FOGADÓ A RÉGI VILÁGHOZ

1914-ben még korcsmaillat volt Magyarországon. Származott a korcsmaillat a különböző borjú- és marhapörköltöktől, amelyek paprikától pirosan, hagymától szagosan, frissen csapolt, aranyhajú csipkefodros ser társaságában várták gabelfrüstökre az utazót, a legkisebb vendégfogadóban is.

Az önmagába révült nászutasok; a boldogtalanság elől futó tétova utazók; az életet, nőt és játékot meguntak; a szórakozottak; a hangulatosok; a nők után csavargó kalandosok; a szilajok és a melankolikusok; valamint az ínyesek, akik azért utaztak, mert tudtak egy korcsmát a Felvidéken vagy dél felé, ahol valamely ételt valamely különösséggel készítették - de a mesterségből, pénzkeresés céljából utazók is: nyugodtan szállottak meg a magyarországi fogadókban, enni, inni mindig lehetett e helyeken, amelyek a Magyar Koronához, az Arany Bikához, a Zöldfához, a Bárányhoz, Hungáriához, a Tiszához és egyéb ser- és virstliillatú, kedvderítő nevekhez voltak címezve. Az utazás nemcsak annak ígért változatosságot, aki Sir John Falstaff módjára papirosdarabokra jegyezte fel a korcsmárosnők és szobalányok nevét az északi kerületekben, hanem elmulattatta akár a nagyehető Pickwick úr társaságát, akár pedig azt a méla fiatalembert, aki női ideálokat keres a vidéki fotográfus kirakatában, a fogadó előtti térség hetivásárjában, a Nepomuki szobra körül a felvidéki hidakon és az esti korzó ismeretlen hölgyei között.

A messzi történelmi időkben, a háború előtt, vidékre utazni még akkor is szívringató cselekedet volt, ha nem várta az embert a gólyafészkes ház és a lugasban pipázó atyafi (régi Vasárnapi Újság címlapjáról). Az elmúlt vidéki vendégeskedésről majd írunk egyszer, ha élünk, most csak a fogadóknál maradjunk, amelyeknek cégére, setétes folyosója, döngő kapualja, bolthajtásos ebédlője, kipirult arcú fogadósnéja, vendégsége olyan messze van tőlünk, mint egy emlékkönyv megfakult sorai. A régi utazó, aki a magyarországi vendégfogadókban oly ismerős volt, hogy setét éjszaka is név szerint köszöntötték a pályaudvaron a nyalka hotelportások, az omnibuszok aranysapkás hivatalnokai; a tekintélyes derekú, fehér mellényes "főurak" a kávéházban felszólítás nélkül átnyújtották a frakkjuk zsebéből a házi cigarettacsomagot; az ezüst fejű, tiszta fehérneműs, borukat nyelvükön szürcsölgető, konyhájukra hiú, üzleti becsületességükre féltékeny fogadósok kis selyemsapkájukat a kezükbe vették, és örvendeztek a parolának; a bérszolgát többnyire Antonnak nevezték, és az ablak ódon templomra nyílott, ahol vasárnapi reggelen oly tiszta áhítattal szólaltak meg a harangok, hogy az ember feloldozva érezte magát régebbi bűnei alól, és a városbeli elbolondított nők helyett inkább szent életű lelkész ismerőseire gondolt: - a régi utazó, ha manapság megszáll a Bikákban, Bárányokban, Koronákban, éjféltáján bízvást úgy érezheti magát, mint Boz félszemű vigécének a nagybátyja az edinburgh-i kimustrált postakocsik között. Itt is életre kelnek a kísértetek órájában a fehérre terített asztalokon a hatalmas sültek a hízott ökör húsából, sárga, zsírral bőven öntözött kappanok szaladgálnak a tévelygő lábai alatt, a virágkosárral ékesített porcelán levesestál párologva száll át a levegőn, és a kék szegélyű tányér hátán megfeni az evőkést a kiéhezett utas, miután a szalvétát gallérjához dugta. Egyszerre megnépesedik a terem a jókedvű ebédelőkkel. Különböző asztaltársaságok gyülekeznek össze a város szétszórt részeiből. A sarokasztaloknál tiszta arcú, színes nyakkendőjű agglegények ülnek immár húsz esztendeje, akik a pecsétgyűrűt a kisujjukon viselik. Mindig ugyanazzal a tréfás megszólítással köszöntik egymást, és a malacfejjel, szárnyassal díszített étlapot nyelvcsettintve veszik a kezükbe, míg a régi pincér előhozza a fogvájóval megjelölt savanyúvizes üveget, az ebéd előtt vagy ebéd után beveendő orvosságot, a megszokott mustárt és a törzsvendég többféle szertartásos eszközét, mint a betűvel ellátott poharat, a karikával átfűzött asztalkendőt, a három deci borok csillogva elfoglalják helyüket, míg a megyei és városi urak hosszú asztalánál a ser járja, amelynek szőkesége ilyenkor szebb bármely asszonyi hajnál. A "ringlik", hagymás halak, félvirstlik zaftban, perecek, sóskiflik és császárzsemlyék vidám tréfák, gondtalan évődések között fogyasztatnak. Fölebbvaló és alantas szívbeli jó barát, polgármester és felesketett írnok tegeződnek, az alispán nemcsak bírája tisztviselőinek, de atyja is. A déli sernél elsimulnak a hivatalbeli súrlódások, barátok, testvérek ők valamennyien. Amott jön zöld kalapjában, macskanadrágjában, agarával a falusi földbirtokos, akit hangos örömmel fogadnak mindenfelé. Szívélyesen nyúlnak elébe a kezek, a fogadós személyesen hozza a frissen csapolt sert. Ő elmondja, hogy milyen lesz a termés - sohase elég jó -, majd meghallgatja a városbeli újságokat. Amott egyéb asztaltársaságok helyezkednek el. Van "Dugó"-asztal, színészek, hírlapírók, széplelkű polgárok asztala. A tanárok külön ülnek. És a katonatisztek ünnepélyesen és feszesen köszöntik egymást. Vidám ebédlőkedv, gondtalan, elsimult arcok, jókedvű kupecek, elméskedő vigécek, megelégedett kereskedők: mindenfelé.

És egyre szól a fogadó harangja. Még mindig jönnek az új vendégek a Blasini gyorskocsijával, az omnibusszal, a falusi kocsival, a lóvonattal; jönnek a régi, vidám törzsvendégek vissza a messzi csataterekről, a nedves sírokból, volhiniai nádasokból, szomjasok és éhesek, tehát nyomban jó illatú kenyeret sóznak és paprikáznak, amíg a májgombócos levest az asztalra hozzák a megszokott, kedves pincérek.

Mikor pedig egyet üt az óra, a régi utazó felnyitja szemét a régi fogadóban. Ehetetlen kenyérbe ütközik a keze, idegen katonák ülnek a régi törzsasztalnál, sovány, zsírtalan a konyha, és a szél süvölt, mint a temetőben. A fogadói szobában fényes délben kukorékol a kakas, mert már ő sem tudja, hány óra van.