RAMSLI

A Szent Szövetség idejében játszották Bécs fehér harisnyás hölgyei, akik olyan bő szoknyát viseltek, mint a maiak, a szél belefújt a selyembe, és felfordította a szoknyát, mint a parazolt; ámde mindenre vigyázott a térden alul érő, cikcakkos szélű nadrág, amely barhentből készült Mária Terézia óta, és tizenhárom esztendős korától kezdve halála napjáig viselte a tisztességes nő... csak a ledérek mentek ki az utcára nadrág nélkül, akiknek a cipősarka körül megpödörte kandúrbajuszát Trenk Frigyes. Pedig akkor még nagyasszonyoknak hívták a dámákat, és oly gyönyörűek voltak, hogy századok múlva is kívánatosan szállnak vissza az elégedetlen férfiak álmaiba a képtárak, a családi arcképek vásznairól. És hívták ángénnek is a ramsli nevű kártyajátékot. Jelenleg is nők játsszák Budapesten, többnyire nem udvarhölgyek, hanem polgárasszonyok, akik a konyhapénzüket szeretnék gyarapítani, egymást megfejik, mint a Zrínyi-beli kozák a vidéket, nemegyszer hamisan keverik a kártyát - hiszen nők - máskor sírva néznek az elúszott háztartási pénz után... majd egy selyemharisnyára, egy kalapra valót szeretnének nyerni, játékszert a gyermeknek, tajtékszipkát a férjnek, kis emléket a szeretőnek... kevernek, osztanak, nevetnek, sírnak és perlekednek... megmutatják titkolt természetüket, nagylelkűségüket, fukarságukat, kapzsiságukat, erkölcstelenségüket... Ó, nincs kiábrándítóbb helyzet, mint szívünk hölgyét kártyaasztalnál látni ramslit játszani, és panaszait meghallgatni a Valet nevű tökhetesről. Régebben divat volt Pesten a férfiakat is meghívni az úgynevezett kártyás délutánokra, amelyeket a hölgyek fogadónapjukon rendeztek, uzsonnával egybekötve, amelyet sietve fogyasztottak el a vesztők, kedélyesen a nyerők, a svájci kártyák a szomszéd asztalon kiterítve egymással megbeszélték, hogy mennyire izzadnak a nők játék közben, míg az uzsonnaasztalnál a távol lévő barátnők kerültek megbeszélésre: - a férfiak ültek, csodálkoztak, meghökkentek a nőktől, akiket eddig Mária Terézia hosszú nadrágjában képzeltek el, s legfőbb vágyuk lett volna velük a folyóparton sétálgatni alkonyi órában, költészetről, szerelemről csevegni, meghalni értük vagy szenvedni miattuk, szerenádot rendezni az ablakuk alatt, golyót röpíteni az agyba vagy a vetélytársba, vagy az oltár elé lépkedni lengő szalonkabátban... Ám a nők észrevették magukat, és a ramslijátékhoz többé nem hívták meg a kiábrándult férfiakat, amint nem hívják meg azon helyre sem, ahová a nők kettesben vagy hármasban járnak, egymás előtt nem szégyenkeznek, és mindent pontosan megbeszélnek. Ah, szerelem! Vigyázz magadra, hogy ki ne hallgasd a nők egymás közötti beszélgetését, óvakodj kulcslyukon benézni egyedül lévő hölgyhöz, valamint kerüld el a kártyaasztalt, ahol a nők egymást megkopasztják, és igazi érzéseiket feltárják, mint a makkdisznó szétterjeszti karjait... Vigyázz, szerelem, mert a nők itt nem veszik észre, hogy némely kártyákon csókolózó párok vannak, a piros király közömbösen lovagol, és a kártyavetőnő kezében nagy jelentőségű zöld király (a Szerelmet jelenti) itt egy szürke, kedvetlen figura, amelyet minden megindultság nélkül eregetnek ki ujjaik közül a dámák. Vigyázz, szerelem, hogy el ne felejtsed égi származásodat, az isteni ágyékot, ahol fogantattál, a bűbájt, amelyet köntösül viseltél, a mindenható bűvészetét, amely ifjúságodat kölcsönözte. A svájci figurák körül futótűz jár az őszi nádason; az andalgás, a merengés, az álmodozás itt nem ismerős. A kis lábat hiába nyomod meg titkon az asztal alatt, a kézhez érzelemtelenül ér bizsergő kezed, a szemekbe céltalanul mélyedsz, és az ajkakról akár ítéletnapig várhatnád a szót, amelyről azt hiszed, hogy boldogtalan életedet megválthatná... A nők kártyáznak. Kerüld őket, ifjú. Menj az Ovidius papnőihez, míg előkelő úrnőd barátnőivel szórakozik.

