|
PEST
ARANYKORA
Ha kétszer akkora volna
Budapest, mint amilyen, sem férne el kényelmesen benne mostani lakossága.
Ha háromszor drágább és
lehetetlenebb volna a megélhetés, a táplálkozás, a ruházkodás, a lakás a
városban, akkor sem lakna itt egyetlen emberrel sem kevesebb.
Ha négyszer annyi volna a
koldus, a rokkant, az elesett, a nyomorgó: nem lágyulna meg egyetlen szív a
városban.
Ha emberhúsért mérnék a
fényűzést, a női ruhát, a cipőt és az ékszert, az sem volna
megfizethetetlen.
És ha már egyetlen
tisztességes nő és férfi sem volna többé Budapesten, azon sem lehetne
csodálkozni 1917-ben, a Vitézség és Gyalázat negyedik esztendejében.
*
Augusztusi meleg napon
olyan szaga van Budapestnek, mint a menazsériának. Vándorcirkuszok, utazó
állatseregletek, felpakolt komédiáskocsik viszik magukkal ezt a szagot, amely
most a városban a régi élethez szokott orrokat csavarja.
Azelőtt senki sem
csodálkozott, hogy a Dob és Király utcának régisajt-szaga volt nyáron; a
Józsefváros külső részeiben a fuvaroslovak, ócska bőrrel bevont
bérkocsik, kulimászos teherhordó szekerek és a rothadt szilva és dinnyehéj
terjesztettek odőrt; a Belváros szűk sikátoraiban a
varróműhelyek, kalaposboltok cérna- és leányruha illata keveredett a kapu
alatti kis serházak hordó- és virstliszagával, midőn eljött a kánikula és
a Rákoson elaludtak a szelek, mint henyélő szolgalegények. Minden bolt,
minden ház, sőt talán külön mindegyik pesti lakás vándorolni küldte az
utcákra a szagát, mint kisgyermeket kergetnek el a háztól gonosz szülők. Nyitott
ablaknál aludtak az emberek, a gangon mosakodtak, az ágyneműt
szellőztették, mezítláb sétált otthon a kioszk lenge delnője, az
Erzsébetváros keskeny utcáiban a nyitott, földszintes ablakok mögött bolhákat
kerestek, amint közönségesen az inges nők tenni szokták, alsónadrágos
házmester nyitotta ki a kaput, az emeletről néha lepottyant egy meztelen
ember, aki virágcserépben óhajtotta tölteni a meleg pesti éjszakát.
Belátom, hogy nem gusztusos
dolog egy nagyváros polgári éjszakája, a lakosság túlontúl színészkedik nappal,
legalább éjszaka éljen természetesen és kedve szerint. Nemegyszer gondoltam
ilyenkor, hogy olyan ez a város, mint egy garniszálloda a mellékutcában, ahol
örökké le vannak függönyözve az ablakok, hangos szó nem hallatszik az
éjszakába, a zongorista régen aludni ment, bóbiskol a kapus, aztán ha jön a
policáj, befalazott kupeceket, párnával megfojtott nőket, nyári kályhában
kucorgó kisgyermekeket talál a házban.
De mégis: valami nőies
illata volt az alvó, nyaraló Pestnek. A varrodák, a leányiskolák, a régi
telefonközpont, talán a Sacre Coeur hálótermének leheletei voltak a kigőzölgések.
