csak
azt csináljam, amit II. Lajos királyunk alatt. Húzzam a lóbőrt Kismarton
és Bécs között.
A pátriárka nem szólt
semmit, csak mosolygott. Egy könyvet vont elő a kaftánja alól, és azt mély
meghajlással a királynénak nyújtotta.
- Én öregember vagyok, a
magam igaza mellett már nem tudok semmit sem mondani, mert miféle igazságot
keresek én még itt a földön, amelyen száz esztendeig engedtetett már élnem?
- Miféle könyv ez? -
kérdezte Mária.
- Ez az a könyv,
amelyből felséged megismerheti, hogy a zsidók mellett kik a legnagyobb
ellenségei Szapolyainak. Ezt a könyvet Wittenbergában nyomták, és Luther Márton
tanait tartalmazza.
- Tudod, hogy ennek a
könyvnek a terjesztéséért halál jár? - kiáltott fel a királyné.
A nagy szakállú zsidó
nevetett, és a vállán keresztül a háta mögé intett a hüvelykjével.
- Halál jár érte talán ott,
a Szapolyai, a legkatolikusabb király országában, aki fennen dicsekszik VII.
Kelemen pápa barátságával, szövetségével, aki megégetni rendelt minden
lutheránust. De nem jár érte halál nálunk, ahol Csehország királya uralkodik,
és a csehországi huszitáknak is a királyuk. Csak olvassa el felséged ezt a
könyvet. Mindjárt más véleménnyel leend a zsidókról, lutheránusokról egyformán.
Mária hallgatott. Minek
mondta volna meg, hogy ő már régebben ismeri Luther Márton tanait, mint
bárki más az országban? Csak a vén zsidó furfangossága ütött szeget a fejébe,
aki a Luther Márton hátán akarja magát és hitsorsosait mentegetni.
A nagy szakállú pedig így
folytatta:
- Mi úgy tudjuk, hogy
néhány hónapig, amíg Ferdinánd úr Magyarországra bejöhet, felséged lesz
Magyarország helytartója. Vicekirályné, és piros pecsétje leend. Ez a néhány
hónapi helytartóság éppen elegendő volna a magyarországi zsidóság talpra
állításához, hogy majd bő erszénnyel és szívességgel segítségére lehessen
a bevonuló Ferdinándnak. Gondolja meg, felséged, olyan hatalom kerül a kezébe,
amilyen még budai királyné korában sem volt. Minden hatalom egyesül a kezében,
amely hatalom eddig csak királyokat illetett meg. Főkegyurasága leend
valamennyi főpapunknak, megkegyelmezhet, bíráskodhat, jószágokat
adományozhat, akár harminckét jobbágyteleknél többet is. Vicekirályné lesz.
Mért ne függesztené fel erre az időszakra a szegény zsidók üldözését?
Mária lángoló arccal
hallgatta a százesztendős embert.
- Honnan tudjátok ti
mindezt előre, mielőtt még én tudnám?
A három zsidó
előre-hátra hintázta magát, mintha ilyenformán kérnének bocsánatot
tudományukért. A három királyi biztos meglepődve látta, hogy a királyné nem
haragszik meg a zsidók viselkedéséért, hanem a legkegyelmesebben újabb
kérdéseket intéz hozzájuk:
- Talán azt is hamarább
tudjátok, hogy mi a terve az én bátyámnak, uramnak és apámnak?
A három zsidó még jobban
hajladozott. Megint csak a százesztendős ember szólalt meg:
- Felséged bátyja kénytelen
lesz előbb Csehországba menni, hogy a koronát átvegye, mert a magyar
korona elnyeréséhez szükséges, hogy a cseh korona már a fején legyen. Ez alatt
az idő alatt lesz felséged Magyarország helytartója, ezért hiszik a
zsidók, hogy Európa legokosabb királynéjától némi enyhébb elbánásban
részesülnek, mint eddig.
Mária királyné észrevette,
hogy ugyanekkor a három zsidónak a kaftánja alatt megcsörren valami. Bizonyosan
pénz volt az, amit ezek a szemérmetlen emberek a magyar királynénak is
felajánlani merészelnének. De nem lehetett idáig hagyni a dolgok
fejlődését.
- Mondhatom, hogy nagyon
utamban vagytok az örökös kémkedéstekkel, szimatoló viselkedéstekkel. Talán nem
is lehet tőletek már megszabadulni. De halljátok, íme, ítélkezésemet. A
soproniak kötelesek megfizetni elkobzott vagyonotok értékét, de a véres kamatok
nélkül. Másképp pedig ne cselekedjen senki.
Bizony ez csak féleredmény
volt, amit a zsidók küldöttsége Máriánál elért, de ki tudná, hogy vajon nem
örvendeztek-e magukban az október óta tartó üldözések után ily kis eredménynek
is? Nagy hálaadózással hagyták el a királyné házát, és egyenesen Zsófiát, a
nádorispánnét keresték fel. A kölcsönpénz ügyében ott már nem találnak vala
barátságtalan fogadtatásra, a masszovi hercegnőnek mindig kellett a pénz.
Mária most már nem is
csodálkozott, amikor Poki János udvarmestere estefelé megérkezett vala
Ferdinánd király "legsürgősebb" levelével, amelyben Máriát
magyarországi helytartójának kinevezi arra az időre, amíg ő hadait,
naszádosait, szövetségeseit összegyűjtendi, hogy ünnepélyesen bevonuljon
Magyarországba.
- Pénzt hoztál? - kérdezte
Mária udvarmesterét.
Mire az két üres tenyerét
mutogatta a királyné felé.
A nagy hatalmú vicekirályné
tehát éppen olyan szegény maradt, mint annak előtte volt.
|