|
MAGYAR
SÓHAJ
"Uram Isten, adj
esőt!"
Ez a fohászkodás ostromolja
az egeket Mária lángba és füstbe borult országa felől, hol áhítatos,
ezeresztendős múltunkba vetett törhetetlen bizalommal, hol meg a
bizonytalan, de dacos jövendőnek elszántságával.
Adj esőt, Uram.
Aztán békét.
De mindenekelőtt
májusi esőt, magyarok esőjét, mert anélkül nem ér nekünk semmit a
diadal ellenségeink felett, valamint nem vehetjük hasznát a békének sem.
Esőd nélkül
elpusztulunk, Uram. Elhullunk tüzes kardoktól, mint a száraz
mennykőtől. Holott már harmadik esztendeje álljuk a csatát az
égboltozat négy tájéka felé megdöbbenés nélkül, a vashámor munkásainak
süketségével, a puszták oroszlánjának hörgésével és a vakondok óvatosságával.
A csata már nekünk nem
meglepetés; a fegyvercsörgés örökösen hangzó, megunt lélekharang; az asszonyok
bánata, rongyos gyermekek koporsószínű arca, elerőtlenedett férfiak
tántorgása olyan megszokott élmény, mint szombatnak szerdára való következése;
a hősi halál lett az emberi sors természetes befejezése, és a fájdalom egy
hű eb, amely éhen kimúlik gazdája sírján.
De a Te haragod, Uram,
rettentő nekünk, mert benned mindig bíztunk, a föld alatt az orosz
mocsárban, az olasz hegyormon és otthon elsötétedett lakásainkban.
Azt hittük mindeddig, hogy
mellettünk vagy; nem hagyod szíveinkben úrrá lenni a kétségbeesés láncait
zörgető csüggedést; elküldöd ezután is mennyei köszörűköveidet
fegyvereink megélesítéséhez; városainkat megóvod a tüzes csóvától, fehér
barmainkat a mérges légytől, kútjainkat a dögvésztől és magtárainkat
a kiürüléstől.
Benned bízunk, Uram, mélyen
a hó alatt, hogy majd elküldöd megváltó tavaszodat, gazdag nyaradat és csöndes
őszödet, amelyben már oly távolról hangzik a háború hangja, mint éjszaka a
felhők alatt a vándor madár kiáltása.
Vártuk, mint a rab a
szabadulás napját, májusodat, Uram, amely a Szűz kék palástja alatt
meghúzódó országunknak olyan fontos ideje, mint az Indiákon a szelek évszaka.
A földünkre hajoltunk, mint
napkelet hívője, hogy immár láthassuk munkánk gyümölcsét, amelyet az
elmúlt boldogtalan őszön, vizekkel terhes, Noé korabeli tavaszon
elvégeztünk a rendületlen hittel, amellyel a madár őrzi tojásait. Megcsókoltuk
a májust a harsogó színű fűszáron, a rétek lenge párázataiban, a
jegenye-nyárfák holdvilág remegtette levelein és az utak mézes ákácvirágában. Megöleltük,
mert soha úgy nem vártuk drága, elbujdosott rokonunkat, a Te küldöttedet, Uram,
akinek megjelenésére elhalasztották haláluk napját az emberek; késlelkedve,
vonakodva kalapálták a csorbát a szablyák élén; konokul egymásra törő föld
alatti bujdosók felemelték a mélyből sörényes fejüket, és egymásra néztek,
mint a zarándokok; reményteljes fehér vitorlák mutatkoztak a délibáb zöld
tengerében, mint áldott nők révedezése; a kopár sivatagban tévedező,
kisebzett lábú vándorló megtalálja nyakában a hit amulettjét, ahol eddig csak a
zsineg szorítását érezte: - ezt hozta nekünk májusod, Uram, első
szakaszában.
*
Aztán halkan, mint a szél,
indul meg az erdőn vagy a hegyoldalban legelésző nyáj között
harapózik a rémület a közelgő veszedelem elől, a tűz lovasa
nyargal végig a szalmás tető gerincén: így következtek az esőtlen
napok.
