A FEJEDELEM SZOLGÁJA

A régi világban, amikor még nem volt se posta, se vasút, az emberek éppenséggel úgy szerettek levelezni, mint manapság. Nagyon egyszerűen. Voltak gyors lábú fickók, akik olyan gyorsan jártak, mint a madár. Ezek a fiatal fickók voltak a kengyelfutók.

Ennek a dolognak pedig az a veleje, hogy élt egyszer egy furcsa kengyelfutó Báthori Zsigmond udvarában.

Olyan fekete volt ez a legény, mint valami cigány. Pedig nem is volt cigány, hanem tatár. Hívták pedig Tekének.

Teke már fiatalkorában került az erdélyi fejedelem udvarába. Fogolynak hozták valami háborúból, vagy úgy találták az országúton, elég az hozzá, hogy Teke ott nőtt fel a fejedelem udvarán.

Felnőtt, de semmire sem lehetett használni; olyan lusta legény nem volt egész Erdélyben, mint a mi tatárunk. Még lóra ülni sem szeretett, de még a száját sem nyitotta ki, ha nem volt muszáj. Elfeküdt volna hétszám a kenyérsütő kemencében, éppen csak az éhség kergette ki onnan. De még éhezni is inkább éhezett, csak ne köllessen neki megmozdulni.

A fejedelem sokszor bosszúsan csóválta a fejét, ha Tekét az udvaron látta őgyelegni.

- Mit csináljak veled, te hétlusta? - kérdezte mérgesen. - Az én házamnál mindenkinek megvan a maga dolga. Egyik a lovakra vigyáz, a másik a konyhára hordja a vizet. Te még a disznóölésnél sem igyekezel, pedig akkor olyan fürge mindenki, mint a gyík.

Teke ilyenkor letérdepelt a fejedelem előtt.

- Bocsáss meg, nagyságos uram, de én nem bírok semmit sem dolgozni!

Már éppen azon gondolkozott a fejedelem, hogy Tekét elkergeti az udvarból, midőn egyszer nagyon megharagudott rá.

Úgy történt, hogy éppen neve napja volt a fejedelemnek, és nagy ebédre készültek a palotában. Tizenhat szakácsné sütött-főzött a konyhán, harminckét szolgáló segített nekik. Már éppen meg akarták húzni az ebédre hívó harangot, mikor a főszakácsnő észrevette, hogy hiányzik a törökbors a töltött káposztából. Mégpedig azért hiányzott, mert nem volt egy morzsa törökbors sem a háznál.

Nosza szaladt ki a főszakácsnő az udvarra.

- Hol van egy gyors lábú legény, aki hamar törökborsot hozna? - kiáltott.

Éppen Tekébe botlott bele az udvaron, amint az ott a derekát nyújtóztatta.

- Fuss, te legény, hamar Kolozsvárra, és hozz az örménytől törökborsot! Délig itt légy, mert addig nem lehet kezdeni az ebédet.

- No, akkor nem is ebédelnek máma, mert az én lábam nem arra való, hogy fusson - felelte Teke.

Hej, mérges lett erre a főszakácsnő! A főzőkanállal nagyot koppantott a Teke fejére.

- Fuss íziben, mert mindjárt kitépem a füled! Szedtevette!

Mit tehetett egyebet a lusta Teke? Elindult nagy búsan, bánatosan Kolozsvár felé.

Kolozsvár csak egy macskaugrásra volt a fejedelem kastélyától, más legény elő is került volna délig a törökborssal; de nem úgy Teke. Mindjárt az út elején leült nagy sóhajtozva egy árnyas fa alá, és amilyen lusta volt, csakhamar el is aludt.

Aludt, aludt...

De egyszer mégiscsak felébredt, s akkor eszébe jutott neki az, hogy mi járatban is van ő. Nagy mérgesen elindult tehát Kolozsvárra. Megvette az örménynél a törökborsot, aztán még keservesebb sóhajtások között elindult vissza hazafelé... A törökborsot úgy cipelte, mintha legalább egy mázsa lett volna. Pedig bizony az nem volt több egy fontnál, még az örmény mértéke szerint se.

Amint hazaérne Teke, csak azon veszi magát észre, hogy jobbról-balról megfogja két hajdú, aztán se szó, se beszéd: lekapják a tíz körméről, és olyan becsületes huszonötöt hegedültek rá, hogy beillett volna ötvennek is.

Teke, mikor magához tért az ijedtségtől, sírva jajgatva kérdezte a hajdúkat:

- Vajon miért bántottak engem kendtek?

- A nagyságos fejedelem parancsából, mert tegnap óta járt kend a törökborsért.

- Tegnap óta - sóhajtott Teke. Akkor jutott eszébe, hogy ő bizony elaludt útközben a fa alatt.

De még egyéb büntetés is érte ezenkívül Tekét. Mégpedig az a büntetés, hogy a fejedelem parancsolatára az elhalt kengyelfutó helyét Tekével töltsék be. Ezüstpatkót vertek a Teke meztelen sarkára, kis sapkát húztak a fejére: ezzel Teke lett a fejedelem kengyelfutója.

