SZENTIVÁN

Álmaimban néha egy halott nő szokott meglátogatni, aki nyurga lábaival nem érinti a szőnyeget, fehér, lenge köntösén mégis úgy világítanak át formái, mint az éji mécs lángja. Bejárja a szobát, hol egyik, hol a másik székben foglal helyet, de sohasem kíváncsi a fehérneműs szekrényre, ahol találna pedig tennivalót; figyelmesen, hosszant nézi az arcomat árnyékba borult tekintetével, mintha én volnék a halott; ködlegyezővel takarja el arcát, hogy véglegesen soha reá ne ismerhessek, gondolhassam őt jónak, szépnek, egyetlennek: a felejthetetlennek; majd feláll, mielőtt a kakas kukorékolni kezdene az utca túlsó során, az artistaszállodában, a delejesnőnél, akinek közelében megállnak az óramutatók a gavallérok mellényzsebében, feláll a kísértetek és álmok elröppenő lengésével, és búcsúzó kutatást rendez az íróasztalon, levelek és könyvek között. (Ezért is gondolom, hogy nő a látogató, aki egykor kíváncsi volt, és lelki problémával nézte a felbontatlan leveleket.) - A nők úgy végzik kutatásaikat, mint Lecoque úr titkosrendőrei a régi francia regényekben. Bizonyosan megtalálná a éjféli látogató a kompromittáló írást. De az ágyban fekvő, álmos halott már fiatalkorában óvatos volt, és a piros lángnak áldozta fel (gondtalanul) a legszentebb ereklyéket; mintha előre tudta volna, hogy egykor megvénül, és kénytelen önmaga előtt színpadra lépni, magányos, önámító estéket rendezni tovaszállott nők ittfelejtett limlomjaival. A halott tehát bízvást mozdulatlan maradhat keserves párnáin, amíg a kísértet a hervadt virágcserepek alá rejtett régi számlákat mohón keresgéli, hervadt névjegyek és meghívók jelentőségén töri a fejét, levelekkel bíbelődik, amelyeket őelőtte nem olvasott el senki, gyanakodva csap le egy felhasználatlan színházi jegyre, és csodálkozik fotográfiákon, amelyeken csupán gyermekkorukban örökítették meg magukat nagy hajú, játékpuskás fiúk és fehér harisnyás leánykák.

*

De a kísértet nem nyugszik.

Kékes fényű kezeivel turkál az asztal ócskaságai között. Fából faragott szivarszipkák csörrennek, amelyekre hol Adelsberg, hol Jeruzsálem neve van vésve, egy sötétkék kődarab elhengeredik régi helyéről, a dohányszita, amely a hét sovány esztendő korát éli, meglódul. Lúdtoll és acéltoll, elzöldült kalamáris, régi báli kesztyű, a prophylactor üvegecskéje, vénségtől elgörbült ceruzák, lepréselt virágok és ifjúkori lovaglóvessző elhagyják helyüket. Pezsgődugó, amelynek hasára megtüzesített hajtűvel dátum van égetve, egy kis levélmérleg, amelynek súlyozói elvesztek, arckép nélküli keret - vajon ki volt egykor a keretben?, az atya pártecédulája, az égbe szállott nővér hímzett óratartója, piros papucsa egy falombbá válott nőnek, évek óta lezárt üres skatulya japán madarakkal, a nagyatya ezüst gyertyakoppantója és a lámpás, amely annyit világított reménytelen éjszakákon: vajon kit érdekelhetnek, miután a franciaágyban végleg lehunyta a szemét az álmodozó, és a halottkém látogatása után jegyzékbe foglalják a hamutartó bronzbagolyát és egyéb kincseket, amelyeket életében összegyűjtött? Legfeljebb egy törpe, pápaszemes antikvárius lapozza majd fel a megfülezett könyveket, amelyek a halott mindennapi társalgói voltak, akikhez úgy ment haza, mint a polgár családjához, a tiszt szeretőjéhez, a mozgópostás feleségéhez. A szentiváni halott felesége Pickwick úr volt, akinek kalandjai, furcsaságai esténkint egypár pillanatig elmulattatták. (Mert rendetlen életű volt a halott, és egyetlen vágyódása volt, hogy egy óráig, egy napig életében nyárspolgár lehessen.)

Ámde az árnyból, fehér sírvirágból és képzelemből szőtt asszony nemhiába motozott a halott szobájában. A fürge ujjak, amelyek annyit kötöttek és bontottak, amíg elevenek voltak, kitartó munka után fölfedeztek valamit, amit a halott még önmaga előtt is rejtegetett az elmúlt években, évtizedekben. Ami úgy tartózkodott a szobában, mint a kígyó a lezárt kofferben; mint a veszett patkány a fal vakolata alatt; mint a mérges pók hálójában a plafond sarkában, ahonnan egyszer majd leereszkedik a halálos szúrásra; mint az ismeretlen gyilkos fekete köpenyegében a behavazott küszöbön lesi, míg odabent elalszik a világosság.

Egy megfeketedett kötél volt az elrejtett, óvakodva őrzött kincs, amelynek az lett volna a hivatása, hogy megszabadítsa gazdáját az élettől, midőn az a körülmények folytán elviselhetetlenné válik.

Midőn a kínzó betegség, a reménytelen nyomor, a csüggedt vénség, a felépíthetetlen rommá égett szív, a tekintet elhályogosodása, az elpusztult fantázia és az elakadozó lélegzet: azt tanácsolja, hogy többé keresnivaló nincs az emberek között, a négy falon túl, a zajgó életben.

Ezt a mentőövet találta meg az asszony.

És miután egyebet nem tudott értékesnek a halott vagyonában, a kötelet magával vitte, miután a félhold fejű artista kakasa egyet kiáltott az utca túlsó során.