|
MAGYAR
HASAK
Az étkezés kultusza nemegyszer felülmúlja a nő és a
szerelem jelentőségét: csak a fiatal hátgerincnek való a nők körül
való forgolódás, míg a nemzet törzsei, a férfiak, elszélesednek, mint a
tölgyfák, és a csontrendszer és a test alkata leginkább üldögéléshez idomul,
mint a régi magyarok csontvázán ez pontosan észlelhető. Ama tekintélyes,
hosszú, szárnyas kabát, amelyet Magyarországon a megállapodott férfiak
közönségesen viselnek (amelyet Ferenc József-kabátnak is neveznek, míg ha
magyaros cifrák díszítik: hívják Deáknak vagy kántorkabátnak), a szabóknak
előre látható találmánya a növekedő emésztési helyek és részek
befödésére. Nem is lehetett egy fecskefarkos, úri kabátos úriemberből alispán. Has nélkül akár a világra se jött volna a
közéleti magyar. A keszeg emberek még a nőknek sem
tetszenek. Szép, kövér emberekre várnak a stallumok és gazdag özvegyek.
Ki hitt volna a sovány bírónak, kecsege papnak, agárhátú fiskálisnak? A férfiak bizottsága már karakterbeli szükségesség volt.
Csak a soványokat akasztották fel. Rendes emberről
külön vett mértéket az asztalos, amikor kiterítették.
Ez a heptikás írói nemzedék, a bánatos tintanyalók és az Otthon-körbeli gavallérok
honnan is tudták, hogy Magyarországon hasat illik ereszteni még a költőnek
is? Petőfi, ha életben marad, bizonyosan olyan széles derekú ember lett
volna, mint Arany vagy Vörösmarty. Amint a jó alispánnak testi terjedelmével
alaposan be kellett tölteni vala a széket, a koszorús költőhöz is illett
némi férfias korpulencia. Hiába erőlködik vala Virág
Benedek vagy Tompa Mihály a nemzetbeli osztatlan népszerűségre. Aki
fogyóhold-szerű arcképüket látta, bizony kiábrándul a versek írójából. Csak a vagabundok halnak meg soványan Magyarországon, a mihasznák,
a betegek, az elvetemült lumpok. Nem is volt hitele egy hasatlan
embernek. Hogyan lehetne tisztességes, megbízható,
szavahihető férfi, aki egy országban soványan marad.
Milyen szép hasak voltak!
A főtisztelendő klérus körében a kerek,
cipóhasak voltak föltalálhatók, míg a bíráknak, ügyvédeknek, hatósági
embereknek hegyes hasuk volt, mint a dárda, amellyel megdöfték az
igazságot vagy a gonosztevőt. Mint a tömlők lógtak a mamelukok hasai,
míg a szélső baloldalon oly kemény dombok emelkedtek, amelyek a régi
világban verekedésnél is hasznosak voltak; a hassal való lökdösést ismerték a
perzekútorok, mikor a rabvallatás folyt. Milyen szép hasakat neveltek a házas
emberek! Hogy elgömbölyödtek az arcok és a fejek, midőn a férfiú
megfelelő hivatalhoz jutott! Mily megható volt a testi
pihenés és nyugodalom végig a hosszú életen, mintha senki sem lett volna beteg
Magyarországon. Mindenkinek megvolt az ennivalója, bora és kényelmes
ágya. A regények boldogtalan szerelmeseiről a méhes ebéd
utáni döngicsélésében, vagy a régi divatlapokkal, élces újságokkal, Vasárnapi
Újság-beli képekkel teleragasztott kamarában egy megsárgult újság
tárcarovatából értesült a jóravaló ember; a lugasban savanyúvíz meg kerti bor
hűlt, amíg a gazda fejcsóválva forgatta az újító költők bolondos
füzeteit.
A régi magyarországbeli élet nem a változatosságra, hanem
a jóságos hosszadalmasságra volt berendezve. A gondtól
senkinek sem hullott ki a haja, mert a gondon könnyen lehetett segíteni.
Teli gyomorral senki se ment a folyónak, ebéd után szundikált
az ember, nem gondolt az öngyilkosságra. A kerekre
hízott asszonyok egy hosszú életen át egyébre se gondoltak, mint arra, hogy mit
főzzenek ebédre - ez a gondolatvilág nem alkalmas a női
léhaság és könnyelműség ébredezésére. A spájzok,
kamarák, konyhák, rendesen megfoltozott fehérneműek megnyugtatták a
férfiakat az asszonyok hűségéről. Csak ott volt szemetes az udvar,
ahol a nőknek gondolata messze csavargott a háztól, mint éjjel a macska.
Egy derék asszony nem is ügyelhetett egyébre, mint a háztartására - hisz annyi
gondja, vesződsége volt szegénynek, hogy társaságba jutván, nem is tudott
egyébről beszélgetni: így hallotta, látta ezt már
az anyjától, nagyanyjától. Az asszonyok összeültek, és megtárgyalták a
háztartásbeli bajokat, eseményeket. Míg a férfiak nyugodtan szívták pipáikat.
Kinek jutna eszébe a féltékenység, amikor az asszony cselédeiről panaszkodik?
A háború előtt mintha nem is lett volna szegény ember
Magyarországon. Minden kémény füstölt, és harangszóra mindenütt ebédet
tálaltak. Az volt a legszerencsétlenebb ember, akinek sehol
sem terítettek. A testi megelégedettség
érmetszője, az elhibázott magyar politika egészségi szempontból is
szükséges volt. Hiszen ha a politika sem lett volna, mindenkit megütött
volna a guta a jóléttől. A nemzeti energia és a vér lecsapolódott. A
vérmes indulatok kitombolódtak. Senkinek sem rontotta el az
étvágyát a politikai szenvedély.
Tejjel-mézzel folyó Kánaán, hová lettél?
Vajon következnek-e még századok Magyarországon, amikor csendesen emésztett
a nemzet, erejét gyűjtögette, hosszan pihent, lassan, meggondolva élt,
erős fiúkat nevelt, szép lányokat hoztak a gólyák, és mindenki jóllakott
étellel, igével, csöndes politizálással?
Úgy nézem, hogy a tunya, üldögélő, nagyokat evő
magyar élet a történelem könyvébe kerül. A férfigerincek elszoktak a
hosszú háború alatt a tölgyfás megállapodottságától. Ruganyos, zenebonás,
nyugtalan életmód következik. A szép, kövér embereknek befellegzett.
|