PEST ARANYKORA

Ha kétszer akkora volna Budapest, mint amilyen, sem férne el kényelmesen benne mostani lakossága.

Ha háromszor drágább és lehetetlenebb volna a megélhetés, a táplálkozás, a ruházkodás, a lakás a városban, akkor sem lakna itt egyetlen emberrel sem kevesebb.

Ha négyszer annyi volna a koldus, a rokkant, az elesett, a nyomorgó: nem lágyulna meg egyetlen szív a városban.

Ha emberhúsért mérnék a fényűzést, a női ruhát, a cipőt és az ékszert, az sem volna megfizethetetlen.

És ha már egyetlen tisztességes nő és férfi sem volna többé Budapesten, azon sem lehetne csodálkozni 1917-ben, a Vitézség és Gyalázat negyedik esztendejében.

*

Augusztusi meleg napon olyan szaga van Budapestnek, mint a menazsériának. Vándorcirkuszok, utazó állatseregletek, felpakolt komédiáskocsik viszik magukkal ezt a szagot, amely most a városban a régi élethez szokott orrokat csavarja.

Azelőtt senki sem csodálkozott, hogy a Dob és Király utcának régisajt-szaga volt nyáron; a Józsefváros külső részeiben a fuvaroslovak, ócska bőrrel bevont bérkocsik, kulimászos teherhordó szekerek és a rothadt szilva és dinnyehéj terjesztettek odőrt; a Belváros szűk sikátoraiban a varróműhelyek, kalaposboltok cérna- és leányruha illata keveredett a kapu alatti kis serházak hordó- és virstliszagával, midőn eljött a kánikula és a Rákoson elaludtak a szelek, mint henyélő szolgalegények. Minden bolt, minden ház, sőt talán külön mindegyik pesti lakás vándorolni küldte az utcákra a szagát, mint kisgyermeket kergetnek el a háztól gonosz szülők. Nyitott ablaknál aludtak az emberek, a gangon mosakodtak, az ágyneműt szellőztették, mezítláb sétált otthon a kioszk lenge delnője, az Erzsébetváros keskeny utcáiban a nyitott, földszintes ablakok mögött bolhákat kerestek, amint közönségesen az inges nők tenni szokták, alsónadrágos házmester nyitotta ki a kaput, az emeletről néha lepottyant egy meztelen ember, aki virágcserépben óhajtotta tölteni a meleg pesti éjszakát.

Belátom, hogy nem gusztusos dolog egy nagyváros polgári éjszakája, a lakosság túlontúl színészkedik nappal, legalább éjszaka éljen természetesen és kedve szerint. Nemegyszer gondoltam ilyenkor, hogy olyan ez a város, mint egy garniszálloda a mellékutcában, ahol örökké le vannak függönyözve az ablakok, hangos szó nem hallatszik az éjszakába, a zongorista régen aludni ment, bóbiskol a kapus, aztán ha jön a policáj, befalazott kupeceket, párnával megfojtott nőket, nyári kályhában kucorgó kisgyermekeket talál a házban.

De mégis: valami nőies illata volt az alvó, nyaraló Pestnek. A varrodák, a leányiskolák, a régi telefonközpont, talán a Sacre Coeur hálótermének leheletei voltak a kigőzölgések. Szívesen elhittem a festőknek, hogy Budapest egy nagy szemű, keleti orrú, bolyhos nyakú, nagypénteki fürdővel fehérített lábú, élveteg, de dolgos, buján kacagó, de erkölcsös, kihívó tekintetű, de kaput bereteszelő, sokszor megkívánt, de keveset vétkezett fehérszemélyhez hasonlatos. Beleegyezőleg bólintottam a költőnek, aki azt hazudta a pesti nőkről, hogy értelmesek, mint a nagymama elefántcsont amulettje; a poétákkal tartanak, amikor álmodnak; tiszta szerelmi vágy honol a keblükben, amikor a kávéházban a füstös prímás zenéjén andalognak; csacskaságuk, romlottságuk, butaságuk jó és nemes szívet takar; levegőt szívni mennek a Hangliba és a Duna-partra; a cipőjüket csak azért fehérítik, hogy a férjüknek tetsszenek; a lányoknak nincs más vágyuk, mint a Gyurkovics lányoknak; a titkos kis legénylakásokra, a találkozóhelyekre, a varrónőkhöz, a fogorvoshoz, a kártyavetőnőhöz, a manikűrhöz, a bábaasszonyhoz csak a vidékiek járnak Pesten; ők legfeljebb a Császárfürdő vén platánjai alatt üldögélnek a breviáriumos öreg falusi plébánosok mellett, és Budára csak azért járnak felhajtott ernyőjű kocsiban, hogy virágot tépjenek a mama születésnapjára.

Most: visszanézve e régmúlt, háború előtti időkre, mily kívánatosnak tűnik fel az elmúlt Pest! A rossz szagúnak, az erkölcstelennek, az elzsidósodottnak csúfolt Pest! A léhának, üresfejűnek, felszínesnek látszó, Párizst ostobán majmoló, ízléstelen ruházkodású, adósságból élő, leánnyal kereskedő, színházért és élvezetért döglő, futó szerelmi kalandra berendezett régi Pest! Üres zsebű költők és fáradhatatlan ügynökök városa! Budapestje a vidéken tönkrement és itt új, szélhámos, kaszinós, lóversenyző, kártyaéletet kezdő, menekült "gentry"-nek! De Pestje annak a másik, tiszteletre méltó középosztálynak is, amelyet a szél, gyökerek és talaj híján a városba hajtott, és hivatalt, foglalkozást, szerény munkálkodást, hivalkodás nélküli jelent vállalt; az apák irodakabátban jártak haláluk napjáig, az anyák régi selyemruhájukból minden esztendőben újat varrtak, a leányok tanítónők vagy postások lettek, a fiúk lehetőleg elvégezték az egyetemet, és majd csak az unokák vonják fel újra a dupla címeres pecsétgyűrűt.

