|
XVIII. HAMIS ESKÜ A KIRÁLYNÉÉRT
- Gerendy is? Brodarics
kancellárom is? Batthyány bánom is odamaradt?
- Mind árulók - felelt
Báthori István, amikor leszállott a lováról a királyné pozsonyi házának udvarán,
és nagy varjúbajuszát olyan nehezen vitte arcán, mintha az húzná le a fejét,
nem pedig a belső megalázkodás.
A nádorispán Bécsből
jövet egyszerre csak azt vette észre maga körül, hogy a királyválasztó
országgyűlés küldöttsége kezd mögötte elmaradozni az úton. Ahány
erdőcske volt, alkalomnak kínálkozott arra, hogy egy-egy lovaggal
hiányosabb legyen a hazatérő küldöttség.
- Talán rosszul fogadta
uraimékat az én egykedvű bátyám? - kérdezte Mária komoly kétségbeeséssel.
- Olyanformán fogadott,
mintha ő akarna tőlünk kölcsönkérni. Olyan savanyú volt, hogy a
szánkat se mertük kinyitni, pedig mindegyikünk készült valamely
hosszabb-rövidebb, magához illő mondanivalóra. Idő lett volna
előkészülni erre a mondanivalóra, csak nem adatott hozzá alkalom. Utóvégre
mégsem állhatunk ki a Szent István-templom kellős közepére, hogy ott
magyarázkodjunk Ferdinándus előtt: kinek mennyi pénz kellene az itthon
maradottak közül - dörmögött a nádorispán. - Vagy nagyon kemény dió a mi
fogunkra ez az új király, vagy pedig nagyon rossz véleménnyel van rólunk.
- Hát senki se kapott
semmit? - csóválta fejét Mária.
- Nem kapott emberfia egy
fityinget sem, pedig a legtöbbünknek maradt itthon felesége, aki utánunk
kiáltotta, hogy pénz nélkül ne merjünk hazajönni - felelé a nádorispán.
- Itt van például az én
Zsófim is, akinek hiába mondom majd, hogy ezentúl jobb dolgunk lesz, mert
felséged a kinevezett helytartó, és tehet-vehet, ajándékozhat, igazságot adhat,
mint akár egy törvényes király, Zsófi egyre csak azt feleli, hogy ennek a
helytartónak voltaképpen nekem illene lenni, a magyar törvények szerint - mond
komolyan a nádorispán, mint aki meg van győződve felesége
igazmondásáról.
Mária nagyot hallgatott,
mintha a nádor további szavait várná, hogy azokból világosan megláthassa azt az
újabb bonyodalmat, amelyet a váratlan sors teremtett. Ferdinándot éppen
megválasztása után hagyogatnák el az eddigi hívek, ahelyett hogy újabb hívek
szálldosnának feléje? Hm, rá sem lehet ismerni a magyarokra! Mi történt velük,
hogy ily hirtelen meggondolják a dolgot? Akinek egy ellensége van, az tíz új
ellenséget jelent. Lám, már Báthori uramon is bizonyos huzakodás vehető
észre, nem bízik többé a jó fordulatokban.
- Őszintén megvallva,
nagyobb elkeseredés lett abból, mint öröm, hogy hír szerint Batthyány Ferenc,
az elcsapott horvát bán megkapta karácsonyra a maga háromezer forintját,
amellyel neki Ferdinánd ígérete szerint tartozott.
- De hát csak belátják a
magyar urak, hogy Batthyánynak kell a pénz, ha Frangepán Kristóffal, János
király horvát bánjával fel akarja venni a harcot?! - kiáltott fel a királyné.
- Kristóf úr máris úgy
írogatja a nevét, mintha valóban ő volna az, akivé János király tette:
Veglia, Zengg és Modrus grófja, egész Magyarország főkapitánya, egész
Tót-, Dalmát- és Horvátországok bánja, Tótország, Pozsega, Somogy, Sopron
ispánja. Az ilyen sokcímű ember ellen pénz kell, azt csak beláthatják a
magyarok.
- Nem látnak be azok semmit
- felelt zordonan a nádor. - Kivájják azok egymás szemét, ha pénzre kerül a
sor. De leginkább azon ütődtek meg, hogy Batthyány uram a háromezer pénz
felvétele után is csak azt üzente vissza Ferdinándnak, hogy nagyon kevesli az
összeget. Amíg újabb pénzt nem kap, addig semmit se tesz Kristóf gróf ellen.
Pedig a határszél, egészen fel Pozsonyig, állítólag meg van rakva lóval,
emberrel, páncélossal, aki csak jeladásra vár, hogy betörjön Ausztriába.
Mindenféle huszárok nyargalásznak a határ mentében; a határszéliek azt sem
tudják már, kinek a katonái, mert egyaránt megsarcolják őket.
