XI. TOMORI KIRÁLYT VÁLASZT

Báthori, a nádorispán, rövid csákányával ott állott a ferences barátok klastromának keskeny ajtajában, amelyen egyszerre csak egy ember léphette át a küszöböt. Mogorva, álmatlan, betegségtől gyötört arccal nézegette az ajtón belépdelőket, akik nádori levelére királyt választani jöttek Pozsonyba. A félhomályos folyosó mentében aztán a hatalmas barátok adták kézről kézre a tájékozatlan urakat, amely szolgálat bizony ráfért egynémelyikre, aki virrasztva tölté az éjszakát. De a sarkantyúk és kardok pengése mégiscsak felveré a zárda egykedvű folyosóit, mintha legalább e szerszámok csörgetésével akarnának tüntetni a királyválasztók. Egyébként fogadalom köté őket, hogy e szent falak között csendesen viselkednek, amint a régi "Rákoson" szokták. Báthori nagy bozontú szemöldöke ráköszönt minden belépőre, de ebben a köszöntésben nemigen volt nyájasság. Éppen csak figyelmeztetés. A küszöbön átlépők havat, telet hordtak a köpenyeken.

Jöttek a soproni követek, pulideres németek, akiknek bíráját a nádorispán már régebben ismerte. Leereszkedett hozzá.

- Hogy szolgált az éjszakai nyugodalom?

- Volt belőle bőségesen, tán több is, mint amennyit vártunk. Vischer uram, a pozsonyi főbíró, megtraktált ugyan hallal, de a vacsora után megint csak arról beszélt, hogy milyen jó dolgunk lesz, ha Ferdinánd urat választjuk királynak. Mintha mi azt nem tudnánk magunktól! A híres pozsonyi pintek alig mutatkoznak vala az asztalon...

- Nagyon helyes! - dörrent közbe Báthori. - Szükség van most a józan emberekre is ebben a társaságban.

- No, majd ezt mondjuk mi is Vischer uramnak, ha szerencsénk lesz hozzá Sopronban. Mindössze két pénz ára bor fogyott el.

Mintha csak a véletlen játszaná a maga tréfáit, alighogy eligazították a soproni követeket, már érkeznek vala a helybeli, pozsonyi követek, mindenféle ódon ceremóniás ruhákba öltözve, amely ruháknak a jelentőségét csak ők tudták. Ódon német köpönyegek sodródtak felfelé. Vischer méltóságteljesen viselte nagy süvegét, mint akár a velencei Tízek Tanácsának elnöke.

- Még egy ilyen királyválasztás, és pontot tehetünk a számadási könyveinkben. Nem lesz többé miről elszámolni a város vagyonából.

- Fösvény kutyák! - méltatlankodott a nádorispán. - Egyszer van királyválasztás Pozsonyban!

- Hiszen ha régen látott atyánkfiai Kassáról, Lőcséről, Eperjesről, Bártfáról megjöhettek volna, nem is sajnáltuk volna a bort, pecsenyét. De csak a szomszéd soproniakat látjuk, akik amúgy is a nyakunkra jönnek minden vásárkor.

Báthori uram azután elgondolkozott a jó szomszédságon. De legalább a pozsonyiaknak nem kellett mutatni az utat, eligazodtak ők a zárdában, amelyet a ferences papoknak építettek.

Annál érdekesebb volt Tomori Lőrinc megérkezése, akit senki se várt a királyválasztásra. Magától jött el Tomorról ez a bús magyar, aki bátyja, Tomori Pál mohácsi eleste után kis ősi birtokán lappangott, mert János király börtönbe akarta záratni az öccsöt, akinek bátyja révén talán része volt a mohácsi katasztrófa előidézésében. Az élőknek kell fizetni azért, amiért a holtak már nem felelhetnek.

- Elvándorolok János király országából, mert nem biztos az életem - felelt a deres magyar úr Báthori ámuló kérdésére. - De előbb leadom voksomat Ferdinándra, mert a Szegednél hallgató Szapolyai helyett inkább vélem a sógorát veszejtett, húgát özvegységében támogató Ferdinándot törvényes királyomnak, mint azt a bizonyos Zápolyát, akinek gyávasága miatt elveszítette a csatát a keresztény Magyarország a pogány ellen.

Ez a Tomori Lőrinc "deákos ember" volt, aki a tudománytalan János király országában előrehaladást nem reményelhetett.

- Nos, és merre fordítod a szekered rúdját? - kérdezte a nádorispán a kapualjban a bús magyart. (Csak későbben bánta meg, hogy nem marasztotta Pozsonyban; de már javában harangoztak királyválasztáshoz a Szent Márton-toronyban.)

