XVIII. HAMIS ESKÜ A KIRÁLYNÉÉRT

- Gerendy is? Brodarics kancellárom is? Batthyány bánom is odamaradt?

- Mind árulók - felelt Báthori István, amikor leszállott a lováról a királyné pozsonyi házának udvarán, és nagy varjúbajuszát olyan nehezen vitte arcán, mintha az húzná le a fejét, nem pedig a belső megalázkodás.

A nádorispán Bécsből jövet egyszerre csak azt vette észre maga körül, hogy a királyválasztó országgyűlés küldöttsége kezd mögötte elmaradozni az úton. Ahány erdőcske volt, alkalomnak kínálkozott arra, hogy egy-egy lovaggal hiányosabb legyen a hazatérő küldöttség.

- Talán rosszul fogadta uraimékat az én egykedvű bátyám? - kérdezte Mária komoly kétségbeeséssel.

- Olyanformán fogadott, mintha ő akarna tőlünk kölcsönkérni. Olyan savanyú volt, hogy a szánkat se mertük kinyitni, pedig mindegyikünk készült valamely hosszabb-rövidebb, magához illő mondanivalóra. Idő lett volna előkészülni erre a mondanivalóra, csak nem adatott hozzá alkalom. Utóvégre mégsem állhatunk ki a Szent István-templom kellős közepére, hogy ott magyarázkodjunk Ferdinándus előtt: kinek mennyi pénz kellene az itthon maradottak közül - dörmögött a nádorispán. - Vagy nagyon kemény dió a mi fogunkra ez az új király, vagy pedig nagyon rossz véleménnyel van rólunk.

- Hát senki se kapott semmit? - csóválta fejét Mária.

- Nem kapott emberfia egy fityinget sem, pedig a legtöbbünknek maradt itthon felesége, aki utánunk kiáltotta, hogy pénz nélkül ne merjünk hazajönni - felelé a nádorispán.

- Itt van például az én Zsófim is, akinek hiába mondom majd, hogy ezentúl jobb dolgunk lesz, mert felséged a kinevezett helytartó, és tehet-vehet, ajándékozhat, igazságot adhat, mint akár egy törvényes király, Zsófi egyre csak azt feleli, hogy ennek a helytartónak voltaképpen nekem illene lenni, a magyar törvények szerint - mond komolyan a nádorispán, mint aki meg van győződve felesége igazmondásáról.

Mária nagyot hallgatott, mintha a nádor további szavait várná, hogy azokból világosan megláthassa azt az újabb bonyodalmat, amelyet a váratlan sors teremtett. Ferdinándot éppen megválasztása után hagyogatnák el az eddigi hívek, ahelyett hogy újabb hívek szálldosnának feléje? Hm, rá sem lehet ismerni a magyarokra! Mi történt velük, hogy ily hirtelen meggondolják a dolgot? Akinek egy ellensége van, az tíz új ellenséget jelent. Lám, már Báthori uramon is bizonyos huzakodás vehető észre, nem bízik többé a jó fordulatokban.

- Őszintén megvallva, nagyobb elkeseredés lett abból, mint öröm, hogy hír szerint Batthyány Ferenc, az elcsapott horvát bán megkapta karácsonyra a maga háromezer forintját, amellyel neki Ferdinánd ígérete szerint tartozott.

- De hát csak belátják a magyar urak, hogy Batthyánynak kell a pénz, ha Frangepán Kristóffal, János király horvát bánjával fel akarja venni a harcot?! - kiáltott fel a királyné.

- Kristóf úr máris úgy írogatja a nevét, mintha valóban ő volna az, akivé János király tette: Veglia, Zengg és Modrus grófja, egész Magyarország főkapitánya, egész Tót-, Dalmát- és Horvátországok bánja, Tótország, Pozsega, Somogy, Sopron ispánja. Az ilyen sokcímű ember ellen pénz kell, azt csak beláthatják a magyarok.

- Nem látnak be azok semmit - felelt zordonan a nádor. - Kivájják azok egymás szemét, ha pénzre kerül a sor. De leginkább azon ütődtek meg, hogy Batthyány uram a háromezer pénz felvétele után is csak azt üzente vissza Ferdinándnak, hogy nagyon kevesli az összeget. Amíg újabb pénzt nem kap, addig semmit se tesz Kristóf gróf ellen. Pedig a határszél, egészen fel Pozsonyig, állítólag meg van rakva lóval, emberrel, páncélossal, aki csak jeladásra vár, hogy betörjön Ausztriába. Mindenféle huszárok nyargalásznak a határ mentében; a határszéliek azt sem tudják már, kinek a katonái, mert egyaránt megsarcolják őket.