Persze az egész udvar Tekén nevetett.

- No, Teke, most kaptad meg a neked való hivatalt! - mondogatták a cselédek.

- Igaz, hogy a te apád nyúl volt, az anyád pedig őz? - kérdezték mások.

Teke pedig az ijedtségtől még szólni se bírt. Csak sóhajtott, búsult naphosszat.

- Jaj, édes istenkém, mi lesz most velem? Hiszen én nem tudok futni! Még járni sem szeretek, mindig csak fekhetném.

Elbújt a kenyérsütő kemencébe, és ott aludt, aludt... ki tudja meddig aludt volna, ha a hajdúk egyszer talpra nem ráncigálják.

- Föl, kengyelfutó! Levelet köll vinned Maros-Tordára!

- Hova? - riadt fel Teke. - Hisz azt se tudom, hogy Maros-Torda a világon van-e?

- De bizony ott van, mégpedig Erdélyországban. Rajta, kengyelfutó, ne kíméld a patkód! Ha elkopott, vesz újat a fejedelem.

Teke csak álmélkodva meresztette a szemét jobbra-balra, mialatt a sapkájába dugták a levelet, kezébe pedig egy vékony hajlós pálcát adtak.

- Ha elfáradtál, kengyelfutó, hát ezzel serkentsd magad. Csak húzz jó nagyokat a lábadra, meglátod: sohasem fáradsz el.

Teke elvette a pálcát, és megsuhogtatta a levegőben. De még akkor sem tudta valami nagyon, hogy tulajdonképpen mit is akarnak vele.

Csak akkor riadt meg, mikor a hajdúk kapitánya rákiáltott:

- Most pedig indulj rohanvást Maros-Tordára! A fejedelem levelét átadod Példi László uramnak. A válaszát pedig futva hozod vissza. Sehol meg ne pihenj, sehol lépésben ne menj! Fuss mindig, meg se állj! Ha szekér megy előtted, ha szekér jön veled szembe, csak annyit kiálts: "Félre az útból, én vagyok a fejedelem kengyelfutója!" Erre a szóra minden szekér félreáll az utadból, hogy te szabadon szaladhass.

Alighogy befejezte szavait a hajdúk kapitánya, hirtelen nagyot pattant egy ostor a Teke háta mögött. De nemcsak pattant, hanem meg is csípte Teke mezítelen lábszárát. Nagyot ugrott erre Teke.

- Jaj, a lábam! - kiáltotta.

- Jaj, a hátam! - kiáltotta.

- Jaj, jaj, jaj! - ordította.

De akkor már futott, mint a nyúl.

- Így haladj, szaladj mindig! - kiáltott utána a hajdúk kapitánya.

Teke pedig futva, rohanva kanyarodott ki az országútra. Vissza se mert nézni. Az ezüstpatkó csak úgy pattogott a sarkán, a pálca meg suhogott kezében. Szekér jött az úton, arra rákiáltott:

- Félre, paraszt! A fejedelem kengyelfutója jön!...

A szekeresgazda alázatosan megemelte a süvegét, és gyorsan félreállt az útból szekerével.

... Három nap múlva pedig ugyanazon az országúton lihegve, porosan, fáradtan futott hazafelé Teke. A kastély kapujánál csaknem elalélt már a fáradtságtól, de bizony azért még sem állt meg... Az ezüstpatkó mind levásott a lábáról, a két meztelen lába csupa seb volt az ütésektől. Még a pálca is összetört a kezében.

- Itt a felelet! - nyögte rekedten, s átadta a sapkájába rejtett levelet.

Még a fejedelem is csodálkozva jött le az udvarra.

- Ejnye, ejnye - mondogatta. - Eddig a leggyorsabb kengyelfutó is négy nap alatt járta meg ezt az utat. Ez meg három nap alatt itt van. Kérdezzétek meg tőle, hogy mit akar, aztán adjátok meg neki.

A hajdúk kapitánya odament a kenyérsütő kemence szájához (már akkor belé is mászott Teke), és bekiáltott:

- Hé, kengyelfutó! A fejedelem azt üzeni, hogy derék fickó vagy. Mit akarsz enni? Van itt egy hordó töltött káposzta a számodra. Tudom, azt szereted legjobban.

- Tegyétek el a káposztát - felelt a kemencéből Teke. - Most nem bírok meg se mozdulni. Azért hát csak tegyétek el a káposztát!...

Hát persze teljesítették a kívánságát.

Így lett Tekéből, a hétlustából, az ország leggyorsabb kengyelfutója. Vele ugyan senki sem vehette fel a versenyt. Még a nyulat is elfogta futtában, ha éppen akarta. Igaz, hogy minden héten elkoptatott egy pár ezüstpatkót, de ha nem volt elvinni való levél, ki se mozdult a kenyérsütő kemencéből, ott aludt napokig. Csak a sarka látszott ki a kemence száján. Arról tudták meg, hogy odabenn van, mert különben sokszor tán be is gyújtottak volna a kemencébe.

(1925)