Mint pihenő
galambposták Budapest tornyaira, érkeznek a hírek az ország békésen elnyúló
távlatából, hogy: nincs eső. A városi ember más esztendőkben némi
közönyösséggel, pesti nemtörődömséggel, kultúrájában bizakodó
egykedvűséggel fogadja a gazdák felrepített papírsárkányait. A városi
anekdota csak azt tudja, hogy a magyar gazda soha sincs megelégedve. Nem volt
még olyan termés Magyarországon, amelyet sokallottak volna a gazdálkodók. Eleinte
bizony nagyon ijedeztünk a termelők jóslásától, hogy katasztrófa
előtt áll Magyarország.
Ám a hírek mindig
hangosabbak, az ország búzatermelő vidékeiről érkező arcok mind
borultabbak, napról napra csüggedtebbek a szemek, amelyek az ég és föld
horizontját kémlelik, mind tompultabban vernek a szívek az izzó napkorong, a
felhőtlen égboltozat és az aszályos, megkérgesült földek láttára, már
nincs kedve jósolni ama bizonyos legöregebb embernek, a levegő forró, mint
a tűzhányón, elsatnyultan nyúlnak el a termő mezőségek, mint
égő városok közelében, a záporeső garabonciása késlekedik megjelenni
a keresztutak feszületeinél, töprengve lehajtja fejét földesúr és orosz
hadifogoly, csak a cserebogár zümmög nyári népdal helyett. Pesten olvasni
kezdik az időjárási intézet jelentéseit, és az újságok meglódítják a
vészharangot.
Néha átsuhant a láthatáron
egy gyorsan tovatűnő felhő, mint a kalózhajó a messziségben.
*
Az este, amely immár a
történelemé, június elsejét jelentették a kalendáriomok, mint a megváltás,
beköszöntött az országos eső. Felejtve töprengés és reménytelenség, olyan
nagyot lélegzett az ország, mintha a béke hírét vinnék szerte fehér lovasok.
Esett, szőkén, barnán,
tavaszi kedvvel, olykor rézsútosan, mintha nagy sietségükben elvesztették volna
az egyenes utat az esőszemek, karikát hánytak a tócsákon, mint a gyermekek
jókedve, megmosták az árvaházi növendékeket, a gondozatlan útszéli bokrokat,
felvidámították a magányos, poros falombokat, amelyek már azt hihették, hogy
más célja nem leend életüknek, mint a lakosságnak akasztófául szolgálni, a
kertek új szagokat leheltek, mint újonnan szerelembe keveredett nők, a
hervadó orgonavirágok, amelyeknek színét már csak a grófnők őrizték
meg ruháikon a lófuttató gyepen, kitárták kis tenyereiket az esőpénzek
felé, a magyar éghajlat elefántjai, a fehér barmok megfürösztötték aszott
tagjaikat az áldott vízben, míg a gazdák az ég felé emelték nap hevétől
barnára pirult arcukat.
Esett, mint az
ezeresztendős néphit a magyarság fennmaradásában; mint az új korszaknak,
várva várt jövendőnek hírnökei a lehulló esőszemek; mint az égi olaj,
amely a Mária országában aluszékony mécsesek lángját újra felragyogtatja; mint
az élet - úgy esett.
Elterpeszkedtek a
mezők, mint pusztai kútnál a fáradt vándor emeli szájához a vödröt,
szétnyíltak, mint a szélben dudorászó falombok, és ég felé nyújtották a
karjukat, mint szerelmes nők. És az ég messzi tájairól jött komor
felhőlovagok fáradhatatlanul öntözték húsvéti kedvükkel a magyar hajadont,
a hervatag pünkösdi rózsákat, az áldott asszony módjára gömbölyödő
mezőségeket, fiatal ízeket lehelő réteket, parton álló,
szerénykedő, sovány néptanítókat, karcsú szőlővenyigéket. Kőrisfaillata
lett a világnak, friss szárnya a madárnak, acélkardocska nőtt bele a
kalászokba ez estén.
|