|
SZENTIVÁN
Álmaimban néha egy halott
nő szokott meglátogatni, aki nyurga lábaival nem érinti a szőnyeget,
fehér, lenge köntösén mégis úgy világítanak át formái, mint az éji mécs lángja.
Bejárja a szobát, hol egyik, hol a másik székben foglal helyet, de sohasem
kíváncsi a fehérneműs szekrényre, ahol találna pedig tennivalót;
figyelmesen, hosszant nézi az arcomat árnyékba borult tekintetével, mintha én
volnék a halott; ködlegyezővel takarja el arcát, hogy véglegesen soha reá
ne ismerhessek, gondolhassam őt jónak, szépnek, egyetlennek: a
felejthetetlennek; majd feláll, mielőtt a kakas kukorékolni kezdene az
utca túlsó során, az artistaszállodában, a delejesnőnél, akinek közelében
megállnak az óramutatók a gavallérok mellényzsebében, feláll a kísértetek és
álmok elröppenő lengésével, és búcsúzó kutatást rendez az íróasztalon,
levelek és könyvek között. (Ezért is gondolom, hogy nő a látogató, aki
egykor kíváncsi volt, és lelki problémával nézte a felbontatlan leveleket.) - A
nők úgy végzik kutatásaikat, mint Lecoque úr titkosrendőrei a régi
francia regényekben. Bizonyosan megtalálná a éjféli látogató a kompromittáló
írást. De az ágyban fekvő, álmos halott már fiatalkorában óvatos volt, és
a piros lángnak áldozta fel (gondtalanul) a legszentebb ereklyéket; mintha
előre tudta volna, hogy egykor megvénül, és kénytelen önmaga előtt
színpadra lépni, magányos, önámító estéket rendezni tovaszállott nők
ittfelejtett limlomjaival. A halott tehát bízvást mozdulatlan maradhat keserves
párnáin, amíg a kísértet a hervadt virágcserepek alá rejtett régi számlákat
mohón keresgéli, hervadt névjegyek és meghívók jelentőségén töri a fejét,
levelekkel bíbelődik, amelyeket őelőtte nem olvasott el senki,
gyanakodva csap le egy felhasználatlan színházi jegyre, és csodálkozik
fotográfiákon, amelyeken csupán gyermekkorukban örökítették meg magukat nagy
hajú, játékpuskás fiúk és fehér harisnyás leánykák.
*
De a kísértet nem nyugszik.
Kékes fényű kezeivel
turkál az asztal ócskaságai között. Fából faragott szivarszipkák csörrennek,
amelyekre hol Adelsberg, hol Jeruzsálem neve van vésve, egy sötétkék
kődarab elhengeredik régi helyéről, a dohányszita, amely a hét sovány
esztendő korát éli, meglódul. Lúdtoll és acéltoll, elzöldült kalamáris,
régi báli kesztyű, a prophylactor üvegecskéje, vénségtől elgörbült
ceruzák, lepréselt virágok és ifjúkori lovaglóvessző elhagyják helyüket. Pezsgődugó,
amelynek hasára megtüzesített hajtűvel dátum van égetve, egy kis
levélmérleg, amelynek súlyozói elvesztek, arckép nélküli keret - vajon ki volt
egykor a keretben?, az atya pártecédulája, az égbe szállott nővér hímzett
óratartója, piros papucsa egy falombbá válott nőnek, évek óta lezárt üres
skatulya japán madarakkal, a nagyatya ezüst gyertyakoppantója és a lámpás,
amely annyit világított reménytelen éjszakákon: vajon kit érdekelhetnek, miután
a franciaágyban végleg lehunyta a szemét az álmodozó, és a halottkém látogatása
után jegyzékbe foglalják a hamutartó bronzbagolyát és egyéb kincseket,
amelyeket életében összegyűjtött? Legfeljebb egy törpe, pápaszemes
antikvárius lapozza majd fel a megfülezett könyveket, amelyek a halott
mindennapi társalgói voltak, akikhez úgy ment haza, mint a polgár családjához,
a tiszt szeretőjéhez, a mozgópostás feleségéhez. A szentiváni halott
felesége Pickwick úr volt, akinek kalandjai, furcsaságai esténkint egypár
pillanatig elmulattatták. (Mert rendetlen életű volt a halott, és egyetlen
vágyódása volt, hogy egy óráig, egy napig életében nyárspolgár lehessen.)
Ámde az árnyból, fehér
sírvirágból és képzelemből szőtt asszony nemhiába motozott a halott
szobájában. A fürge ujjak, amelyek annyit kötöttek és bontottak, amíg elevenek
voltak, kitartó munka után fölfedeztek valamit, amit a halott még önmaga
előtt is rejtegetett az elmúlt években, évtizedekben. Ami úgy tartózkodott
a szobában, mint a kígyó a lezárt kofferben; mint a veszett patkány a fal
vakolata alatt; mint a mérges pók hálójában a plafond sarkában, ahonnan egyszer
majd leereszkedik a halálos szúrásra; mint az ismeretlen gyilkos fekete
köpenyegében a behavazott küszöbön lesi, míg odabent elalszik a világosság.
Egy megfeketedett kötél
volt az elrejtett, óvakodva őrzött kincs, amelynek az lett volna a
hivatása, hogy megszabadítsa gazdáját az élettől, midőn az a
körülmények folytán elviselhetetlenné válik.
Midőn a kínzó
betegség, a reménytelen nyomor, a csüggedt vénség, a felépíthetetlen rommá
égett szív, a tekintet elhályogosodása, az elpusztult fantázia és az elakadozó
lélegzet: azt tanácsolja, hogy többé keresnivaló nincs az emberek között, a
négy falon túl, a zajgó életben.
Ezt a mentőövet találta meg az asszony.
És miután egyebet nem tudott értékesnek a halott
vagyonában, a kötelet magával vitte, miután a félhold fejű artista kakasa
egyet kiáltott az utca túlsó során.
|