- A magyar urak pedig éppen ebben a kritikus időpontban hagynak cserben! - dobbant fel Mária a nádor szavaira felfűtötten.

- Ilyen a világ! Pénz nélkül nincs korona! - dohogott Báthori. - Nem lehet csodát várni még Brodaricstól sem, aki idáig kancellári fizetéseként összesen ötven forintot kapott. Azt mondja, hogy ez még tintára is kevés volt, azért nem jön többé Pozsonyba.

- Átkozott pénz! - jajdult fel hirtelen a királyné olyan hangon, amilyent még nem hallott tőle élő ember. - Egy fillérem sincs már, minden holmim zálogban, hitelem semmi, és mindig újabb és újabb pénzt követelnek tőlem! Ó, ha elbújdoshatnék innen, hogy többé senki meg ne találhasson!

A panaszok, kétségbeesések most már mind sűrűbben özönlik el vala Mária ajkait, úgyhogy még a kipróbált hűségű nádorispán is jónak látta darabideig kerülni a királynéval való találkozásokat. Ürügyül azt hozván fel, hogy az utazásban lábai ismét megdagadtak, napokig otthon ült bezárt kapui mellett, és a maga Zsófijával veszekedett, aki sehogy sem tudta elhinni, hogy akadjon olyan király is, akinek nincs pénze. Míg Mária a piactér túlsó oldalán járt a maga házában, Isten tudná, milyen gyötrelmes gondolatok között! Az eltávolult magyar urakról csak annyi híradás érkezett, hogy valahol a Dunán túl húzták meg magukat, nagy nélkülözésekben már követet küldtek Szapolyaihoz is, hogy venné őket szolgálatába.

És ebben a vészterhes időben, amikor Ferdinánd a magyarok pénzkövetelései elől csörömpölő kocsiján Csehország felé menekedett, hogy ott szerezzen bizonyos pénzösszeget királyságai megtartásához, mert borotvaélen járt mindenki körülötte, amikor a királyné senki előtt nem mert kaput nyittatni pozsonyi házában, mert az hitelező lehetett, aki őt felkereste, a nádorispánt reggeltől napestig átkozta a felesége a maga házában, hogy Ferdinánd megválasztásával milyen bajba sodorta magát és az országot, hogy immár legjobb barátai is kénytelenek őt cserbenhagyni - ugyanekkor egy vasárnapi mise után a Szent Márton-templom környékén parádézó népség és katonaság hirtelen összefutamodott a királyné házának ablakai alatt, és ott nagy lármával követelte a katonák zsoldjának kifizetését. Persze leginkább a polgárok kiabáltak, akik mind ez ideig a katonáknak hiteleztek felveendő zsoldjukra, de most már olyan nagy lett a drágaság a határszéli villongások miatt Pozsonyban, hogy a polgárok többé nem tudnak vala hitelezni.

Mária a nagy lármára végre kikukkantott ablakából. Sehol egy baráti arculat, mindenütt dühös ellenség, amely feledve a tegnapot, a hosszú telet, amely alatt a királyné a legnagyobb erőfeszítéssel eltartá embereit, most fenyegetőzve követelé a katonák elmaradt zsoldját.

- Nincs prófuntjuk se a katonáknak! - kiáltozták a harcias pozsonyi pékek. (Mintha ők koplaltak volna a katonák helyett.)

- Nincs ruházkodásuk sem a szegény árváknak, akikre a város védelme van bízva! - tódították a szabók, mintha ők dideregnek vala a rongyos katonákért.

A kofák, csizmadiák, kocsmárosok persze mind a katonáknak adnak igazat, mert csak akkor kedves vendég a katona, amíg pénze van.

Végül maguk a hadfiak is kiáltozni kezdtek, hogy hitelezőiket megnyugtassák.

Mikor legnagyobb a veszély, akkor jön a megváltás. Ebben a zendülésben egyszerre csak feltűnik egy magas, udvari ruhás férfiú, aki éppen akkor szállott ki a kocsijából, amikor a katonák a pozsonyiak felszólítására feszegetni kezdik a palota kapuját. Lauser Zsigmond és Miksa századosok, akik eddig hiába igyekeztek rendet teremteni a lázadók között, valamint Dornberg Rézmán és Pempflinger István, a királyné megmaradott tanácsosai, most valamennyien az utazó felé sietnek, Mária is felismeri a jövevényt. Miltenberg Ulrik hadifizető-hivatali írnok volt őkegyelme, aki néhanapján a katonák zsoldját szokta hozni Bécsből. Az udvari írnok láttára a katonák parádéba állottak, és maguk közül elkergették a lábatlankodó polgárokat: "Menjenek kendtek haza, ne avatkozzanak a katonák dolgába!" És a katonák gyorsan olyan hadirendbe állottak, mintha külön-külön is megnyerni akarták volna fizetőmester tetszését.

