A BORÁSZ

Egy kalendáriumi feljegyzés szerint Kerkápoly úrnak, Eötvös Károly szerint: a legokosabb magyar embernek termett a legjobb bora hazánkban. Termett ez a bor a Sashegyen, öreg urak még ittak belőle, és olyan elragadtatással emlékeznek reá, mint első kedvesükre. A régi boldog szerelmek közül való Andrássy Manó hegyaljai bora, amely után ugyancsak száraz kortyok maradtak, mint aranylakodalmon a nászéjszaka emléke. Bizonyos borok (a szőlők kipusztulásával) végleg eltűntek a magyar ember poharából, a filokszéra pusztítását, amely gyermekkoromban olyan szomorúvá tette Magyarországot, mint a tatárjárás, nem tudták pótolni az amerikai vesszők. Jégszürke fejű, veremhangú, száraz lóbőr módjára nyikorgó lépésű emberek már manapság azok a magyarok, akik még emlékeznek Magyarország boldog éveire, amikor a bort gödrökbe eresztették elegendő edény hiányában, ivott belőle a vándorlegény; megmerítették rongyos kalapjukat a kóborlók, akik valamikor nagy számmal lődörögtek a hazai országutakon, amint látszólagosan minden különösebb cél és tennivaló nélkül mentek egyik országrészből a másikba, elviselték a háznál található ócska ruhákat, pepita nadrágokat (midőn a gazda már megvénült), madárijesztő köpenyegeket, divatját múlt kürtőkalapot, s főként a sok régi csizmát és cipőt. A bor lefolyt a szőlőhegyről, ihatott belőle boldog, boldogtalan, még mindig maradt annyi belőle, hogy szekeren észak felé szállítsák kaftános kereskedők, akiknek herbergje Tokajban (a tűzvész előtt) egyik legnagyobb borbörzéje volt Európának. A cárok festője, a magyar Zichy nem hiába illusztrálta a boroshordót a legvidámabb társaságban, táncoló fiatal nők, nevető öregek, bohócok és barátok körében: a bor körül mindig jókedvű emberek sürgölődtek. A jó kedélyű korcsmáros, a tréfás borkereskedő, a piros arcú vincellér, a dupla orrú borászati felügyelő (többnyire levitézlett urak állomása), a legkülönbözőbb élcekkel, vidám mondásokkal, jellemző kiszólásokkal felszerelt, már életükben szinte anekdotakinccsé válott "borászok", ezek az országos hírű szakértők, akik behunyták a szemüket, amikor a bort kóstolták, nyelvükön megforgatták, szürcsölték, harapták, szagolták, ölelgették, lenyelték vagy kiköpték: - immár mind a múltak emlékei. Eltűntek a vörhenyeges színű kabátok, vadászkalapos, tarka mellényes urak, akiknek bibircses arcán az ország pincéinek leltára volt felírva, akik szekeren utaztak északról délre, a Dunántúlról Erdélybe bort kóstolni, bort venni, amikor leesett az első hó, és a pincéket kiszellőztették, a sárga homokban fekvő üvegeket friss homokkal látták el, krétával felírták a hordóra: Anno Domini... a kis hordókat feltöltötték, a lopót kimosták, a csapot megigazították, követ hengerítettek a helyre, ahová a nagymama elásta a Kossuth bankót vagy az ősapa a Libertást: kezdődött a tél, jöttek a borászok, a vendégek, az utazók, a pincének rendben kellett lenni. Jöttek a téli hajnalok, amikor a kemence tegnapi melegét árasztotta, és a lámpafény még az esti sajt maradékait világította meg az asztalon, de a gazda már útra kelt, vásárra, vonatra, lakodalomba, fiskálishoz vagy bűbájosasszonyhoz... künn dühöng a téli fergeteg, amely farkasjárta vidékké változtatja a falvakat, eltemeti az országutakat, madárijesztőket és vándorlegényeket... a gazda asztalhoz ül, és hideg pecsenyét, kolbászt, sódart falatoz az útra, és jeges bort iszik tetejébe, amely hűti és ápolja a belső részeket, amelyek a zsíros vacsorában kifáradtak... Mily jó volt a bor - másnap, reggelig tartó muzsikálások után, midőn az őszi, hallgatag, méla délutánban nagy sétát tett az egészségére vigyázó ember, hogy egy messzi csárdát elérhessen az országúton vagy a város végén, ahol birsalmaillata volt a belső szobának, a korcsmáros öreganyja haldoklott az ágyban, amíg a menyecskét, leányt megölelgette a vendég, ki pohárban itta borát, vagy kuglizással izzasztotta petyhüdt izmait, Kálnay László öreg ügyvéd úr fejből mondogatta el Tompa Mihály mélabús verseit, a Nyír nagyot ásított az őszi alkonyatban, megannyi fázékony vénleányok a látóhatáron a jegenyefák... és a kerti bort csendesen szürcsölik az emberek. A holdvilág kidugja nagy bolond fejét az eperfák mögött, a legvénebb ember is csókra, szerelemre gondol.

Nincsen olyan drága halott, akinek emlékezetét el ne homályosítaná az idő. A borét is és a szerelemét is.