Szívesen elhittem a festőknek, hogy Budapest egy nagy szemű, keleti
orrú, bolyhos nyakú, nagypénteki fürdővel fehérített lábú, élveteg, de
dolgos, buján kacagó, de erkölcsös, kihívó tekintetű, de kaput
bereteszelő, sokszor megkívánt, de keveset vétkezett fehérszemélyhez
hasonlatos. Beleegyezőleg bólintottam a költőnek, aki azt hazudta a
pesti nőkről, hogy értelmesek, mint a nagymama elefántcsont
amulettje; a poétákkal tartanak, amikor álmodnak; tiszta szerelmi vágy honol a
keblükben, amikor a kávéházban a füstös prímás zenéjén andalognak;
csacskaságuk, romlottságuk, butaságuk jó és nemes szívet takar; levegőt
szívni mennek a Hangliba és a Duna-partra; a cipőjüket csak azért
fehérítik, hogy a férjüknek tetsszenek; a lányoknak nincs más vágyuk, mint a
Gyurkovics lányoknak; a titkos kis legénylakásokra, a találkozóhelyekre, a
varrónőkhöz, a fogorvoshoz, a kártyavetőnőhöz, a
manikűrhöz, a bábaasszonyhoz csak a vidékiek járnak Pesten; ők
legfeljebb a Császárfürdő vén platánjai alatt üldögélnek a breviáriumos
öreg falusi plébánosok mellett, és Budára csak azért járnak felhajtott
ernyőjű kocsiban, hogy virágot tépjenek a mama születésnapjára.
Most: visszanézve e
régmúlt, háború előtti időkre, mily kívánatosnak tűnik fel az
elmúlt Pest! A rossz szagúnak, az erkölcstelennek, az elzsidósodottnak csúfolt
Pest! A léhának, üresfejűnek, felszínesnek látszó, Párizst ostobán
majmoló, ízléstelen ruházkodású, adósságból élő, leánnyal kereskedő,
színházért és élvezetért döglő, futó szerelmi kalandra berendezett régi
Pest! Üres zsebű költők és fáradhatatlan ügynökök városa! Budapestje
a vidéken tönkrement és itt új, szélhámos, kaszinós, lóversenyző,
kártyaéletet kezdő, menekült "gentry"-nek! De Pestje annak a
másik, tiszteletre méltó középosztálynak is, amelyet a szél, gyökerek és talaj
híján a városba hajtott, és hivatalt, foglalkozást, szerény munkálkodást,
hivalkodás nélküli jelent vállalt; az apák irodakabátban jártak haláluk
napjáig, az anyák régi selyemruhájukból minden esztendőben újat varrtak, a
leányok tanítónők vagy postások lettek, a fiúk lehetőleg elvégezték
az egyetemet, és majd csak az unokák vonják fel újra a dupla címeres
pecsétgyűrűt.
Ó, régi Pest, amelyre úgy
érkezett meg reggelenkint a Keleti pályaudvarra a személyvonat, hogy mindig
hozott magával fiatal, dobogó, lelkes szíveket, zöldellő reményeket,
hitvallásokat és dologra kész karokat és elméket! A nagyvárosi ködbe,
tramway-csengős, robogó bérkocsisos, újságfesték-szagú, vasalt pincéres, a
város belseje felé kopogón ezerlépésű, álmosan ébredező reggeli
Budapestre úgy érkezhetett meg mindenki, mint egy regényhős, akire nagy
dolgok várnak a szellőzködő ablakú házak között. A férfiak, akiknek
helyét el kell foglalni ököllel vagy ésszel, még a borbélynál borotválkoznak
vagy tunyán nyújtózkodnak; a nők, akiknek életét és nyugalmát megzavarja
az idegen, rossz álmot látnak, szívszorulást éreznek, midőn a
jövendőbeli valaki ellépked ablakaid alatt; a vén emberek, akiknek olyan a
szemük, mint az odvak a jánoshegyi öreg fákon, vizsgálat alá fogják a újonnan
érkezettet, és a legnehezebb kalapácsot nyomják a kezébe; a csendes belvárosi
vagy józsefvárosi utcák, ahol a diákok és dolgozó fiatalemberek hónapos szobáin
manapság savanyú emlékezet leng, szinte kíváncsian várják a kis táskájú, de
feneketlen reménységű idegen lépteit; irodák, könyvtárak, hivatalok, olcsó
kis korcsmák, varróleány- és perdita-szerelmesek, esetleg a magányos kórház és
jeltelen sír várják a múltba merült Budapesten a törekvő, dolgozni és
akarni tudó fiatalembert. A város kövezete még aranybánya, a fülek hisznek a
sima nyelvnek, az ostobák utat engednek az erősnek és okosnak, a tehetség
és tudás kiássa magát a gránitfalból, mint egy acélkörmű vakondok, a
szerencse kézzel fogható valami, mint a női hang, az élet legfeljebb a
negyvenedik esztendőig állítja ángardba a bajnokot, aztán meg lehet
nyugodni, mert odáig okvetlenül elért valamit az ember, nyugdíjat vagy
reménytelenséget... Ó, régi Pest, mikor erős akaratból meg lehetett élni a
városban!