- Elmegyek Erdélybe, elmegyek Moldvába, elmegyek akár idegenbe is. Száműzöm magam ebből az országból, ahol élet-halál örvénye felett tántorgunk - szólt a bús magyar. - Sorsom Tomori Pál halálával balra fordult, mert nem szereti már úgy senki a hazát, mint a Tomoriak szerették; Szaloni tudós barátom Bonnba költözött, hogy tovább is a tudománynak éljen. Kivándorolt Szalay Pál, családostul menekült Zápolya förtelmessége elől Gáspár, Pistor, Sütő, csupa olyan magyarok, akik még az Árpádokkal jöttek erre a földre. Az én társam a számkivetésben Karancsy György lesz, aki mindenét itt hagyva, csekély holmicskával menekedett Bécsbe, de most visszatér Pannóniába, hogy valahol az ország rejtett részében találjon velemmel együtt menedéket. Mert a hazát elhagyni végleg: nagy búbánat a szívnek.

A nádorispán, bár az érzelgés nem volt természete, Tomori Lőrinc vállára tette két kezét.

- Ne rántsd magad és barátaid a kétségbeesés sírjába, "mert Isten ennek is, rövid nap - vajha szerencsés! - végét és kimenetét adja". Mint jó embernek és tudósnak, helyed lesz még Pannóniában.

A lombjavesztett Tomori Lőrinc alig indul meg vala a zárda nagy kápolnája felé, a nádorispán még ki sem törölte a könnyet szeméből, amely a bús magyar elhaladta után pilláit meglepé, midőn Amadé István, a magyaróvári kapitány érkezik vala nagy ökleléssel a zárda elé, és még akkor is hangos szóval kiáltozza a nádorispán nevét, amikor az szemtől szemben állott előtte:

- Mindig mondtam, de soha senki nem akarta elhinni. Azt mondtátok, hogy menjek csak haza Óvárra, és fejjem a királyné teheneit - kezdte a várkapitány.

Báthori gorombán felelt a sokbeszédű úrnak:

- Nekem most a királyválasztó "Rákost" kell megnyitnom. Miért hagyta ott az úr Óvárt, tán bizony az árulók példáját akarja követni?

Amadé István máskor tán kardjához kap, de most csak fölényesen mosolygott, mint aki tisztában van a maga dolgával.

- Azok a királyválasztók várhatnak, Ferdinándnak is mindegy, hogy déli harangszó után vagy előtt lesz-e magyar királynak elválasztva. De amit én most mondok, annak meghallgatásáért még Ferdinánd urunk is megállana a koronázás felé léptetve. Most már tudom teljes bizonyossággal, hogy János királynak nincs pénze.

A mai kor olvasója előtt talán hihetetlennek tűnik fel, hogy e történelmi korszakban Magyarország nádorispánja a királyválasztó országgyűlés előtt karon fogta a magyaróvári várkapitányt, mintha egyedül ő akarná első kézből venni János király szegénységéről való hírlelést.

- Az ország leggazdagabb embere - dörmögte a bajusza alatt.

- Az ország leggazdagabb embere már régen cseh uzsorások bugyellárisában van - felelt megrettentő arckifejezéssel Amadé István. - Tönkrement koldus lett, pénztelen lett, mint akárki a választói közül, akik Székesfejérvárott valaha azért adták rá voksukat, mert ugyancsak az ország leggazdagabb emberének hitték. Utolérte őt is a magyarok sorsa: elszegényedett.

- Nono - óvatoskodott a nádorispán csendes örömmel. - Az adók, a dézsmák, a harmincadok, a várak...

- Jóformán mindent oda kellett adni a vesztegetésekre, kocsikenőcsökre, ajándékokra; többe került a királyság, mint ezt valaha Zápolya a maga furfangos eszével kiszámította. Frangepán Kristóf, az új horvát bán, nem olcsó ember. Ezer forint készpénzt és zálogul a pápai várat kellett odaadni a hűségéért. Igaz, hogy János húszezer forintról adott írást. De hát újra meg újra kellett a pénz még az esztergomi vendégeskedésben is. Ilyenformán jutott eszébe János királynak a hírhedett cseh uzsorás, vitézlő Szvetloveczky Burián, akinél zálogba tette Zsolna városát és sztrecsényi várát tizenháromezer forintért, mégpedig olyan feltételek mellett, hogy ezek a jószágok többé nem is tekinthetők a Szapolyaiénak. Szvetloveczky ért a záloglevelek fogalmazásához...

Báthori visszafojtott lélegzettel kérdezte:

- Hát az Orbánc Endre kincsei, amelyeket kínpadon csikart ki az egykori rabló esztergomi kapitányból?

- Minden az összeroggyanó királyi trónus támogatására kellett - felelt a magyaróvári kapitány, és kezével olyan mozdulatot tett, mintha valamely edényt kiöntene. - Azóta se volt olyan jó dolga királyválasztónak Magyarországon, mióta két király van.

- A vajdáért nem kár - felelt Báthori uram, aki pedig nemigen szokott bizalmaskodni. - A tolvajtól is tudnak lopni az ügyesebb tolvajok. Fizessen őkelme Zsarnóért, Orsováért, Szörényért, Petért, meg az egész magyar határszélért, amely gyávasága miatt elveszett. Futott, mindig csak futamodott életében, csak a rosszul fegyverezett Dózsa György parasztjaival mert szemközt kerülni. - Most pedig gyerünk Ferdinánd urat királlyá választani, mert az ilyen hitvány gyávánál még az ausztriai uraság is jobb!