Ó, régi Pest, amelyre úgy érkezett meg reggelenkint a Keleti pályaudvarra a személyvonat, hogy mindig hozott magával fiatal, dobogó, lelkes szíveket, zöldellő reményeket, hitvallásokat és dologra kész karokat és elméket! A nagyvárosi ködbe, tramway-csengős, robogó bérkocsisos, újságfesték-szagú, vasalt pincéres, a város belseje felé kopogón ezerlépésű, álmosan ébredező reggeli Budapestre úgy érkezhetett meg mindenki, mint egy regényhős, akire nagy dolgok várnak a szellőzködő ablakú házak között. A férfiak, akiknek helyét el kell foglalni ököllel vagy ésszel, még a borbélynál borotválkoznak vagy tunyán nyújtózkodnak; a nők, akiknek életét és nyugalmát megzavarja az idegen, rossz álmot látnak, szívszorulást éreznek, midőn a jövendőbeli valaki ellépked ablakaid alatt; a vén emberek, akiknek olyan a szemük, mint az odvak a jánoshegyi öreg fákon, vizsgálat alá fogják a újonnan érkezettet, és a legnehezebb kalapácsot nyomják a kezébe; a csendes belvárosi vagy józsefvárosi utcák, ahol a diákok és dolgozó fiatalemberek hónapos szobáin manapság savanyú emlékezet leng, szinte kíváncsian várják a kis táskájú, de feneketlen reménységű idegen lépteit; irodák, könyvtárak, hivatalok, olcsó kis korcsmák, varróleány- és perdita-szerelmesek, esetleg a magányos kórház és jeltelen sír várják a múltba merült Budapesten a törekvő, dolgozni és akarni tudó fiatalembert. A város kövezete még aranybánya, a fülek hisznek a sima nyelvnek, az ostobák utat engednek az erősnek és okosnak, a tehetség és tudás kiássa magát a gránitfalból, mint egy acélkörmű vakondok, a szerencse kézzel fogható valami, mint a női hang, az élet legfeljebb a negyvenedik esztendőig állítja ángardba a bajnokot, aztán meg lehet nyugodni, mert odáig okvetlenül elért valamit az ember, nyugdíjat vagy reménytelenséget... Ó, régi Pest, mikor erős akaratból meg lehetett élni a városban!

Manapság jöjjön valaki Pestre, hogy itt majd megél a munkájából! Kifeszítheti az elméjét, mint a dobon a kutyabőrt, térdéig koptathatja a lábát, könyökig a kezét, megőrülhet a munkabírástól, fűrészelheti a legvastagabb fákat, és liszteszsák módjára dobhatja a legnehezebb embereket - ha nem akar a büntetőtörvényekkel szembekerülni, alulmarad a boldogulásban. A városnak nemcsak azért van állatsereglet szaga, mert takarékoskodnak a vízzel, a tisztasággal, hanem azért is, mert a vérszomjas tigrisek és alattomos hiénák népesítették be Budapestet. Jóformán mindenkit gazemberré tett a háború. Aki ebben a korszakban szegény és vagyontalan maradt, annak bízvást adhatna Károly csapatkeresztet. A pénztelenség, a nélkülözés és megaláztatás csaknem egyértelmű lett a polgári erényekkel. Az adókönyvek, amelyekben a háborús jövedelmekről találunk feljegyzéseket, egykor majd rikító, de valódi arc képét rajzolják meg Budapestnek.

Megrökönyödve nézzük a roskadásig megrakott vonatokat, amelyek a főváros felé igyekeznek, érthetetlenül állunk meg az utcai tolongásban, a zsúfolt színházban, tomboló és fülledt játéktéren, a pincétől kéményig lakott bérházak előtt; honnan jött ez a rengeteg ember Budapestre? Mintha három esztendő alatt kicserélődött volna a város lakossága. A bevándorlás amerikai arányú. A háború köve felkavarta az iszapot a tó mélyéből. Nem lehet ráismerni sokat ócsárolt, gúnyolt, de most már felejthetetlenül drága Budapestünkre. A párizsi fametszetekre emlékeztető kis tereken sétálgató régi ismerőseink, a fasor és a budai utcák járókelői, a nyájas belvárosi boltosok, a meghitt éttermek, barátságos bérkocsisok, megszokott borbélyok, a kedves utcákon sokszor látott bizalmas arcok, finom asszonyok, akikbe távolról szerelmesek voltunk, midőn a barátokhoz mentek misére, de a gyermekszoba zajongása, sokszor ordenáré, ám sohasem gaz vagy lelketlen pesti élet: ők mind eltűntek. A háborús év előtti Pest olyan messzire ment, mint a harmincas vagy negyvenes évek Pestje. A krónikások nemsokára írhatnak megható visszaemlékezéseket az elmúlt városi életről, divatokról, gavallérokról s észvesztő delnőkről, akik azóta csak az idei nyáron jöttek elő az utcára, mert a régi kalapot kézben lehet tartani a körúti grizettek divatja szerint. Néhány paralitikus, öregedő dandy áll fehér ruhában és rossz monoklival az utcasarkon, és azt hiszi, hogy még a régi iskola szerint kell tetszelegni a nőknek. A régi kedves Pestet el kell temetnünk lassan a háború halottaival. Pest hősi halált halt a világháborúban.