Manapság jöjjön valaki
Pestre, hogy itt majd megél a munkájából! Kifeszítheti az elméjét, mint a dobon
a kutyabőrt, térdéig koptathatja a lábát, könyökig a kezét,
megőrülhet a munkabírástól, fűrészelheti a legvastagabb fákat, és
liszteszsák módjára dobhatja a legnehezebb embereket - ha nem akar a büntetőtörvényekkel
szembekerülni, alulmarad a boldogulásban. A városnak nemcsak azért van
állatsereglet szaga, mert takarékoskodnak a vízzel, a tisztasággal, hanem azért
is, mert a vérszomjas tigrisek és alattomos hiénák népesítették be Budapestet. Jóformán
mindenkit gazemberré tett a háború. Aki ebben a korszakban szegény és
vagyontalan maradt, annak bízvást adhatna Károly csapatkeresztet. A
pénztelenség, a nélkülözés és megaláztatás csaknem egyértelmű lett a
polgári erényekkel. Az adókönyvek, amelyekben a háborús jövedelmekről
találunk feljegyzéseket, egykor majd rikító, de valódi arc képét rajzolják meg
Budapestnek.
Megrökönyödve nézzük a
roskadásig megrakott vonatokat, amelyek a főváros felé igyekeznek,
érthetetlenül állunk meg az utcai tolongásban, a zsúfolt színházban, tomboló és
fülledt játéktéren, a pincétől kéményig lakott bérházak előtt; honnan
jött ez a rengeteg ember Budapestre? Mintha három esztendő alatt
kicserélődött volna a város lakossága. A bevándorlás amerikai arányú. A
háború köve felkavarta az iszapot a tó mélyéből. Nem lehet ráismerni sokat
ócsárolt, gúnyolt, de most már felejthetetlenül drága Budapestünkre. A párizsi
fametszetekre emlékeztető kis tereken sétálgató régi ismerőseink, a
fasor és a budai utcák járókelői, a nyájas belvárosi boltosok, a meghitt
éttermek, barátságos bérkocsisok, megszokott borbélyok, a kedves utcákon
sokszor látott bizalmas arcok, finom asszonyok, akikbe távolról szerelmesek
voltunk, midőn a barátokhoz mentek misére, de a gyermekszoba zajongása,
sokszor ordenáré, ám sohasem gaz vagy lelketlen pesti élet: ők mind
eltűntek. A háborús év előtti Pest olyan messzire ment, mint a
harmincas vagy negyvenes évek Pestje. A krónikások nemsokára írhatnak megható
visszaemlékezéseket az elmúlt városi életről, divatokról, gavallérokról s észvesztő
delnőkről, akik azóta csak az idei nyáron jöttek elő az utcára,
mert a régi kalapot kézben lehet tartani a körúti grizettek divatja szerint. Néhány
paralitikus, öregedő dandy áll fehér ruhában és rossz monoklival az
utcasarkon, és azt hiszi, hogy még a régi iskola szerint kell tetszelegni a
nőknek. A régi kedves Pestet el kell temetnünk lassan a háború
halottaival. Pest hősi halált halt a világháborúban.
|