|
TAVASZI
ÚT 1917-BEN
A pesti konfortábli lassan döcög a nagykörúton, mint az a
taliga, amelyiken akasztani vitték a delikvenst, legyen ideje körülnézni utolsó
útján. De én már nem vagyok kíváncsi a városra, nagyon
sokszor láttam; többet, mint szabad lett volna, hogy továbbra is jókedvű
polgártárs maradhatnék Pesten. Elutazom, gondolom magamban, oda, ahol
tavasz van, friss tavaszi arcok láthatók, új hangon beszélnek, és szokatlan,
sohasem látott szemek közölnek új gondolatokat és érzéseket. Megvetett
vágyak helyett új ábrándok szitakötői reszketnek idegen mezők felett;
a nagyvárosi földibékák helyett üde kacajok és tarka falusi sóhajok ugrálnak
fel a közelgő lépésre; fiatal szerelemíze van a kenyérnek s a víznek: -
utazni megyünk messzire, hogy ismét megtaláljuk az arckifejezést, a megnyugtató
gondolatot, a kedély bázisát, amelynek segítségével majd tovább folytathassuk
az életet. Talán lehetne valahol felcsípni egy kis
boldogtalanságot is, amely nemegyszer jó orvosságnak bizonyult a legbetegebb
embereknél.
Hová megyünk?
Egyelőre csak az utazótáska mondja el a régi világ
tavaszi programját, amelyet egy nagy kalandozó kíséretében elvégzett a földön,
és a különböző hotelek reklámcéduláival megtelt a
krokodílusbőr, amit egykor nagyon elegáns dolognak mondtak a szakemberek. Itt ül piros-kék kockás trónusán, mandula metszésű szemével,
egyenes orrával Kleopátra királynő Kairóból, a Grand Hotel Continentálból.
Majd a jeruzsálemi alkonyat kék kupolákkal és félholdas mecsettel:
Hotel Fast (früher: Lloyd Hotel) céduláján elandalít. Itt maradt a
merengő emlékezet jeléül a Hotel Duparo reklámja. Jaffából, Palesztinából.
S mint a nagyvilág és nagy hullámzatú élet szigete emelkedik
szabályos keretek között egy ötemeletes palota, amelynek neve Grand Hotel Harter
Mediterranée Montecarlóban. Hová megyünk a kipróbált utazótáskával, ahol a
tavasz és a nagyvilág ölelkeznek, és a régi világbeli, szinte legendává lett
örömök úgy csengenek, mint az aranyak? Egy másik, szinte már csupán könyvekből és hagyományokból ismert világrész elszokott
gyönyörűségeit és a múlton át most már jól meglátható, unott tennivalóit
jelentik az arany-piros cédulák az aligátor bőrén. Fanyar
íze régi szivaroknak, csókoknak, pezsgőknek azt a korszakát jelképezik
életünknek, midőn már úgy untuk az örömöket, az egyhangúvá lett
élet-gyönyörűségeket, természetessé válott dúslakodást ételben, italban,
nőkben s egyéb semmiségekben, hogy szinte elfelejtettük belső
életünket, lelkünket, áhítatunkat, állativá lett emberiség, neuraszténiás,
elkényeztetett, dologtalan emberek tömege üdvözölte őrjöngő
kiáltással a megváltásnak remélt háborút. Csak tegye a szívére a kezét
közöttünk a legfinomabb, a legműveltebb és a legderekabb ember: - vajon
nem érzett-e együtt izgalmas várakozással és ágaskodó reménységekkel az utcai
csőcselékkel, amely fejét veszítette örömében a háború első
napjaiban? Mintha mindenki megunta volna ez idő tájt a
régi élet mindennapi örömeit, az osztrigát, a franciák borát, a tavaszt a
Riviérán, a húsvétot Velencében vagy Rómában, a telet Afrikában... A
nemzetközi utazások, a könnyű vasúti és hajózási csatlakozás, a kényelmes
hálókocsik, udvarias szolgák és a megkülönböztetett hotelek mintha egy nap
alatt elveszítették volna csábító varázsukat, midőn dobolni kezdtek az
utcákon. Senki sem sajnálta, hogy otthon kell maradni. S
egyszerre kedves és érdekes lett a megunt szülőföld. - És most már
olyan régen tart a házi áristom, hogy szinte félünk tőle,
hogy egyszer vége lesz. Mit csinálunk majd akkor? Elölről kell megtanulni a külföldi szállodák nevét, a vasúti
útmutatót, a frank és gini árkülönbözetét, a kokottokat és a portások
keresztnevét?... Mily megunt dolgok ezek, amikor forradalmak és háborúk
pirosítják a láthatár kárpitját!
