XIX. PODVINYAY MEGLENDÍTI A TÖRTÉNELEM KEREKÉT

- Vajon hol van Ferdinánd? - tűnődött gondban, leverten, szótlanságba meredve az özvegy királyné, amikor hetek múltával sem kap vala híreket szerelmetes bátyjától, aki pedig komoly ígéretet tett arra nézvést, hogy Csehországba való indulása előtt Máriának feltétlenül küldend annyi pénzt, amely távollétében elegendő lesz a kormányzat viteléhez. De a vicekirályságról szóló oklevél sem jött meg, úgyhogy Mária ezen írás hiányában még kölcsönt sem tudott kapni a leghírhedtebb uzsorásoktól sem - mert a zsidókhoz, lutheránusokhoz és más eretnekekhez nem akart fordulni. A Habsburg-ház becsületét őrizte ez a nagyon okos asszony még abban az időben is, amikor a római pápa, II. Kelemen őszentsége csendes beleegyezésével mindenki hagyta a Habsburgokat. Főként Máriát, az özvegy királynét, akit eszessége miatt szegénységbe kell vala dönteni, hogy valamely olyan baklövést kövessen el, amit majd az egész Habsburg-família nem tud többé kireperálni.

- Zsidók és lutheránusok martaléka lesz előbb-utóbb Mária, akkor aztán elvághatja a saját nyakát azzal a karddal, amelyet rám emelt - mondogatta Szapolyai Jankó Esztergomban.

Hiszen ha nem mondogatta volna, talán könnyebben is veszedelembe lehetett volna dönteni a spanyolországi hercegnőt. A kémek, akik lóeladás vagy ökörvásár címén mindenhová beférkőztek, hamar megjelentették Máriának, hogy ellenségei most, a cél előtt várják testi és lelki összeroppanását. És ezek a kétségbeejtő hírek ahelyett hogy megtörték volna a magányosan maradott asszonyt, valamely másvilági akaratból mindig egyet-egyet emeltek szívbajos, nyöszörgős, néha nagyon is kritikus egészségi állapotában. Ha nem látja vala magát oly teljes elhagyatottságban, részvétlenségben, a káröröm álorcázhatlan röhejei közepette, talán megadja vala magát sorsának ez a ritka asszony, elhagyja magyarországi helyét még azelőtt, mielőtt győzedelemre kerülnének azok a rokonai, a Habsburg fik, akikért életét feláldozta. Teher alatt nő a pálma, mondja a latin. Mária talán akkor lett legerősebb életében, amikor megtudta, hogy Ferdinánd, a bátyja, egyetlen búcsúszó, írás nélkül elhagyta Bécset.

Most már végleg egyedül maradt itt zendülő pozsonyi katonáival, mindinkább hátrahúzódó tanácsosaival és Vischerrel, a pozsonyi polgármesterrel, akit napokig hiába kerestetett hivatalában. - Elég bajt hozott a nyakunkra eddig is a királyasszony! - vélekedett Vischer bíró a szenátorok társaságában egy városi pincében. - Jobb, ha neki jut eszébe elhagyni minket, mintha mi mondanánk meg neki, hogy jelenlétével kárt okoz városunknak.

A szenátorok bólintottak, és egyetlen halat sem küldenek vala a királynénak, pedig éppen a Halak hava volt.

Egy napon végre megérkezett Bécsből bizonyos Salm gróf, akit nem vitt magával Ferdinánd, még amaz ezernyolcszáz lovas között sem, akivel Prágába kísértette magát. Ez a Salm gróf keserű egy ember volt, mindig mozgott az ádámcsutkája, mintha magában beszélgetne.

- Temetésekre mindig én kapom az első meghívást. Lakodalmakban megfeledkeznek rólam - jelentette kesernyésen Máriának, amikor a havakat, téli förgetegeket lerázta magáról. - Még csak egy tiszttartói állás sem jutott nekem az új királyságban. Futár maradok egész életemben, mert azt hiszik, hogy csak a lovagláshoz van eszem.

- Hol van a király? - kérdezte Mária visszafojtott lélegzettel.

Ebben a percben hármat vertek az órák a pozsonyi háztetők felett.

- Ha minden úgy sikerült, mint ahogy az udvarmesterek ezt előírták: már Csaszlauban kell lennie, négy nap múltán pedig Prágában.

- Az udvarmesterek? Az én udvarmesterem, Lengyel János is a királlyal utazik együtt. Mégse kapok semmiféle hírt a király utazásáról.

- Ők - mond Salm gróf, mintha valami idegenekről beszélne - azt tartják, hogy mindennek titokban kell történni, mert a horvát Kristóf gróf meg Szapolyai mindenütt lesben állanak a határok mentében.

