SZÜRETI DAL

Miért piros az őszi reggel?

Szüretelnek Magyarországon, veres bort és habos vért. Az egyiknek öt-hat korona az ára literenkint, a másikat úgy adják, mint hajdan a bort, ingyen, jó szívvel, papnak, csősznek, vándorlegénynek. Ez a véres szüret eltart már negyedik esztendeje. Harmadszor szedik meg a szőlőt a gazdák, mióta ömleni kezdett az emberi must. Azóta a tőke is kedvet kapott. Az idén termett ugyanannyi bor az országban, mint amennyi vér kiömlött. De tudja-e pótolni a bor a vért, a bor megnövekedett értéke a vér drágaságát? Van-e annyi vidámság, mámor, nótázó habzás a legjobb borunkban is, amely el tudná felejteni a testvér szenvedéseit, a magyar vér felhőszakadását? Ha minden gyűszűnyi vérért gönci hordókkal hálálkodnának megvédelmezett hegyeink és lugasaink: akkor sem volna meg az arányosság a két érték között. Ha egy aranyba kerülne egy búzaszem, ha egy ökörért adnának egy ital bort, ha egy paripáért egy falat ételt: nem térülne vissza egypercentnyi érték sem a veszteségekből. Azért nem kell irigyelni a gazdákat, hogy búzájuk, boruk jól fizet. Nincsen annak a bankónak a régi erőssége, megbízható kedve és szilárd alapja. Hiányzik belőle a kifolyt vér. Sápadt, átlátszó lett a papír, még a legnagyobb bankó sem tud táncolni. Sok víz lefolyik a Dunán, amíg annyira megizmosodik ismét a vérevesztett bankó, hogy a régi örömből valamit visszahozzon, a régi erővel támassza az ország falát. Most a vér volna az erőnk. De már nagyon sokat elhullajtottunk. Azért csak halkan szüreteljünk.

*

Harmadszor piroslik az ősz Magyarország felett, midőn nem lehet megkülönböztetni az erdők lehullott sárga levelén a vérfoltot a rozsdától.

A szentimentális évszak, amelynek gyermekéül szívesen vallotta magát az érzelgős ember, lejárta magát, mint egy ritkult fürtű, bajuszpedrős lírai költő. Mint általában az évszakok valamennyien megbuktak három esztendő alatt, gyermekkoriasan andalgó örömeiket elfelejtették magukkal hozni a kalendáriomba, csupán gondjaikat: az ősz is egy kopott, kiállhatatlan öreg rokon lett a háznál, aki már nem tud egyébről beszélni, mint a régi gazdagságáról, dicső ismeretségeiről és hazug sikereiről, közben pipabűzös, remegő kezével felszedi a papírhulladékot, hogy legyen miből fidibuszt csinálni.

Visszanézve innen, e reménytelen űrből az elmúlt szeptemberekre, ködfoszlányként elröpült októberekre, csaknem szégyenpír borítja el magányos arcunkat, hogy mennyire hazudtunk, képzelődtünk, ábrándoztunk a világról, ismerőseinkről és önmagunkról.

Jött egy szél, amely elfújt minden gyertyalángot. Tömlöcbe jutottunk, amelynek nedves, kietlen falai között van elég időnk gondolkozni az igazságról. Ábrándozásaink közepette farkasverembe zuhantunk, hiába ordítunk torkunkszakadtából, nincs menekvés. Úr és paraszt egyformán árdrágítással foglalkozik a környéken. Van eszében egy rendzavaró vándorlegényt a napvilágra vonni.

