|
AZ
AMAZONOK HARCA 1917-BEN
Vajon lehet-e nőt szeretni, aki festi az arcát, a haját, a szemöldökét,
órákat tölt kézitükre előtt, és gusztustalan vegyi szerekkel foltozza
bőrét, szőrzetét, ajkát?
*
Az ablakomból estefelé - mily korán húzzák el az Angyali üdvözletet Pesten!
- egy táncosnő öltözködését szemlélem. Minden este olyan
gondosan öltözködik, mintha az utolsó álarcosbálra készülődne.
Ezentúl többé nem megy bálba, vagy megölik hajnalban az utcasarkon. Hegedűhúrszínű haja van, mint a vízbefúltaknak.
Körülbelül félóráig tart, míg egyik szemét megfesti. Ez alatt
nemigen törődik a világgal. Fáradhatatlanul dolgozik a keze, a
szerencsétlen kis garniszálloda pókhálós szobája talán tündérkastéllyá változik
körülötte; vagy csak Luit látja most is maga előtt?...
A fáradt férfiember, aki véletlenül megpillantja, nem gondolhat másra, mint a
Rókus mögötti zordon udvarra, ahonnan olyan gyorsan temetnek, mint a
bűvészet, és ahonnan a Twist Olivérek elindulnak apró lábaikon.
Vajon minden nő kendőzi magát, mint a táncosnő?
A háború harmadik esztendejében könnytelen és borús a
férfiak szeme Pesten: most már jobban látják a nőket, mint például a
tavalyi tavaszon, amikor egy nagy szoknyalengés, megzavaró illatár,
női párfőm volt a város, amikor a nők először siettek ki új
ruháikban, cipőikben, feltűnő divatjukban a tavaszi utcára. Az újságok cikkeket írtak, a négyszögletesre ült nadrágú öreg
hírlapíró érthetetlenül csóválta a fejét, és a férfiak nyugtalankodva, szinte szuggesztió
alatt nézték az új háborús divatot, a nők hirtelen uralmát, áramlását. A
térdig érő szoknya hónapokon keresztül zavarta a közbiztonságot, amíg
végre hozzászokhatott mindenki; megtanulhattuk, hogy nincsen olyan drága
selyemharisnya, amelyet a nők fel ne vonnának a
lábszárukra, és nem kérhet a szabónő ruháért annyi pénzt, amelyet meg nem
adnának.
Mintha a nők megbuktak volna ezen a félelmetes
tavaszon, amelynek méhében forradalmakat sejtettek az álmodozók, pedig a
forradalomhoz sokáig kell fűteni a kohókat Közép-Európában, ahol
még manapság hálósipkát viselnek a férfiak, és csak a vagabundok óhajtanak
meghalni a barikádon; a forradalom az éhező és szemérmes nyomornál is
ijesztőbbnek látszik - jól neveltek itt a tanítómesterek.
A tavasz eljött, s a nyárspolgár egyik nap zendüléstől
tartott ("a franciák!" - mondták), másnap a békéről álmodott
("a szocialisták!" - epekedve sóhajtották). Harmadnapra
tovább folyt a háború, és a nők piros kalapjáról egyetlen újság sem
emlékezett meg. A tavasz eljött, Anyégin Eugént Pétervárott egy
háztető kéményéről lelőtték, hazáját
megvető Byron is elszánta magát, hogy Arrasnál mezítelen mellét vigye a
német vasnak; jött egy tavasz, midőn Közép-Európában egyetlen szerelmes
verset sem írtak a költők, a régi készletből kellett megélni, Petőfit,
különösen a nemes Aranyt olvasták, akik a Tisza vize szőkeségű
költészetű verseket kedvelik; míg a kék frakkos, hosszú mellényes, fehér
kravátlis múlt századbeli tündöklő francia költészet: Paul Verlaine és
társai (Tóth Árpád különös fordításában) elandalított egy letűnt kor
holdas hársfái alá - régi nőket, régi érzelmeket, elfelejtett dalokat
hozott a tavasz, amely melódiákhoz nem találunk itt nőket, akikre e nemes
kosztümök, liliomtiszta érzések, merengő jelzők és álombeli képek
illenének.
A modern piros kalapos nőnek nincs költője -
szegény, ő úgy megy el e kor gonosz történetével, hogy annyi emlék sem
marad utána, mint egy Kékmacska-beli táncosnő után az öregurak
szívében. E korszaknak nőiért mintha egyetlen költeményt
sem írtak volna, s nem akad bárgyú lantos, aki meghalni akar a szemekért;
csatába se mennek a visszautasított szerelmesek, mint a háború első
hónapjaiban, és szinte céltalanul leng a szoknya, virít a kalap, tolong a
női báj a városon. Zsoldosok, átutazó katonák, fáradt
hősök mohó kortyai hangzanak csak a forrás körül, amely azelőtt az
áhítatos szerelem felejthetetlen repkénye mögött csobogott, míg most
nyitott, fogadói kút módjára az országúton áll, és a poros fuvaros, zsibbadt
lábú kupec, rongyos vándorkatona megmerítheti benne a sapkáját. E korszaknak nincs költészete, a piros kalaposoknak nincs
lantosuk, szerelmet, rajongást immár csak a megholt nők ébresztenek, míg a
jelent szinte behunyt szemmel érezzük, mint az imádott, tiszta Évát, ha Madách
forradalmi jelenetét játssza Az ember tragédiájá-ban. Az elárvult,
kigúnyolt, végleg szerelmi hajótörést szenvedett modern pesti nő még nem
jutott el odáig, hogy vigasztalást keressen. Csak szórakozni,
önmagát tükörben nézegetni, kis agyvelejével csak mulatni vágyik. És hogy hódoló lantosát se nélkülözze, megírják a "Kedves
Mestert" a tiszteletére. - Ezzel körülbelül rendben volna a modern
pesti nő arcképe.
*
Pedig van jóság a világon, végtelen nagy jóság, amely nem
a zárórát tartja az élet legszerencsétlenebb intézményének; női nemesség,
amely halkan, észrevétlenül dúdolgat magában; tisztaság, amelynek érintetlen
fodrára nem száll a mulatóhelyek s utcák pora... Van szemérmes, hallgató
nyomor, van ócska ruha, van félretaposott sarkú cipő. Van imádság
és tiszta sóhajtás. Van kendőzetlen arc és buzgón szerető
lélek. Van Égbe vetett bizalom, megingathatatlan hit, minden földi kínt
pótló szeretet.
De ez most még nem divat Pesten, pedig már néha úgy
látszott, haldoklik a kankánélet a városon, az utóbbi kenettel közeledik a
bánat és a szegénység.
Majd eljön a jóknak, ifjú arcukat és szívüket tisztaságban
tartóknak, a rongyos cipősöknek is a divatja. Csupán
az a félelmetes perspektíva, hogy ezt a divatot azok is hordani fogják, akik
most itt szaladgálnak, félig megőrülten. Félretaposott sarkú
cipőben járnak majd a delnők, ha ez lesz a divat. Miről ismerjük meg a szenteket és a mártírokat?
|