- És ezért hagynak itt magamra Pozsonyban?! - kiáltott fel Mária, de nyomban megbánta, hogy elhagyottságát a futár előtt szóvá tette. Átvette tőle a király levelét, amelyet még Korneuburgból írt - csak amúgy futtában, mint akinek nem sok ideje van törődni se Máriával, se Magyarországgal, se az egész háborúval, amely Magyarország felől fenyegeti. Tudott ám ilyen szórakozott is lenni Ferdinánd - még a saját húga előtt is. Úgy látszik, a királyoknak ilyeneknek kell lenniök.

Kedves húgom, a mellékelt írásban kinevezlek Magyarország helytartójává. Én Prágába megyek. Ferdinánd.

Ennyi volt a levélben; míg az okmány, amelyet Salm gróf az útitáskájából előkaparászott, már cifra írású udvari írnokok munkája volt. Látván ezt Mária, elolvasás nélkül összegöngyölítette az okmányt.

- Ez majd a nádorispán úrra tartozik. Legyen őkelmének is jó napja - mond Mária, aki bizony nem felejtheté, hogy Báthori uramat napok óta csak a piactér szemközt levő házának ablakában látja, hol bajuszát és szakállát fésülgeti.

- Hát lássuk, kiknek is fogok parancsolni én addig, amíg Ferdinánd távol lesz! - szólt Mária lesunyított fejjel, és titkon arra gondolt, hogy majd honnan is szerzi a szükséges pénzösszegeket.

Salm gróf, bár csak futárkodásra használták, értette a dolgát a felső hivatalok között is. Nagy passzióval szeretett beszélni a különböző magas hivatalokról, amelyek elérhetetlennek látszottak.

- Felséges asszony, itt van elsősorban a kormánytanács, amelynek Ferdinánd úr távollétében engedelmeskedni tartozik. Hívják őt udvari tanácsnak, mert csupa excellenciás urak a tagjai. Felséged ennek a tanácsnak lesz elnöke, alelnöke az alsó-ausztriai kancellár, Fritzsauerwein kegyelmes úr.

- Van ezeknek valami pénzük, amellyel rendelkeznek? - kérdé most váratlanul a királyné.

- Hogyne volna! - kiáltott a futár. - Az adók, a dézsmák, a királyi jövedelmek mind idejárnak.

- Csak azért kérdem - mond Mária -, mert eddig is elnököltem bizonyos tanácsban, amelyet magyar udvari tanácsnak szokás nevezni. Na hát ennek a tanácsnak csak akkor volt pénze, ha én adtam neki. Rauber püspök úr meg a sógorai, Dornberg Rézmán és Pempflinger urak egy kis pénzt sem szereztek még a kormányzathoz.

- Ó, nálunk Ausztriában minden másképp van! - locsogott a futár. - Minden tartományban van egy főkapitány, egy igazgató, egy helyettes, egy tiszttartó, egy írnok. Csak én vagyok állás nélkül.

- No majd adok egy ajánlólevelet, kedves gróf, az ausztriai helytartóhoz. Talán lehetne valamit csinálni az ügy érdekében.

Ilyen volt Mária. Az imént még azon törte a fejét, hogyan szerezhetne magának valami aprópénzecskét az új tanácstól, most már ajánlóleveleket osztogat sohasem látott embereknek.

De hát bármit mondjanak a szentek: pénz nélkül nem lehet élni, mint akár levegő nélkül sem. A legnagyobb bajok között ajánlottak neki egy embert, bizonyos Podvinyay nevű hajóskapitányt, aki a Dunát járja a maga hajójával, egyszer Linzben látják őt, máskor Budán, de olykor Rácországban is megfordul. Jó barátságban van törökkel, ráccal, magyarral, némettel. Úgy siklik hajójával egyik országból a másikba, mint a gyík.

- Ilyen ember kellene nekem, nem pedig a vén bolondok, akik minduntalan felhúzzák az orrukat - mond a királyné, amikor először hallott a különös hajóskapitányról.

Egy napon aztán szerencsésen el is fogatta a pozsonyi hajdúkkal a nevezetes hajóskapitányt, amikor meghallotta, hogy az odaát tartózkodik a szigetségben. Podvinyay nagy önbizalommal követte a hajdúkat, akik előbb a városházára, a bíróhoz, majd a királyné elébe vezették.

Szálas, szőke szakállú, hajókötél izmú férfiú volt a kalóz. Ki tudná, hogy mennyi vér tapadt nyúlfekvésnyi tenyeréhez. Gúnyolódva nézett őreire, amikor azok azon fáradoztak, hogy kötelékeitől megszabadítsák. Pattantott egyet az istrángokon, és már szabadon állott a királyné előtt.

- Miért fogatott el, felséges asszony?

- Szükségem van kegyelmedre. Akár lesz háború tavaszkor, akár nem.

- Háború lesz - mondta a hajós. - Ez elkerülhetetlen. A vitézség nagyon sokat veszített Mohácsnál, vissza kell szerezni valamit. Ha a pogánytól nem lehet: egymástól.

- Aztán kegyelmed persze annak a pártjára állana, aki legjobban megfizetné.