Itt maradtunk magunkra, egyedül, mint az ujjam, mint a haldokló, mint az akasztott ember a szélben. Mindenki a maga szakállára lop és rabol, suttyomban, a kabát alatt viszi az élelmiszert, mint a csempész, lefüggönyzött szobában olvasgatja pénzét, csillapítja éhségét, és suba alatt készen tartja a kését, hogy a szomszédját ledöfje. A titkolózók, a bujkálók, a susogva csalók városa ez. Éjfélkor elsötétedik a város, mintha Hentzi ágyúi volnának szegezve Pestre. A hűvösködő őszi éjszakában az utcasarkon összesúg két alak. Csalók vagy betörők. Már senkin sem lehet csodálkozni, ha reggelre letartóztatják valamely görbe munka miatt, mert jóformán nem érdemes dolgozni a munkabérért. Már összezavarodik a bűn és ártatlanság. A legbecsületesebb emberek sem riadnak vissza a törvénytelen úttól, hogy maguknak élelmiszert, fűtőanyagot, ruhát szerezzenek. A feltalálók zsenije arra szorítkozik, hogyan lehet mindennap jóllakni. A tanultság, műveltség, ötlet abban merül ki, hogyan lehet a kamrát télire ellátni. A bölcs bíró azon töri fejét, hogyan szerezzen cipőt. Az orvostudományok tudósa búsul, hogy nem tanulta meg a szabóságot. A repkedő fantáziájú költő maholnap az utcasarokra áll, hogy verseit árusítsa. A nők, szegények, végleg két táborra szakadtak, inkább, mint valaha. Az egyik táborban a gondtalan ledérek seprik az utcát, kihívóan és szemérmetlenül, holott nem mindegyiknek van meg a rendőri engedélye. A másik oldalon... a másik oldalt nem is látni már. Csak sejteni lehet, hogy elfehéredett arcú anyák, letört feleségek és fáradt munkáslányok rejtőznek a homályban. Hej, hogy dühöngtünk egyszer a posztócsalókra. Pedig ők nem tettek egyebet, mint megelőzték korukat. Alig fordult egyet az esztendő: annyi csaló nőtt ki a földből, hogy a rendőrségnek nincs annyi keze, hogy utolérje őket. Falra hányt borsó a börtönbüntetés, amelytől úgy rettegtek még nemrégen az emberek, mint a megsemmisüléstől. Közössé válott szégyent könnyű elviselni. Csak Budapesten minden második embert bezárnak, ha még soká tart a háború. Mily arcátlan tévedéseket hozott ez az időszak. Majdnem a szószékről prédikálták, hogy nem kell búsulni a háború viszontagságai miatt, mert a kiállott szenvedésekből fakad az emberiség megváltása. Az első télen Krisztus-szakállt viselt mindent katona, és a templomok tele voltak hívekkel. Az egyház szervezkedett, hogy összetereli háború utánra a juhokat, mikor mindenki megtört, és Istenhez menekül. Erre következett még két esztendő, amely alatt végképp elmorzsolódott az erkölcs. A háború olyan fertőt zúdított az emberiség nyakába, hogy nagyon sokáig kell tanítani az iskolákban a mosakodást. Posvánnyá változott a világ, rablók, hamispénzverők országa lett a föld. A csaták mögött erőteljesebben fosztogat a békés lakosság, mint az oláhok Erdélyben.

Ez volt az a világ, amelyben éltünk?

Bizony mindig ilyen volt, csak nem láttuk őt ily világosan. Mindenféle hókuszpókuszok, társadalmi szokások, illemkönyvek és főként az egykor félelmetes büntetőtörvények tartottak rendet itt a szenvedélyeken. De elkezdett korogni a has.

Elrémülve nézek széjjel ismerőseimen. Miért gazdagodott meg az egyik, miért lett nyomorult szegény a másik? Végzet volt ez, amely előre meg volt írva?

Magamra nézek. És nem ismerem meg többé magamat sem a régi fotográfiáról.

*

Csak halkan szüreteljünk, akármilyen bő a termés.

Tengernyi vér és elveszített becsület az ára a hatkoronás bornak. A sorsnak olyan országába jutottunk, ahol az öröm többé nem öröm, hanem minden csak bánat.

Ha a sürgönypóznákról is dús szőlőfürtök csüngenének, akkor sem lehetne többé jókedve senkinek Magyarországon.