A HOLT KIRÁLY

Mint holdvilágos nádasból felriasztott aluvó vízimadarak, amint felrepülnek, és percnyi kavarodás után sebesen szárnyalnak tova a békésnek hitt víz felől az éjjel csendjében; mint sólyom repül a kék magosság felé a büszke úrnő kezéről, ha fejéről a süveget levették a sík mezőn; mint a délkeleti szél, ha megindul Esztergom felől, és felborzolja a Duna hullámait, és szilajságában felborítja az ingó csónakokat, és letépi a dereglyéket láncaikról a part hosszában - úgy repült, terjedt a híre annak, hogy Károly király, az Anjouk nemzetségéből, Szent Özséb napján, csütörtökön, Visegrádon örökre lehunyta szemét. 1342-t írtak akkor, és a somogyi nemesség, ama régi lázongók fajtájából, kik százötven esztendővel azelőtt még a régi istent és a régi szabadságot imádták, az ősz szakállú táltosokat pedig a bakonyi erdőségekben rejtegették, tehát ők rögtön fegyverre kaptak, az Anjou-párti szomszédok jószágaira nyomultak, hol a béreseket és ökröket agyonütötték. Az öreg király testét pedig az udvari emberek skarlátposztóba burkolták, sarujára aranysarkantyút ütöttek, és fejére koronát kötöttek. Így feküdt a király napestig a visegrádi palota sarokszobájában.

Halálának negyedik napja volt már, de főúri hívei csak lassan gyülekeztek. Lovas emberek nyargaltak Esztergomba, Váradra és Győrbe a papokért, a halott mellett azonban senki más nem volt, mint Erzsébet, az özvegy magyar királyné és egy másik Erzsébet nevű asszony, aki a Csák nemzetségből származott, és a vitéz Gurkének vala a leánya. Gurke az Anjouk struccáért Havasalföldön csatában elesett, és a király udvarába vette a vén zászlótartó egyetlen leányát, az őszibarack arcú, nagy szőke hajú Erzsébetet. Akkor Károly király se volt még öreg ember.

A két asszony a sarokszobában diófa székeken ült, és hol a skarlátba takart öreg királyt, hol egymást nézték. Már régen megszokták egymás közelségét, mert a daliás király megöregedvén, és erejét, tudását és olaszosan pompás büszkeségét elvesztvén, akarta, hogy mind a két asszony mellette legyen. A zászlótartó leánya, Erzsébet, akinek királyi szerelemből eredett fia Váradon kántorkanonok vala, akit korábban szeretett minden asszonynál a király, és Lokietek Erzsébet is, a Piast nemzetségből, akit királyi hitvesévé tett. A szerelmes Erzsébet fürtjeit már havazni kezdte az idő, ám a királyné, bár ama korán hervadó lengyel asszonyok fajtájából vala, szenvedélyes nagy szemeivel, nagyon fehér arcával, piros atlasz ruhájával és aranynyilakkal magasra tűzött hajával szép, fiatal és királyi volt. A szerető hamarabb vénül, mint a hitves. Ott ültek a saroktoronyban, kifáradván a bánkódásban és jajgatásban, könnyeik elfogytak, és hangjuk fátyolos lett, mint az éjszaka. A nap lefelé csúszott a Mátra erdős bércei mögött, és aranypiros köpenyegével betakarta a néma tájat, a szőke, halkan fodrozó vizű Dunát és a poros országutat, amelyen sisakos lovasok ügettek Visegrád felé.

A várudvaron most halk, mélázó ének hangzott fel. Regösök énekeltek ott, és húros hangszert pengettek éneklésükhöz.

A királyné a regösökre figyelt. Azok éppen Róbert Károly hűséges asszonyához, szerelmes hitveséhez zengették.

- Azóta, Erzsébet, hogy én a felesége vagyok, láttad-e nyoszolyádban a királyt? Felelj őszintén, hisz már mindegy úgyis! - így szólt a királyné, és előrehajolva hunyorított nagy fekete szemével.

Az öreges Erzsébetnek egyszerre megeredtek a könnyei.

- Nem, kegyes királyném... A király is csak addig vett észre engem, míg fel nem jött az ő szívének aranynapja, amely nap, a tündöklő, a drága, te voltál, királyném. Én legfeljebb hulló csillag voltam vagy útszéli virágszál, amely az árokparton nő, és a lovag, mert éppen a fűbe akar heverészni, megpihenvén, letépi a virágot száráról, majd száz darabra tépdesi, és markából a szélben elereszti.