A konfortábli a Nyugati pályaudvarhoz ér. Sohasem látott
arcok, elképzelhetetlen tolongás, lárma és izzadtság a lezárt vonat ablakai
mögött. Honnan jöttek, hová mennek ezek az emberek, akikkel azelőtt
sohasem találkoztunk? Mintha egy céltalan népvándorlás
vonulna át az országon. Mindenki utazik. Hová, miért? Egy
megzavarodott, biztonságában megingott, futó embernyáj a vonat közönsége.
A háború elől menekülnek a háborúba. Kofák, kupecek, fekete kendős nők, katonák, katonák...
Milyen jó, hogy már régen nem járok nászútra. Jegyesemet a földre kellene
ültetni, ha volna annyi hely a kocsi folyosóján.
A tavak országában visz a
vonat, amelyet Nagy Magyar Alföldnek is hívnak.
Kecskemétig nemigen látni
még vizet, csak napfényes, drágalátos síkságot, amelynek végében a Mátra
erdősége setétlik, mint a népmese. Erre a medvehátú, kék hegységre jártak
fel megpihenni a síkság pásztorembereinek fantáziái, regéi, mondanivalói, mikor
még voltak pásztorok. A tavasz teregeti szét kék és zöld fátylait száradni a
délutáni napba. A jegenyék csontvázai még görbék a tél rettentő
ütéseitől; a januárius hópáncélát megtörve cipelték e karcsú csatlósok; de
már a tavaszi szél kenegeti, egyengeti az összetört kezeket, lábakat, mint ifjú
ápolónő a csatából jött vitézt; daliák lesznek ők májusra. Majd
fenyők zöldülnek, mintha titkokat rejtegetnének bő szoknyáik alatt.
Itt-ott egy ecetfa, amelynek csonka gallyain olyan kis gömbök maradtak, mint
ama kis fejek a régi fiskálisok nagy, kopasz koponyáján, amely második fejekben
a huncutság lakott. Tavasz van - a Mátráig olyan az alföldi rónaság, mint egy
kezdetlegesen épülő város: csatornáival, árkokkal megjelölt építési
tervekkel, leszúrt póznákkal, céltalan gödrökkel és sivár lécezetekkel. Egy
hónap múlva felépülnek a templomok zöld gallyakból, a házak emelkedő
vetésekből, rétek, legelők jó szagában fehér virágaikat szórják a
barackfa-menyasszonyok. Most még csak virágvasárnapi szentelt barkát látni a
kecskeméti állomásokon a fiatal nők kezében.
Elmarad az állomás és a
piros kalapos ifjú hölgy, a májusi bűvészetre váró puszta kertek és
néptelen kis nyárilakok, ahol most legfeljebb az emlékezet ágaskodik fel az
elhomályosult ablak alatt, hol valamikor az éji zene zengett. Nagyon régi
könyveket kell fellapozni, hogy nyomára találjunk a búfelejtő szüreteknek.
Félegyháza után pláne 1800-ba kell visszakalandozni, mikor Hoffmannsegg gróf
utazott Magyarországon a török határig, és utazásáról könyvet írt. Akkor
lehetett annyi vadász Magyarországon, amikor a simléderes német szemlét tartott
a Kánaán felett.