Báthori uramat láthatólag felfrissíték azok a hírek, amelyeket János királyról hallott. Az ellenség szegénysége mindig megnyugtató és bátorító. A zárda nagy kápolnája már telve volt ama királyválasztókkal is, akik a köznépet megkerülvén, a zárda hátulsó kapuján, az úgynevezett gazdasági udvaron át jutottak be a kolostorba. Itt Révay Ferenc, az ország legfőbb ítélőbírája őrködött az érkezőkre, a bíróban éppen úgy megbízhatott Báthori uram, mint saját magában. Valóban méhrajként zsongott már a kápolnában összegyülekezett "Rákos", alig várta, hogy elkiáltsa: "Vivát, Ferdinánd!", de bizony előbb meg kellett tartani a szokásos ceremóniákat. A nádorispán a szószékre lépett, és az ünnepélyes pillanatban még sántaságát sem lehetett észrevenni. Vannak olyan izgalmas percek az életben, amikor a beteg is meggyógyul darabidőre. A lélek olykor erősebb a rogyadozó szívnél.

Hát a nádorispán lelkénél volt.

Régen fontolgatta ő már magában az álomtalanul töltött, betegségsavanyodott hosszú éjszakákon, hogyan mér döntő csapást ellenfelére, a furfangos Werbőczire, aki az ő helyét, a nádori helyet merészelé elfoglalni János király mellett. Hát van még olyan ember az országban, aki az ő képességeivel felveszi a versenyt? Hívják bár törvényfacsaró Werbőczinek? János király és Ferdinánd cseh király csak amolyan szellemalakoknak tűntek fel a beszédben: Werbőczi sánta ördögét kellett letaposni onnan a szószékről. Csakhogy ezt a sánta ördögöt legfeljebb azok ismerhették a magyar urak közül, akik a székesfejérvári királyválasztáson is részt vettek, s ezek közül a kétkulacsosok közül még a legszemérmetlenebb korszakban is csak kevesen merészeltek megjelenni a következő hónapi királyválasztáson Pozsonyban.

Brodarics kancellár és Szalaházy veszprémi püspök, akik méltóságuknál fogva az első padsorból hallgatták a nádorispán beszédét, kényelmetlenül feszengtek helyükön, amikor Báthori István ahhoz a jogászi fejtegetéshez érkezett beszédében, hogy voltaképpen miért is illeti meg a magyar korona Ferdinánd urat. (Pedig hogy összetörte volt e néhány históriai fejtegetéssel Werbőczi "törvényfacsarását!")

- Igenis - mond Báthori, mintha valahol szemközt ülne vele ellenfele -, a magyar történelemben törvényes szokás, hogy a korona női ágon át örökölhető. Ez történt már Péterrel, a magyarok második királyával, aki Szent István királyunk húgának volt a gyermeke, és így volt Abával is, aki Szent István másik húgát vette feleségül, s ezen a rokonsági alapon lett harmadik királya a magyaroknak. Leányágon került az ország trónusára az Úr 1301-ik esztendejében Károly, a szicíliai Martell Károly fia, akinek anyja V. István királyunk unokája volt. Ferdinánd őfelsége neje, Anna, éppen ennek a Róbert Károlynak rokona egyenes leszármazásában, igaz, hogy az ötödik ízben.

Hej, hogy fogta volna most Werbőczi a kese szakállát, ha véletlenül itt ül vala a pozsonyi, Szűz Máriáról elnevezett zárda kápolnájában! De nem volt itt a "históriahamisító", ezért csak egy jól megalapozott, borízű hang szólalt meg valahonnan a sarokból:

- Hát dicső Mátyás királyunk kinek volt rokona? Nemcsak Ecseden tudják a históriát.

Ecsedi Báthori bosszúsan nézett az egybegyűlt királyválasztók közé. Egy-két-három fő nyomban le is kókadt fenyegető tekintetére, mint a tetten ért bűnösöké. Pedig csak egy hang kiáltott. De hát néha más mondja ki helyettünk azt, amit magunkban gondolunk, és már ez is bűntudatot okoz.

- Aba, Zsigmond és Albert királyaink feleségi örökösödés jogán jutottak a koronához. Az egy Mátyás királyunk volt kivétel, akit a nemzet hirtelen lelkesedése emelt trónusára - felelt a nádorispán a közbeszólónak, akinek nyilván megtépi fülét, amikor a gyűlés bevégeztetett.

Brodarics és Szalaházy összesúgtak:

- Nádorispán uram sem tudja már a maga dolgát. Miért kell közjogi vitatkozásba fogni ezekkel a tanulatlan emberekkel?

Pedig éppen a legbúsabb magyar, a szerencsétlen száműzött tudós, Tomori Lőrinc volt az, aki közbeszólt. A váratlan vendégtől ugyanis nem vettek ígéretet arra nézve, hogy hallgatni fog az országgyűlésben. Azt hitte, hogy itt is szabad vitatkozni, mint valaha Budán. Bezzeg Esztergomban nem merné kinyitni a száját!