- Három forintot követelnek fejenkint a katonák - súgták a századosok az udvari írnok fülébe.

- Három pálcát fejenkint. Én legfeljebb egy-egy forintot tudok nekik előlegezni.

- Azzal inkább meg se próbálkozzunk - felelék a századosok.

Az udvari írnok a királyné házába vonult a tanácsosokkal, az egyik ablakból nézték, hogyan tárgyalnak a századosok a hirtelen összegomolyodott, felröffent és átkozódó katonákkal. Felbomlott minden rend ismét, és a századosok a ház felé hátráltak.

- Nem, ilyesmi még nem fordult elő, mióta a Habsburgok hadakat tartanak - panaszolá kétségbeesetten Mária. - Csak az kell, hogy Zápolya hírt vegyen a zendülésről. Akármikor besétálhat a városba.

Miután a katonák kiszorították maguk közül elöljáróikat, gyűlést tartottak a piac közepén, amely gyűlésben a visszaóvakodott pozsonyi suszterek is részt vettek.

- Ne fogadjátok el a pénzt, az alamizsnát! - buzdították a polgárok a katonákat. - Megleszünk majd Ferdinánd koldusfillérei nélkül is.

A katonák most kiválasztván maguk közül három bátor embert, akinek már amúgy is mehetnékje volt Pozsonyból; a három főkolompost azzal a hangos üzenettel küldték a királyné háza elé, hogy a felajánlott forintokat csak abban az esetben fogadják el Ulrik titkártól, ha kemény esküvést tesz arra nézve, hogy a többi forintokat nyolc nap alatt Bécsből magával hozza.

- Nyolc nap helyett nyolc pálcát érdemelne mindegyik - morgott az udvari írnok. - Ó, ha ez Bécsben történik! Vasra veretném a gazembereket!

Mária hirtelen betoppant a tanácskozó urak közé.

- Meg kell esküdni, Miltenberg! - szólott a királyné.

- De hát nyolc nap múlva ugyanott leszünk, ahol ma vagyunk. A pénzt nem hozhatom el, mert se égen, se földön nincs többünk, mint amit most hozék magammal - felelé az írnok. - Hamisan esküdjek tehát?

- Menj, Miltenberg, és esküdj hamisan a katonák előtt. Én vállalom bűnödért a felelősséget a másvilági bíráid előtt.

A tanácsurak, századosok lehajtották a fejüket, amikor a királyné szavait hallották. Most kezdték csak valóban látni, hogy milyen nagy bajba keveredtek, milyen veszedelemben vannak.

- Menj, titkár, és esküdj abban a reményben, hogy nyolc nap alatt minden jóra fordul.

- Ferdinándus úr már elhagyá Bécset, éjjel, titkon, a cseh királyi korona után menendve - töprengett Miltenberg. - Hetek is beletellenek, amíg valami készpénzzel visszatérhet. Addig mindnyájan hitelben élünk Bécsben.

- Menj, esküdj, és tűnj el a városból! - parancsolta ismét a királyné.

- Immár elszoktam attól is, hogy jutalmat kérjek esküvéseimért.

- Nekünk, osztrákoknak, kell megmutatni a magyar uraknak, hogy milyennek kell lenni a férfinak a veszedelemben. Menj és esküdj.

Az udvari írnok még egyszer könyörgő pillantást vetett Máriára, de a századosok és tanácsnokok most már megragadták a rossz időben érkezett hivatalnokot, és a kapun át a lázadó katonák közé dobták. A hadfiak nagy örömrivalgással fogadták a megkínzott embert.

- Gyerünk vele a templomba! A prépost úr kezébe rakja le az esküt, hogy nyolc nap alatt megkapjuk a zsoldunkat!

Nagy gaudiummal cipelték vala az udvari titkárt Szent Márton egyháza felé.

- Ennek is a lutheránusok az okai - suttogta Dornberg Rézmán tanácsos a királyné fülébe. - Luther Márton kezdte rombolni a tekintélyeket, amikor ujjat húzott a Szentséges Atyával. Eszébe ne jusson valaha felségednek megbocsátani a lutheránusoknak!

Mária nem felelt. Tudta ő azt, hogy Pozsony immár el van árasztva lutheránusokkal, akik annak a királynak kedveznek, amelyik melléjük áll. De katolikus szíve még mindig vonakodott annak a beleegyezésétől, hogy ő a Szentséges Atyáról megfeledkezzen, aki látszólag elhagyá mindazokat, akik a Habsburgokhoz tartoznak. De vajon e megpróbáltatások idejében lehet-e lutheránus egy spanyolországi királyleány? Csak azért, mert a pápa őszentsége elhagyta?