Piast Erzsébet mereven szegezte a szemét a beszélőre.

- Milyen szépen tudsz te beszélni, Erzsébet, még mindig - mondta tagolva a szavakat. - A király szerette a szép mondatokat, és a rút, bicegő Dandolo Anna meghódította, mert ismerte azon Boccaccio elmés történeteit, aki a nápolyi leány udvarában traktálja regéivel az asszonyokat és urakat.

- A király szerette a hűséget és a királynét - felelt röviden a zászlótartó leánya.

- Te hűséges voltál, Erzsébet?

A havas hajú asszony a torony ablakából kitekintett az országútra, amely a vár alatt kanyarodott, a sisakos lovagok a vár alatt ügettek már. A mátrai erdőkben a szél is feltámadt, és befújt a toronyba, hol meglibbentette a selyemkárpitokat.

- Hűséges voltam, de hasztalan voltam hűséges, ó királyné. A király jobban szerette apródját, Tötöst, a macsói bán fiát, aki a kengyelvasat tartotta lábához; jobban szerette kezes paripáját; jobban szerette a hajnalt és alkonyt, jobban a Velence által ajándékozott vörös bort, mint engem - így beszélt a zászlótartó leánya, és ráborult a király holttestére.

- Hazudsz, te asszony! - kiáltott fel egyszerre Erzsébet királynő - hazudsz te, ki ármányosabb vagy a viperánál, amely az erdőben leskelődik a vándorlóra. Hazudsz, hazudsz. Még két éve se múlt, midőn a királyt sétájából házadba csaltad...

A királyné magasan állott a holttest felett, és karjait kinyújtotta. Gurke Erzsébet sírva-nevetve zokogta:

- A fiam volt nálam látogatóban. A fiam, Kálmán, a váradi kanonok. Hírvivőid láthatták volna fehér lovát udvaromon kapálni vékony lábaival, valamint szolgálóját, Miklóst, az öreget. A király akarta a fiamat látni. Bocsáss meg, ó királyné. Néked még két gyermeked volt, nekem csak egy!

A skarlátba burkolt király holtteste mintha megrezzent volna. Aranysarkantyúi összependültek saruján. A szél kidagasztotta a magas ablakok hímzett függönyeit, mint a vitorlákat.

Apródok léptek be, és ezüstfüstölőből megfüstölték a szobát. A regösök éneke elhangzott a várudvaron, és a két asszony ismét mozdulatlanul ült.

Nemsokára feljött a hold a hegyek mögött, és a király holttestét Druget Miklós nádor, Simonfia Pál országbíró, Tóth Lőrinc, a mesés vitézségű, több vármegyék főispánja és Csór Tamás, a királyi ajtónállók mestere karjaikba vették, és levitték a toronyból a Dunához. Eközben harsonák szóltak, és harangok búgtak. A Dunán zászlós dereglyébe fektették a halott királyt. A hold éppen a Duna felett állott, midőn elindult a dereglye a Károly holttestével Buda felé.

Az evezősök csöndesen dolgoztak. Erzsébet királyné és a zászlótartó leánya egymásra borulva nézett a dereglye után.

Egyszerre lódobogás hallatszott a parton. Poros, sisakos lovas vágtatott feléjük a vár felől. Szakállas, fekete taláros pap zökkent le a nyeregből, akinek széles szablya volt derekára kötve.

- Ez az én fiam, Kálmán! - kiáltotta Erzsébet.

A váradi kanonok, midőn látta, hogy a dereglye már a Duna közepén jár, megcsókolta az anyját, a királynő előtt pedig mélyen meghajolt. Aztán csónakba ugrott, és a dereglye után evezett.

- A homloka és a feje a királyé - mormogta a királyné -, kár érte.

Az elhagyott fakó nyerített a parton. Gurke Erzsébet megfogta a gazdátlan ló zaboláját, és maga mögött vezette, amint a királynét a várba visszakísérte.

Budán, Nagyboldogasszony templomában már állott a nyitott koporsó, a királyra várván, három Gut-Keled terebélyes nemzetségéből származó ifjú pedig bajvívóruhába öltözve vitézi tornára készült azon órára, amely órában a nagy király holtteste Budára ért.

(1908)