|
BALJÓSLATÚ
NAP
Tihanyban, az égbe nyúló
kolostor ablakából kitekint a holdfényes balatoni éjbe Rip van Winkle, aki a
háború első napjaiban a könyvtárcsöndes, öregségnyugodalmú és
bölcsességlámpású zárdában megtelepedett, hópénzt fizetett az ellátásáért, és
fogadalmat tett az erkölcsös életre, amíg a háború odakünn dühöng a világ
felett, amelytől a szent öreg papok megvédelmezik a hozzájuk menekedett
vándort. R. W kipislant az ablakon, és magában azt kérdezi:
- Vajon tart még e
háromszáz esztendős háború?
Megnézi a kalendáriumot. A
zárdai, homokórahangú csendben sem pihen az idő. Gergely naptára 1917.
július 28-át mutat. E héten múlt el Pantaleon névnapja, akire mindnyájan
emlékszünk abból az időből, mikor tavaszi "hullámok"
surrantak el az életünkben. De itt járt szent Anna, az almaarcú és
körtvekeblű; csak egy vén cigány vonta valahol útszéli feszületnél a
kállai kettőst a maga mulattatására. Rég meghaltak már azok az emberek,
akik az Annáknak szerenádot adtak. És eljött Ince pápa napja, a háromszáz
esztendős háború évfordulóján. A régi képeskönyvekből, festményekről,
az Odeskalki család gyűrűgyűjteményének aranyairól komoran néz a
szakállas pápa, aki maga is a világ egyik legjelesebb műgyűjtője
volt. Itt a negyedik évforduló mintha az egész élet, a halpénz módjára
elhullajtott ifjúság, a vörhenyeges, oroszlánszakállal díszített férfikor és a
kályhatűzben régi szőlőtőke módjára sustorgó öregség
elmúlott volna e háború kezdete óta. Minden régen volt, ami azelőtt volt.
Az élő emberek emlékezetében, életmódjában, gondolkozásában, a jelent a
múlttal összekötő hídon egy ködfüggöny ereszkedett le, mint az eltévedt
tengeri hajók kívül. Mintha már nem látná senki a partokat, ahol lótuszvirágok
úsznak a habokon, égbe néző pálmák és boldog fehér templomok emelkednek, a
béke, az élet, az emberiség szigetei. Jéghegyek között, fekete ködben,
halálfejű hajósok vezetésével úszik az emberi élet hajója. Semmi sem
maradt meg a régi érzésekből, szívkamrák kincseiből, boldogságokból,
bárányfelhő ábrándokból, fütyülő szélben szálló falevélhez hasonlatos
tervekből és mérföldmutatókő módjára, földbe cövekelt elhatározott
tervekből.
Egy marék hamu sem maradt a
háború előtti életünkből, mindenünk semmivé lett, amit eddig
vagyonnak és értéknek hittünk.
Először, meghalt az
ifjúságba vetett hitünk. Háromszáz esztendő előtt az ifjúság fogalma
a boldogságot, a gondtalan, játszi tavaszt, a szépséges hangzatokat jelentette
a férfiak életében. Most mit jelent az ifjúkor? A halállal való
vőlegénységet. Szép hazám, a Nyírség temetkezési divatja jut eszembe,
midőn fiatal embert látok. A szűz leány fehér koporsóját
ünneplőbe öltözött legények kísérik a temetőbe. Kard van a kezükben,
amit a pandúroktól vagy színházigazgatótól kértek kölcsön. A kard hegyére
citrom van tűzve. Így lépked ma minden fiatal legény a temető felé. A
gyermekifjú, aki tegnap szepegve fogódzott anyja szoknyájába, vagy a
tánciskolában együtt repkedett szíve hölgyének hajfonatával, ma rajongva
kapaszkodik egy rekedt hangú, fogatlan, félrecsapott kalapú, duhaj cimbora
karjába, amilyen közönségesen a halál. Még nem élt jelent, amely édes, mint a
séta Vénusz felejthetetlen kertjeiben; még nincsen emléke, amely
merengítő, mint az óbor a magános lugasban; nincs elzsibbadt fogfájáshoz
hasonló emlékezetű szenvedése elment nőkről, elszállott
szavakról, papírsárkányként elrepült érzésekről; nincs még távolsága
életének, amelynek tájképében elandalodhatna, mint Himfy dunántúli halmain és
völgyein, ott pásztortűz ég, emitt furulyaszó szálladoz, mint a pókfonál,
Tündér Ilona anyókává aszottan ballag a gyalogösvényen a rőzseköteg alatt,
inges kisgyermekek hemperegnek a patak kankalinlevelei között... még ő nem
látta ezt a tájat, s máris búcsúzik az ismeretlen élettől, mint egy kedves
arctól, amelyet elfutó vonat ablakában láttunk.
