XX. A DOLGOK KIEGYENESEDNEK

"Az alvilági ördöggel léptem szövetségbe, de mást nem tehettem, hogy téged királlyá tegyelek" - írja Mária Ferdinándnak, amikor Cserni Jovan, a rablók királya végre megüzente Podvinyay útján a királynénak, hogy Ferdinánd segítségére lesz. - Tizenkétezer embere van a fekete cárnak. Ennyire egyetlen keresztény fejedelemtől sem számíthatunk.

"Imádkozni fogok érted, egyetlen Máriám - felelte válaszában Ferdinánd. - Katonákat fogadok. Pénzt ezért nem küldhetek."

No hát Ferdinánd úr még nem tudta a nagy titkot, hogy mióta Podvinyay a pozsonyi házhoz került, azóta nincsenek anyagi gondjai Máriának. Ez a hajóskapitány tudta azt a titkot, amelyet sem az ország bölcsei, sem tanácsosai nem ismernek vala: hogyan kell pénzt fakasztani a kőkemény uzsorásból is. Mégpedig olyanformán, hogy az uzsorás ne váljon kemény szívű hitelezővé, hanem érző jó baráttá. Így hozott pénzt Podvinyay Beriszló Istvántól Rácországból, Kenderessy Jánostól, Keglevich Pétertől, Apaffy Ferenctől, Bethlen Elektől... Nem volt messzire Podvinyaynak senki, amikor a királynénak pénz kellett. Ezt az embert pénzügynöknek teremté az Úristen, nem pedig kalóznak. Mind többen lettek az uzsorások, akik természetszerűleg Mária pártján vannak, mert hiszen pénzük forog veszedelemben. Podvinyay jön-megy, hajón, lóháton, szekeren, az ország legtávolabbi részében is kiásván azokat, akiknek még tőkepénzük volt Mohács után. A királyné szívdobogásai múladozóban vannak, nem görnyed meg dereka a szívszorulásokban, a halál köpenyege csak érintette a háztetőt, maga a szörny elhúzódik a tél füstfelhőivel. Tavaszodik...

- Érik a vetés! - jelentette egy napon Podvinyay, amikor ernyős szekerével megjött valahonnan az alvidékről. - Iván cár nem akar többé várni. Támadni akar. Budának veszi az útját, akár tetszik ez Ferdinánd úrnak, akár nem. Katonái olyan kövérek, hogy fulladoznak.

- Meg kell őket csapolni - mond Mária, és a szíve olyan megelégedetten üti a maga nótáját, mintha a legboldogabb asszony volna az országban.

- Két tűz közé kell szorítani Szapolyait - jelenti megint a hajóskapitány, amikor Bécsből jövet kiköt naszádjával a pozsonyi partokon. - Így határozott az államtanács. A bölcsek, öregek, nagyfejűek tanácsa.

Mária lelkesedve nézett a hajósra.

- Csak ne maradjon megint minden puszta szó! Kapitány uramnak kell közbevágni, hogy a nagyfejűeket megindítsa.

Podvinyay tehát újra visszament Bécsbe. Az idők voltak akkor olyanok, hogy egy elszánt ember egymagában is megmozdította az országok sorsát. A hajóskapitány pedig mindenre elszánt ember volt - azzá tette őt az a féktelen szerelem is, amelyet Mária királyné iránt érzett. Tudott-e Mária erről az olthatatlan szerelemről? Bizonyára tudott róla, hiszen a nők az ilyesmit elkerülhetetlenül észreveszik. Hogyan merészelte volna az egyszerű hajósembert - aki fiatalkorában csak amolyan falopó tutajos volt a Vágon - minden titkába beleavatni? Csak egy rettentő szerelem képes arra, hogy meggyógyítson végzetes szívbajokat - Mária szenvedéseit egyszerűen átadja vala Podvinyay Tamásnak. Nesze, hordjad tovább te az igát, ha már sorsod mellém sodort. S amilyen mértékben fokozatosan gyógyult Mária az 1527-i tavaszon boldogtalannak hitt pozsonyi számkivetettségében, olyan mértékben sápada, soványoda, boldogtalankoda a tegnapi Herkules, a naszádoskapitány. A tolvajok és gyermekek dévaj mosolygása nem ül vala többé arcára, hogy bevilágítsa azt még szörnyű emlékek után is, mint hajdanában. Egy sápadt kísértet járt Mária nyomában a pozsonyi házban... Mária néha a tükrébe nézett. Igen, már néha tudott mosolyogni, amikor a kalózt valamely elhagyott szobában azon kapta, hogy az könnyeit törölgeti. Ezek a könnyek gyógyították valóban Mária beteg szívét, nem pedig a különböző orvosságok, amelyeket a különböző orvosdoktorok előírnak vala. Esténkint boldogan ült langyos fürdőjébe, hogy királyné módjára tisztán tartsa testét, holott özvegységében ez sokáig nem jutott eszébe. És Podvinyay csak hordta a híreket a meginduló hadjáratról, mintha csak ez volna az egyetlen gondja.

A sors olyan kegyelmes néha a megszerelmesedett emberekhez, hogy mindjárt orvosságról is gondoskodik a részükre.