- A magyar urak pedig éppen
ebben a kritikus időpontban hagynak cserben! - dobbant fel Mária a nádor
szavaira felfűtötten.
- Ilyen a világ! Pénz
nélkül nincs korona! - dohogott Báthori. - Nem lehet csodát várni még
Brodaricstól sem, aki idáig kancellári fizetéseként összesen ötven forintot
kapott. Azt mondja, hogy ez még tintára is kevés volt, azért nem jön többé
Pozsonyba.
- Átkozott pénz! - jajdult
fel hirtelen a királyné olyan hangon, amilyent még nem hallott tőle
élő ember. - Egy fillérem sincs már, minden holmim zálogban, hitelem
semmi, és mindig újabb és újabb pénzt követelnek tőlem! Ó, ha
elbújdoshatnék innen, hogy többé senki meg ne találhasson!
A panaszok, kétségbeesések
most már mind sűrűbben özönlik el vala Mária ajkait, úgyhogy még a
kipróbált hűségű nádorispán is jónak látta darabideig kerülni a
királynéval való találkozásokat. Ürügyül azt hozván fel, hogy az utazásban
lábai ismét megdagadtak, napokig otthon ült bezárt kapui mellett, és a maga
Zsófijával veszekedett, aki sehogy sem tudta elhinni, hogy akadjon olyan király
is, akinek nincs pénze. Míg Mária a piactér túlsó oldalán járt a maga házában,
Isten tudná, milyen gyötrelmes gondolatok között! Az eltávolult magyar urakról
csak annyi híradás érkezett, hogy valahol a Dunán túl húzták meg magukat, nagy
nélkülözésekben már követet küldtek Szapolyaihoz is, hogy venné őket
szolgálatába.
És ebben a vészterhes
időben, amikor Ferdinánd a magyarok pénzkövetelései elől
csörömpölő kocsiján Csehország felé menekedett, hogy ott szerezzen
bizonyos pénzösszeget királyságai megtartásához, mert borotvaélen járt mindenki
körülötte, amikor a királyné senki előtt nem mert kaput nyittatni pozsonyi
házában, mert az hitelező lehetett, aki őt felkereste, a nádorispánt
reggeltől napestig átkozta a felesége a maga házában, hogy Ferdinánd
megválasztásával milyen bajba sodorta magát és az országot, hogy immár legjobb
barátai is kénytelenek őt cserbenhagyni - ugyanekkor egy vasárnapi mise
után a Szent Márton-templom környékén parádézó népség és katonaság hirtelen
összefutamodott a királyné házának ablakai alatt, és ott nagy lármával
követelte a katonák zsoldjának kifizetését. Persze leginkább a polgárok
kiabáltak, akik mind ez ideig a katonáknak hiteleztek felveendő
zsoldjukra, de most már olyan nagy lett a drágaság a határszéli villongások
miatt Pozsonyban, hogy a polgárok többé nem tudnak vala hitelezni.
Mária a nagy lármára végre
kikukkantott ablakából. Sehol egy baráti arculat, mindenütt dühös ellenség,
amely feledve a tegnapot, a hosszú telet, amely alatt a királyné a legnagyobb
erőfeszítéssel eltartá embereit, most fenyegetőzve követelé a katonák
elmaradt zsoldját.
- Nincs prófuntjuk se a
katonáknak! - kiáltozták a harcias pozsonyi pékek. (Mintha ők koplaltak
volna a katonák helyett.)
- Nincs ruházkodásuk sem a
szegény árváknak, akikre a város védelme van bízva! - tódították a szabók,
mintha ők dideregnek vala a rongyos katonákért.
A kofák, csizmadiák,
kocsmárosok persze mind a katonáknak adnak igazat, mert csak akkor kedves
vendég a katona, amíg pénze van.
Végül maguk a hadfiak is
kiáltozni kezdtek, hogy hitelezőiket megnyugtassák.
Mikor legnagyobb a veszély,
akkor jön a megváltás. Ebben a zendülésben egyszerre csak feltűnik egy
magas, udvari ruhás férfiú, aki éppen akkor szállott ki a kocsijából, amikor a
katonák a pozsonyiak felszólítására feszegetni kezdik a palota kapuját. Lauser
Zsigmond és Miksa századosok, akik eddig hiába igyekeztek rendet teremteni a
lázadók között, valamint Dornberg Rézmán és Pempflinger István, a királyné
megmaradott tanácsosai, most valamennyien az utazó felé sietnek, Mária is
felismeri a jövevényt. Miltenberg Ulrik hadifizető-hivatali írnok volt
őkegyelme, aki néhanapján a katonák zsoldját szokta hozni Bécsből. Az
udvari írnok láttára a katonák parádéba állottak, és maguk közül elkergették a
lábatlankodó polgárokat: "Menjenek kendtek haza, ne avatkozzanak a katonák
dolgába!" És a katonák gyorsan olyan hadirendbe állottak, mintha
külön-külön is megnyerni akarták volna fizetőmester tetszését.