*

Némely szegény nő egész életén át a ramsliasztalnál ül. A családanyák, akik a kosztpénzt akarják megkeresni a játéknál, a démoni kalapokra vágyakozó polgár nők, az új cipőről álmodozó asszonykák végül mégiscsak hazamennek, ha a toronyban nyolcat vagy kilencet üt az óra; igaz, hogy férjüknek, gyermeküknek nem sok öröm jut belőlük ily estén, míg ők reggelig a tökhetessel álmodnak - ámde a házi levegő, a fürdő, a cseléd nyelvelése, a férjuram hasfájása, a gyermek náthája, a házmesterné szemtelensége, a piac drágasága másnapra visszazökkenti őket a mindennapi életbe, amelynél boldogabb nincs a világon. - Ámde vannak szegény nők, akiket nem vár lármázva a férj, bömbölve a gyermek, mérgesen a cseléd a kártyaasztal mellől: akiknek nincs egyebük az úgynevezett társadalmi életüknél.

Mit csinálnak azok, ha kilencet üt az óra?

Sokszor elnézegetem a pesti hotelek előcsarnokaiban fülelő, leskelődő, szimatoló, unatkozó, éhes és szomjas, sivár, üres szívű, fogadói port és szemetet seprő leányokat, asszonyokat. Mindig voltak ilyen szerencsétlenek, akiket a mindennapi élet kivetett medréből egy hotel boldogtalan szigetére, ahol pénzük fogytával szélhámosabbak lesznek a legelszántabb ügynöknél, hazudnak, csalnak, erkölcstelenkednek, hogy megmaradhassanak a hotellakók névsorában, pincérrel, kapussal, éjjeliőrrel barátkoznak, részeg és pénzes utazókra várnak, tovasuhannak az éji folyosón, mint boldogtalan árnyékok a kupecek és lókereskedők szobái előtt, lóversenyeken a zsokék körül mosolyognak, a kártyaasztalnál mindent megpróbálnak, máskor férfiak zsebében kotorász kezük... mit akarnak? Sok esztendőn át elnézegettem furcsa, eltünedező meg felbukkanó figurájukat, láttam ebéd miatti éhségüket, majd lármás kedvüket az esti cigányzenénél, kancsal pillantásukat és mosolytalan életüket... Mit akarnak? Láttam őket milliomos pálinkafőző karján, másnap ugyanazon a helyen a börtön felé lépegető ágens fizette a vacsorájukat; megfigyeltem, hogyan szállíttatják meg magukat a liftben, az előcsarnokbeli íróasztalnál, a folyosón - s felejthetetlen a hölgy, aki pontos munkarendet vezetett éjjeli randevúiról, az órák és a szobák numerusai után osztván be éjszakáját. Miért? Minek? Hisz jön a holnap, amely ismét sápadtan az éhségtől találja őket, a zordon kapus mutatja az ajtót és a cigányzene másnak hangzik a fehér ebédlőben! Láttam az új cipőjüket, amelyért egy lóalkusznak vallottak szerelmet, a ruhájukat, amelynek eredete oly gyanús, mint életük, és láttam hangulat nélküli, boldogtalan életüket, amelyre oly közömbösen volt ráírva a végzet, mint a bérszolga felírta kábító cipőjük talpára a szoba számát.

Vajon csak az új ruháért, az esti szórakozásért, a léhaságért élték volna szárazmalom-életüket?

Egy kisasszony most a rendőrségre került a kártyaasztal mellől. Meg kellene kérdezni tőle, hogy mit gondolt magában, amikor gondolkozott, mit remélt, és mit hitt? Tudta, hogy az életét kártyázza el? Az ifjúságát, érintetlenségét, szépségét gusztálja a tökhetes mögött?