Megszakadásig ólomsúllyal
nehezedik az ifjak halálának áldozati füstje az emberiség szívére három
esztendő óta. Vajon el tudjuk-e felejteni valaha a szép reménységeket, az
üde növendékfákat, a pisztrángkedvű fiúkat, akiknek hősi halált ígért
a költő, s ők elmentek meghalni? Vajon mind megöregednek a halottak a
csatamezők hantjai alatt? Annyit ér a diák elhallgatott szíve, mint az
öreg népfelkelő korhadt csontja?
*
Scott Walter regényében
olvasom egy helyen: "Dicsőség! hát az a rozsdás vért, amely ott függ
egy bajnok magános, beomló sírjának gyászcímere felett; - az elmosódott vésés a
kövön, amelyet a tanulatlan szerzetes alig tud kibetűzni a
kérdezősködő zarándok számára; hát ez elegendő kárpótlás azért,
hogy minden nyájas érzést, szeretetet feláldoztok, és hogy életeteket
boldogtalanságban töltitek azért, hogy mást is boldogtalanná tegyetek?
Vagy olyan varázs van tehát
egy kóbor lantos rímeiben, hogy a család szeretetét, a békét, a boldogságot
mind odadobjátok szilajul csak azért, hogy hőseivé lehessetek olyan
daloknak, melyeket vándor hegedősök dalolnak el ittas cimboráknak az estéli
söröskupa mellett?"
Pedig templárius lovagokról
ír, akik a Szentföldre jártak, szaracént öltek, pogány templomot raboltak, és
szívükben elhalt a bús hang, mint sovány csikasz torkában az üvöltés.
És hányan mentek és mennek
a dicsőség repkedő lidérclángja felé, hogy aztán emléküket,
lábnyomukat örökre elfödje a romfalak moha, kusza repkénye; elhangzott éneküket
felváltva a kondás dudája.
Nem kell a Bibliába nézni,
a próféták jóslataiba merülni, hogy a végét lássuk az elmúlt háromszáz
esztendőnek. S akkor, a gyönyörű reggelen majd felejteni kezd az
emberiség, felejteni dobpergésszerű emberi neveket, acélcsörgésű
fogalmakat. Nagyon sok ideig nem szabad majd beszélni erről a háborúról s
résztvevőiről, amíg a sebek végleg behegednek. Mennyi nevet kell elfelejteni,
amelyekkel megtöltöttük aggódó szívünket, rémlátásos éjszakáinkat, francia,
angol, olasz, belga, orosz, amerikai nevek tucatjait kell kidobnunk az ablakon.
De addig folyik a vér.
Folyik a vér, amely ifjú,
még ha öreg ember szívéből lövell is ki utoljára, leomlanak a büszke
karok, mint megnyugodott kévék a síkságon, a föld alatti zene még mindig
hangzik a kísértetjárta országokban, és a hunyorító tavak, lágy lombozatú
erdők, csöndes nagy mezők és visszafojtott szívverésű,
fojtogatott városok felett a bosszúálló angyal trombitája harsog. Vért, vért,
ifjak, öregek, férfiak vérét adjuk a láthatatlan sárkánynak, amelynek
szomjúsága nem csökken harmadik esztendeje.
*
Az évforduló éjszakáján
elmereng a boltívek alatt a kolostor remetéje. A sarló alakú hold szarva piros.
Vihart, szelet jósol az égbolt. Aztán lehajtott fejjel könyveihez tér vissza a
merengő. Úgy látszik, már csak a könyvek maradtak meg a régi világból.
|