Mi lett volna szegény Podvinyayval, ha nem kergeti az ő falevél-életét a közelgő háború felzúduló szélvésze? Ha tespedten, hervadozva kénytelen várni sorsát, és munkátlanul, céltalanul számba venni még érveréseit, amelyek a további életben előresegítendik? Podvinyay a készülődő háború viharmadara volt, mások baján sikoltozott, amíg őmagának azt a célt tűzte ki, hogy az első ütközetben elesik szerelméért, a királynéért! A rabló dunai kalózból ilyenformán lett szent ember ebben a furcsa korszakban. "Meghalok a királynéért!" - mondogatta magában, és csodálatos megnyugvást érzett. Mindennel megbékélt, amit valaha életében azzal a szándékkal követett el, hogy majd halála előtt meggyónja egy Domonkos-szerzetbeli barátnak, akinek amúgy sem szabad csizmát viselni, s így nem él vissza a rábízott titkokkal.

Csak az látja igazán, hogy mily könnyű a halál, aki hosszú idő óta barátkozik vele. Hívni lehet őt, mint egy csodatevőt... A kalóz szíve nem ismert többé semmi félelmet a halál miatt, mióta elgondolá magában, hogy egy szent cél érdekében fog meghalni, szent szerelméért, Máriáért, anélkül hogy a királynénak tudomása lenne erről!

Fáradhatatlanul járta tehát az utat Pozsony és Bécs között. Széles, bohóci kacajjal, szinte ugrándozva jelenti egy bécsi utazás után:

- Felséges királyné, most a pozsonyiak is megkapták a magukét! Ünnepélyes hűségesküt kell nekik tenni, mielőtt Ferdinánd úr betenné a lábát ebbe a gyanús városba. Esküdni kell Vischernek, a hallopónak!

Mária tükrébe mosolygott. Ennél kedvesebb hírt nem hozhattak szívének ez unalmas, fösvénykedő, aggodalmaskodó polgárokról. Igen, esküdjenek a kutyák, akik elbizakodottságukban már Luther Márton embereivel merészeltek titkon barátkozni. Esküdjön Vischer és a többi csacsihasú szenátor, akik a pénztelen napokban suttyomban mentek el az utcákon, hogy ne hallják a panaszokat a királyné házának környékéről.

- Ezt majd a lábfájós Báthorira bízzuk. Az ő begyében vannak a pozsonyiak, amikor minden hitelt megtagadtak az ország nádorispánjától. Tudom, hogy beteg lábaihoz térdepelteti őkegyelme az egész pereputtyot.

Máskor így beszél a bécsi hírharang:

- Már háromezer lovasa van Ferdinándus úrnak. Nyolcezer gyalogos masírozik Hainburg felé. A brandenburgi Kazimir a fővezér, akitől nem sok kíméletet várhat Zápolya. Rogendorf Vilmos, az egyik alvezér megesküdött a Szent István-templomban, hogy övig érő szürke szakállát a Zápolyák vérében füröszti meg. Mansfeld gróf, Salm gróf, Katzianer Jakab égő gyűlölettel jönnek a hadak élén. Végre megmozdul vala a mozdulatlannak hitt kéz, és Ferdinánd vaskesztyűs ökle lesújt.

És most már napról napra jönnek a hírek az özvegyasszony pozsonyi házába, sűrűn kopogtatják vala a kaput szegény, félúton maradott magyar urak, akik még nem tudták megjárni a Zápolyához való árulás útját, habár azon már jól előrehaladtak. A nádorispán gyaloghintója mindennap megáll a kapu előtt, mint akárcsak a régi időben. Brodarics már írja koldusleveleit, szegény, letiport ország céltalanjai vetik magukat új célok felé, amely céloknak a híre gyorsabban terjed vala a pestisragálynál, amely ugyancsak mutatkozni kezd vala Magyarországon. Mintha a lelkek pestise átterjedt volna a testekre is.

De mi csak maradjunk Pozsonyban Máriánál, aki voltaképpen most kezdett igazán örvendezni, hogy nem adta meg magát a lelki megpróbáltatásoknak. Sőt, főnixmadárként ébred fel újra, amikor maga körül a hűtelenségben találódtakat megalázkodni látja vala.

Ferdinánd még messze van, de a pozsonyi ebédlő faburkolatos terme éppen olyan hangos, mint a régi időben volt.

Honnan verődtek ide egyszerre a magyar urak, akik a kietlen, reménytelen télben idegen kályháknál kerestek melegedést? Honnan jöttek vissza ezek a céltalan csizmák, felesleges szakállak, oktalanul pödört bajuszok, hangosan perdülő szavak, tüntető sarkantyúpendülések ismét az ebédlőbe, amelyet az álmos télben egyenkint elhagyogattak, mert tavaszkor ébredést vártak valamely idegen kertben? A gondok szarkalábjai a halántékok mellett hogyan mélyültek el, holott csak néhány hónap szaladt el azóta, mióta nem láttuk egymást? Az ajkak hol tanulják vala a habsburgi pittyedtségeket, miután a megkedvesedésnek éppen az az első feltétele, hogy valamit utánozzunk barátunk külsejéből? Mióta Bécsből visszajött Báthori István, éppen olyan álmosságot szimulál a szempillája, mint Ferdinándé szokott, hangja unottabb, fáradtabb lett. Mi ez, ha nem szerelem az ideálba, akit jövendő életünkre magunknak kiválasztottunk?

