|
NYÁRI
FÉNY
Ha egy napon megjelennének a régi fürdővendégek a magyar fürdőkön,
akik évtizedekig, néha egy emberéletig jártak ide nyár elején.
Egy alkonyattal megérkezne a delizsánc, és múlt századbeli, fehér nadrágos
gavallérok, battyus vándorszínészek, utazgató költők ereszkednének le a
kocsiból a fürdőház előtt; vikleres asszonyságok, fejkötőben
vagy kis kalapkában, férjhez menendő hajadonok és kerek szemű
gyermekek érkeznének meg a múltból, akik itt nyaranta boldogan és vidáman
tanyáztak, fürödtek és regényeket szőttek! - Nemigen
ismernék meg régi helyeiket az egykori fürdővendégek, új embereket
találnának, akiket azelőtt senki sem látott, más hangok hallatszanak
a fák alatt, még a hangászok is kicserélődtek. A magyar
fürdők a háború alatti nyarakon olyant változtak, amilyent száz
esztendő alatt sem.
Az Anna-bál deli táncosai messzi temetőkben
feküsznek, miután harcosok lettek hosszú, békés évtizedek után, és a
táncosnők gavallérok hiányában otthon maradtanak. A tó és az erdő, egypár régi épület, a csizmahúzó és az
evőeszköz talán nem változott, de az ebédre és vacsorára - a régi magyar
bőségre és olcsóságra - már nem lehet többé ráismerni. A kis tanítónő, aki megtakarított forintocskáiból néhány hetet
énekelve töltött a kárpáti kies fürdőhelyen, a hivatalnok, aki boldogan
várta a balatoni nyarat, a turista, aki takarékosságból és egészségi
szempontból gyalogszerrel kóborolt a hegyek között, a nyári vakációját
élvező tanár, diák, akit "szupplikáns"-nak is hívtak: a régi
magyar nyár figurái végleg elvonultak az emlékezésbe és az anekdotákba. A napsugár hevesebb, mint valaha, de csak a nagyon kiválasztottak
engedhetik meg maguknak a nyári ferdőzést, amelyhez valamikor elég volt száz
forint a mellényzsebben.
Tehát jön a delizsánc, a furmányos szekér, a falusi
bricska, és hozza visszafelé a múlt időkből a régi, furcsa
vendégeket, széles csizmaszárú öregurakat, akik együtt töltötték itt a nyarat
az emeletmagasságba nőtt tölgyekkel; ahány karikája volt a fának, annyi
esztendeje látogatják vala a fürdőhelyet; szűzdohányt, otthoni bort,
kisüstönfőttet, esetleg szalonnát hoznak magukkal, mert az idegenben sem
akarnak nélkülözni. A furmányos szekeren a tekintetes
asszony egy kamrára való elemózsiát hoz magával, drágalátos befőtteket,
hideg és füstölt pecsenyéket, kenyérnek való lánglisztet. A kényesebb menyecske magával hozta az ágyneműjét, mosdóját,
fürdőkádját; vénkisasszony macskáját és madarát. Egy-egy régi
fürdői fogadóban nemegyszer kakas kukorékolt hajnalban, amelyet messzi
földről hozott magával a fürdővendég, mert
az órák nem mindig megbízhatók.
Parád, Füred, Palics, Bikszád, Sóstó: a régi
magyarországbeli fürdőhelyek, ahol boldog, gondtalan nyarat töltöttek
eleink, korántsem arra való helyek voltak, hogy ott fogadós, kellner
vagy bárki meggazdagodjék a vendégek pénzén. Bár kártyánál,
cigánynál, majálisnál mélyen benyúlt a bugyellárisába a fürdővendég:
általában takarékosság jellemezte az életmódot. Jaj lett volna annak a
fogadósnak, aki emelni merte volna a rostélyos árát negyven krajcárról, de
perbe fogják azt is, aki nem dúsan és bőven főzet vala a messzi
földről idegenbe került magyaroknak.
Lisznyai, Tóth Kálmán, Náray Iván, Bartók Lajos, Komócsy
József, akik majdnem egy csapáson jártak a vándorszínészekkel, tárt karokkal
fogadtatnak mindenütt a nyári unalomban. A poétázgató
ember bízvást elindulhatott utazási tőke nélkül a régi Magyarországba.
A honfiak és honleányok diadalkapukat állítottak. A női
szívek fennen dobogtak. A jókedvű urak összegyűltek a
környékről. Az öregasszonyok nyomban Petőfivel álmodtak, ha egy
vándorköltő ment keresztül a falun.
*
Már régen nem járnak postakocsik, és íme, a
ferdőző közönség ismét úgy utazik, mint nagyanyánk korában. Elemózsiával megrakodva indul el otthonából az útra, mert az
útszéli fogadók, korcsmák, csárdák olyan üresen ásítanak, mintha tatárjárás utáni
időt mutatna a kalendáriom. Liszteszsákok, oldalosok,
nyugalomba vonult pincetokok, cselédkenyerek, tejespalackok, savanyúvizek,
evőeszközök, esetleg egy tojótyúk s egyéb baromfi utaznak a
gőzvasúton, amelynek ablakából néhány év előtt gúnyosan mosolyogtunk
a régi szokásokhoz ragaszkodó, maradi falusiakon, akik a töltés mellett
szekereztek. Császárhúst, füstölt kolbászt, kávét, teát cipelnek a gavallérok,
akik hölgyük meglátogatására máskor egy szál virággal vágtak neki az útnak.
Vajon él-e még a szerelem e bús időkben, amelynél zordabbakról még nem
álmodott költő?
Csókolóznak még a régi padokon, amelyekbe szívek és betűk vannak vésve?
Miről susognak holdfényben a platánok, és mit
mormog a tó éjfél felé?
Bakkecske módjára mekeg az epekedés az elmúlt ifjúság, a
régi szép idők után. Úgy látszik, hogy már nem is lesznek
Magyarországon többé boldog emberek.
|