- Ezen még nem gondolkoztunk, mi, hajósok, mert a Duna egyelőre járhatatlan. De amint kitavaszodik, tudni fogunk mindent! - felelt Podvinyay. - Tudni fogjuk, hogy merre esik a kocka, hol van a reménység, kinek fizet a holnap.

A királyné mindig elhalaványodott, amikor a holnapokról beszéltek előtte. Ki tudja, hogy beteg szívével, halálos kimerültséggel meddig bírja még vonni a mindennapok egyre súlyosbodó igáját. Már senkinek se merészelt beszélni halálos jelentőségű álmairól, sem gyötrelmes éjszakáiról, amikor úgy kívánta a halált, szinte látni vélte azt ágya lábánál álldogálva. S most egyszerre különös bizalmat érzett ehhez az idegen emberhez, akit nem ismert. Mint ahogy nem volt többé bizalma azokhoz, akiket ismert.

- Én azt hiszem, kapitány, hogy mi nyerünk. Ha nem hinném ezt teljes bizonyossággal, már régen nem volnék Pozsonyban. Sok országunk van, ahová elmehetek. De tudom, hogy itt a helyem, mert mindennap történhet valami, amikor rám szükség lehet.

Podvinyay elgondolkozva hallgatta a királyné meggyőződéses szavait. Talán volt valamely varázserő a királynéban, amely néha kilobbant belőle, hogy gyújtson maga körül!... Podvinyay megígérte, hogy tavaszkor visszajön, de addig is, amíg a pozsonyi szigeten tartózkodik, csak rendelkezzék vele a királyné.

- Pénzt kell szerezni - mondta igen egyszerűen Mária, mintha évek óta üzleti összeköttetésben állott volna a kapitánnyal. Podvinyay bólintott, és másnap egy kis zacskó aranyat hozott, amelyet olvasatlanul adott át a királynénak.

- Nem kell takarékoskodni, felség, ha elfogy a pénz, újra hozok.

A királyné nyugtalanul verő szívére szorította a kezét. Ennek az embernek valóban hinni lehetett. Ez a hajós tud valamit, amit a többiek nem tudnak. És mindenfelé a városban futótűzként terjedt el annak a híre, hogy a királyné udvarából mindenféle aranypénzek kelnek vándorútra a pozsonyi polgárok kezébe. Báthori átballagott a szomszédból, és Vischer, a bíró, nagyobb halszállítmánnyal kedveskedett. Sőt, az udvari tanács is összeült, és kemény határozatot mondott azokról a katonákról, akik a múltkor rendetlenségben, lázadásban kapattak. Kétszázat ki kell hajítani közülük a városból. Mehetnek télvíz idején új szolgálatot keresni.

Tavaszkor megérkezett Pozsony alá Podvinyay. Néhány magához hasonló cimboráját hozta bemutatni a királynénak. Csupa olyan embert, akivel sötétben nem tanácsos találkozni.

- Átkozott fickók - dicsérte őket Podvinyay. - Az Al-Dunán járnak. A pokolban.

Az átkozott fickók mindent jól megnéztek Pozsonyban, és éppen olyan nyomtalansággal eltűntek, mint jöttek. Csak Podvinyay maradt vissza a királyné vigasztalására.

- Tudja, felséged, hogy kik voltak ezek az emberek, akiket bemutatni bátorkodtam? Ezek a fekete cár legbizalmasabb emberei. A testőr kapitányok.

Mária csak akkor látta a veszedelmet, amelyben forgott. Elfehéredve kiáltotta:

- Cserni Jovan, a fekete cár, a Zápolya szövetségese!

- Csak volt, felség. A kapitányok az én szövetségeseim. Azt teszik, amit én tanácsolok.

- Cserni Jovan - mondogatta ezt a nevet magában Mária, mintha meg akarna barátkozni vele.

Podvinyay a segítségére volt:

- Bizony csak egy közönséges rablóvezér őkelme, de tizenkétezer rablója van az Al-Dunán. Utóvégre ezeket az embereket táplálni kell. Ha Szapolyai nem merte őket beküldeni Ausztriába, hát most jönnek velünk Szapolyai ellen. Munkát kell adni, mert tudni kell a vitéznek, hogy kiért és miért viszi a bőrét a csatatérre.

- Ó, ne beszéljen így, Podvinyay! - tiltakozott a királyné. - Vannak ideálok is a világon. A fekete cár, akiről azt hallottam, hogy vérségi utóda a konstantinápolyi nagy császároknak, bizonyára azért fordul el Szapolyaitól, mert kiábrándult a Pozsega megyei kisnemesből. Szívesebben áll valódi királyokkal szent szövetségbe.

- Ha felséged így gondolja: nekem így is jó - mond egykedvűen a kalóz, és segített Máriának ama szövetséglevél megfogalmazásában, amelyet a fekete cárhoz volt intézendő. - Csak minél nagyobb betűvel írjunk, felség. Mert a vezér csak a nagybetűket ismeri.