- Mi voltunk a hívek a nyomorúságban, mi voltunk a törvény őrei a babiloni fogságban, mi reménylettünk, hogy a király nélküli Magyarországból ismét Szent István Magyarországa lesz! Mit akarnak most itt ezek az idetolakodott népségek?! - kiáltott fel egyszer ebéd után Thurzó Elek, és két csapra fogta a bajszát.

Olyan keményen nézett Podvinyay szeme közé, mintha átfúrni akarná tekintetével.

Általában nem nagy népszerűségnek örvendezett Podvinyay hajóskapitány az ebédlőben, amikor ott az ő jóvoltából, pénzügyi zsenijéből kifolyólag megint kezdik vala a régi ebédeket főzni, és Pozsony város számadási könyveibe egyetlen napról sem hagynak ki olyan feljegyzést, amely a királyné konyhájának küldött ajándékokról megfeledkezne. Még május előtt elindulnak vala a rákok, amelyeket a királyné oly különösen kedvelt, hogy egy lábához helyezett szakajtóból száz darabot is megevett egy délutánon. A pozsonyi szigetben sok rák termett, csak fütyülni és világítani kellett nekik. Persze leginkább a pozsonyi urak haragudtak Podvinyayra, aki behálózta Mária királyné jóakaratát apró, uzsorás kölcsönpénzeivel, amelyeket a pozsonyiak talán kamatmentesen is adnak vala kezébe, hisz tellett a zsidók vagyonából, akiket éppen a királyné intézkedésére kergetnek vala kifelé a városból.

Podvinyay, az egykori kalóz, akinek kezéhez állítólag sok embervér tapadt, az asztal végén, ahol helyét megjelölte a darabidőre eltűnt, de visszatért udvarmester, egykedvűen hallgatta az urak beszélgetését. Azon sem lepődött meg, mikor egy napon Brodaricsot, az elkedvetlenedett kancellárt és szerémi püspököt is ott találja vala az ebédlőasztalnál, amint nagy szakértelemmel magyarázza az egybegyűlt uraknak, hogy mily híres kapitányokat vett meg Ferdinándus, hogy hadait Magyarországba bevezessék.

- Gittich Marx, Eck von Reischach, Hilcher János a legkeményebb katonák most Európában, akik csodákat is tudnak mívelni. Most már mehet János király arra, amerre a két szeme viszi.

Az étkes urak mind helyeseltek a régen nem élvezett pozsonyi koszt mellett az egykori kancellárnak, csak éppen Oláh Miklós, ama méltatlanul mellőzött esztergomi jegyezte meg hűvösen:

- A katona urakkal még csak rendben volnánk, de mi lesz a pápa őszentségével, aki minduntalan azt kifogásolja, hogy a legkatolikusabb Habsburgok nem segítik őt a protestánsok üldözésében? Luther Márton leveleit minden titkolózás nélkül hordozták a Felvidéken.

- Majd rákerül a sor őkelmékre is - mond most hirtelen Báthori nádorispán uram, és mintha csak véletlenből tenné, lenyelt egy halszálkát. Kivörösödött, és fuldokolva folytatta: - Kicsi lesz ez az ebédlőszoba, ha a papok ügyeit-bajait, igazságait és igazságtalanságait be engedjük lépni az ajtón. Podvinyay uram leginkább a megmondhatója, aki pénzszerző útjaiban nem kímélte a lutheránusokat sem! - mond a nádorispán, és kerekre nyitotta nagy oroszlánszemét.

Mindenkinek el kellett volna süllyedni ettől a tekintettől, mert hiszen vád volt ez abban az időben, amikor a vallási gyanúba keveredett embereket a kapuk előtt elevenen égették meg. Csak Podvinyay mosolygott a maga kalóz-egykedvűségével.

- Hát ha éppen tudni akarják az urak, hogy milyen pénzen ebédelnek ma meg holnap, holnapután, hát megmondhatom. Hoberdanecz Jánostól, a pogány porta követétől szereztem annyi pénzt, hogy itt Magyarország özvegy királynéjának a háztartása rendben legyen. Ugyebár, nem a legrosszabbak az ebédeink?

- Hazaáruló! Törökkel cimboráskodó! - dördült fel Nagy Imre alnádor hangja, aki ez időben gyanúban állott, hogy Szapolyai kezére játszott néhány várat.

Az urak felugráltak az ebédlőasztaltól, miután kardjuk nem volt derekukra kötve, csak éppen megfogdosták Podvinyayt, és kidobták az ablakon.

- Mennyit szenvedtem ez ember miatt! - mondá Báthori István, öregen kövéren fulladozva, elefántlábain az elzuhanásig ingadozva, mintha élete legnagyobb hőstettét hajtotta volna végre örök szerelme, Mária királyné körül.