- Három forintot követelnek
fejenkint a katonák - súgták a századosok az udvari írnok fülébe.
- Három pálcát fejenkint.
Én legfeljebb egy-egy forintot tudok nekik előlegezni.
- Azzal inkább meg se
próbálkozzunk - felelék a századosok.
Az udvari írnok a királyné
házába vonult a tanácsosokkal, az egyik ablakból nézték, hogyan tárgyalnak a
századosok a hirtelen összegomolyodott, felröffent és átkozódó katonákkal.
Felbomlott minden rend ismét, és a századosok a ház felé hátráltak.
- Nem, ilyesmi még nem
fordult elő, mióta a Habsburgok hadakat tartanak - panaszolá
kétségbeesetten Mária. - Csak az kell, hogy Zápolya hírt vegyen a
zendülésről. Akármikor besétálhat a városba.
Miután a katonák
kiszorították maguk közül elöljáróikat, gyűlést tartottak a piac közepén,
amely gyűlésben a visszaóvakodott pozsonyi suszterek is részt vettek.
- Ne fogadjátok el a pénzt,
az alamizsnát! - buzdították a polgárok a katonákat. - Megleszünk majd
Ferdinánd koldusfillérei nélkül is.
A katonák most kiválasztván
maguk közül három bátor embert, akinek már amúgy is mehetnékje volt Pozsonyból;
a három főkolompost azzal a hangos üzenettel küldték a királyné háza elé,
hogy a felajánlott forintokat csak abban az esetben fogadják el Ulrik
titkártól, ha kemény esküvést tesz arra nézve, hogy a többi forintokat nyolc
nap alatt Bécsből magával hozza.
- Nyolc nap helyett nyolc
pálcát érdemelne mindegyik - morgott az udvari írnok. - Ó, ha ez Bécsben
történik! Vasra veretném a gazembereket!
Mária hirtelen betoppant a
tanácskozó urak közé.
- Meg kell esküdni, Miltenberg! -
szólott a királyné.
- De hát nyolc nap múlva ugyanott
leszünk, ahol ma vagyunk. A pénzt nem hozhatom el, mert se égen, se földön
nincs többünk, mint amit most hozék magammal - felelé az írnok. - Hamisan
esküdjek tehát?
- Menj, Miltenberg, és esküdj
hamisan a katonák előtt. Én vállalom bűnödért a felelősséget a
másvilági bíráid előtt.
A tanácsurak, századosok
lehajtották a fejüket, amikor a királyné szavait hallották. Most kezdték csak
valóban látni, hogy milyen nagy bajba keveredtek, milyen veszedelemben vannak.
- Menj, titkár, és esküdj abban a
reményben, hogy nyolc nap alatt minden jóra fordul.
- Ferdinándus úr már elhagyá
Bécset, éjjel, titkon, a cseh királyi korona után menendve - töprengett
Miltenberg. - Hetek is beletellenek, amíg valami készpénzzel visszatérhet.
Addig mindnyájan hitelben élünk Bécsben.
- Menj, esküdj, és tűnj el a
városból! - parancsolta ismét a királyné.
- Immár elszoktam attól is, hogy
jutalmat kérjek esküvéseimért.
- Nekünk, osztrákoknak, kell
megmutatni a magyar uraknak, hogy milyennek kell lenni a férfinak a
veszedelemben. Menj és esküdj.
Az udvari írnok még egyszer
könyörgő pillantást vetett Máriára, de a századosok és tanácsnokok most
már megragadták a rossz időben érkezett hivatalnokot, és a kapun át a lázadó
katonák közé dobták. A hadfiak nagy örömrivalgással fogadták a megkínzott
embert.
- Gyerünk vele a templomba! A
prépost úr kezébe rakja le az esküt, hogy nyolc nap alatt megkapjuk a
zsoldunkat!
Nagy gaudiummal cipelték vala az
udvari titkárt Szent Márton egyháza felé.
- Ennek is a lutheránusok az okai
- suttogta Dornberg Rézmán tanácsos a királyné fülébe. - Luther Márton kezdte
rombolni a tekintélyeket, amikor ujjat húzott a Szentséges Atyával. Eszébe ne
jusson valaha felségednek megbocsátani a lutheránusoknak!
Mária nem felelt. Tudta ő
azt, hogy Pozsony immár el van árasztva lutheránusokkal, akik annak a királynak
kedveznek, amelyik melléjük áll. De katolikus szíve még mindig vonakodott annak
a beleegyezésétől, hogy ő a Szentséges Atyáról megfeledkezzen, aki
látszólag elhagyá mindazokat, akik a Habsburgokhoz tartoznak. De vajon e
megpróbáltatások idejében lehet-e lutheránus egy spanyolországi királyleány?
Csak azért, mert a pápa őszentsége elhagyta?
|