EGY RÉGI EMBER VALLOMÁSA

Az áhítattól csaknem keresztet vetek, mint ama régi tavaszon, amikor férfi lettem, midőn ismét érzem az ákácfa mézes-mázos szagát a fasorban. Most is, mint minden évszak változásakor, érzem, hogy titkos természetimádó vagyok: sajnos, csak negyvenesztendős korában ismeri meg önmagát az ember, mikor nem lehet többé segíteni a dolgokon.

A kóborló cigányleány szoknyája csak azért tetszik, mert a pipacshoz hasonlít. A nők dús haja csupán azért érdemel figyelmet, mert a vadfüvek, hosszú szárú parti növények bőségét vonja az emlékezetbe. Carmen észvesztő szemében a pusztaságban lobogó lidércláng vonz, míg Tatjána tekintete szőke, mint a korai nyári hajnal, amikor kocsin utazunk a harmattól nedves homokos országúton, és a falu tornya úgy eltünedezik, mint a hátrahagyott élet. Mindig bölcs voltam fiatalkoromban, a lakodalomnak nem tudtam szívből örvendezni, temetésen nem búsultam, mert sokat csavarogtam szabad mezőkön, magányos rekettyésben, bozóttal benőtt határárkok mélyében, erdőkben megkerestem a pázsitot, hol ember nem hagyott nyomot, ligetben a legsűrűbb bokrot, ahová arctávolságnyira szállott le az énekesmadár; és így pontosan tudtam a természet életét, a falomb lehullását, az ér vizének színeváltozását, a legszebb virágok elhervadását. S így bizonyos tudomásom volt arról, hogy a leghosszabb táncnak is vége van, megvénül a csalfa lány, formáját veszti a kívánatos menyecske, gyászruháját leveti az öregasszony; s ugyanezért nem ugrottam kútba sohasem szerelem miatt. Ha nagyon fájt a szívem: sétapálcákat kezdtem gyűjteni, hogy felejtsek; kitakarítottam a padlás évtizedes limlomját, lombok közé ültem a legmagasabb fákra, és örvendeztem a szélnek, amely oly szűzen, tisztán, üdén zúgott, mint a forrás, midőn a sziklából kibuggyan; liszteszsákot hordtam a régi szélmalom körül, vagy elmentem vadászni egy hű eb társaságában, és napokig bujkáltam a nyíri holtvizek között. Ilyenformán nemigen bírtak velem a nők, bármilyen ruhát vagy kalapot vettek magukra, nyelvükre mézet, a hangjukba puskaport, tűzkő szikráját a szemükbe. Igen, megvetettem azokat az embereket, akik szerelem miatt szenvednek, a borral az asztalra írnak leánynevet, elmerülve mennek a kocsiúton, hogy a szekér csaknem elgázolja őket, a falra másznak, és felporozzák a piszkot, midőn egyedül vannak. Képtelen voltam egy szerelmes regényt vagy verset elolvasni. Földhöz vágtam Anyégin-t. Sipulusz és Mark Twain voltak az olvasmányaim; előbbinek pesti házmesterei megkacagtattak, míg az utóbbi cirkuszi humora felvidított. A színdarabokban az intrikus színész imponált. Az ország nevezetességei közül Pletényi Pál földbirtokos, aki húsz esztendeje nem látta a lábát a hasától, és Parádfürdőn töltötte a nyarat, mert ott tudtak kedvére főzni.

*

A legbölcsebb fiatalkor után következik a bolond férfikor.

Későbben beláttam, hogy az öregasszonyoknak, akik fejemet tapogatták bütykös ujjaikkal, ebben is igazuk volt, mint a piócázás hasznosságában. Hányszor küldtek leányok elcsábítására, hányszor biztattak kikapós menyecskék után, s uszítottak révülten nevető özvegyek felé, akiknek az alsó ajka furcsán remegett, amikor fiatalember mellett ültek. Általában úgy emlékszem, hogy a szerelmet senki sem vélte tragédiának vagy mennykőcsapásnak, inkább egy mindennapi természeti tüneménynek, mint a szivárványt, a háziállatok tavaszi táncát, a mének nyerítését idegen kocsik után, a bika támadását a csordában. A gyermek sem rettent meg az éji lepkétől a szérűn vagy a ház körül; a fosztókák, batyubálok, majálisok, táncestélyek természetszerűleg arra voltak rendezve, hogy a férfiak és nők megismerkedjenek egymással. Bölcs berendezkedés volt az, hogy az öregasszonyok és öregemberek, akik már kiégtek, felejtettek, és fájdalomra, örömre többé képtelenek voltak, nevelték az ifjúságot. A lány vagy asszony nem égi angyal, elérhetetlen sugár, férfit evő, agyvelőt és szívet marcangoló tünemény, hanem emberi lény, akinek nincsenek rejtett titkai, érzései, mondanivalói. Nincsen olyan nő, aki meg ne hallgatna, ha kellő időben lépsz a sarkára. Nincsen olyan leány, akinek hazudni ne lehetne. Ne félj, légy bátor, a vakmerőség erény a nők körül, légy erőszakos, rabold a csókot, használd fel izmaidat és aztán ne gondolj az elmúlt szerelemről többet, mint egy szerencsés kirándulásról.

Így mondogatták az öregek. Nevettek, tréfáltak, mert ők már tudták az élet értéktelenségét.

Be kár, hogy nem hallgattam reájuk életem végéig!