A tél zordon volt, mintha
háborút üzent volna a földnek, régen látott havak szakadtak nagy mennyiségben,
és az alföldi táj felett vérző király, piros uszályos nap egy vizes,
tavas, pocsolyás tartományra néz vissza nyugatról, ahonnan ezerholdas szürke
tószemek viszonozzák a pillantást, mint Finnországban, amelyet az ezer tó
országának is neveznek a költői hajlamú földrajzírók.
Lehetséges, hogy májusra
oly hirtelen eltűnnek a vizek a Duna-Tisza közén, mint amily rohamossággal
jöttek. (Nagyobb csodák is történtek már Magyarországon.) Ám ha megmaradnak a
belvizekből eredt tavak, a Tisza-szabályozás eredményei: jövőre itt
olyan nádas, lápos, ingoványos világ lesz, amilyen a régi pákászok idejében
volt, amikor 600 pár nagy kócsag fészkelt Magyarországon, amelyekről éppen
most írt kis füzetet Schenk Jakab madarász. Mintha e kiveszőben lévő,
gyönyörű madarak kedvéért alakulna új földirat az Alföld teknőjében,
a búzatermő földeken. Olyan a táj, mint a régi tiszai árvizek idejében,
amikor a Hortobágyra is ellátogatott a vándorkedvű tiszai víz. Ám a Tisza
ábrándos kanyarulatai lankás, kényelmes elterjeszkedései már eltűntek a
térképekről, szoborba faragott mérnök zabolát vetett a makrancos folyóra. És
mégis vizek jönnek elő a földből, ahol azelőtt olyan homok volt,
amely megitta volna a tengert. (Tavaly a Balaton tava bolondult meg tavasszal,
és áradó Tiszának képzelte magát, messzire elöntve ártatlanul merengő
partjait. Ez idén az Alföld teknőjében dugta fel a fejét a föld alatti
tenger, mint a vadréce felveti fekete nyakát a nádasok között. Lehetséges, hogy
tenger volt valamikor Magyarország helyén, és a tenger olykor vissza-visszatér
a föld mélységéből.)
A madarászok, a nádasok
között bujkáló természetimádók ismét elmondhatják, hogy mily derék területek
akadnak Magyarországon az ornitológia tanulmányozására. (Mert hiszen a
madártudósok jobban kedvelik az egyhangú búzavetésnél a titokzatos, csodálatos
nádasokat, ahol emberhangtalan magányban fészkelnek a ritka madarak, a nagy és
kis kócsagok, amelyeknek dísztollaiért úgy hevülnek hölgyeink, mint az aranyásók
zsákmányáért. Bizonyosan nagy sikere volna a madarásznak, aki fúrt
nádvesszőbe rejtett kócsagtollaival megjelennék, mint a félvad bányásznak,
aki bőrzsebéből aranyércet kínálna.) Hölgyeink tehát teljes
érdeklődéssel figyelhetnek a megszaporodott magyarországi tavakra. A
daruk, gémek, kócsagok most indulnak Spanyolországból, Kínából, Japánból,
Indiából, Ceylonból, hogy fészket rakjanak Magyarországon. A vándormadarak
különös ösztöne jelenti nekik, hogy nagyobb csapatokban is indulhatnak. Víz van
bőven. És az elmúlt esztendőben már megtanulhatták ismerni a
repülőgépeket, amelyekkel útjukban találkozhatnak. Csak emberek ülnek e
gépekben, amelyeknél még mindig jobbak az ő szárnyaik. Jönnek a
gyönyörű vadmadarak, a királyi kócsagok Magyarország felé, mint a május
tündöklő szerelmei.
Szeged! - kiáltják a vonat
mentén.
A vadmadarak eltűnnek
a képzeletből. Zajos, idegenszerű város terül el, ahol minden második
nadrágos ember németül beszél.
|