TIZENHAT VÁROS TIZENHAT LEÁNYA

I. ZSIGMOND KIRÁLY ZÁLOGBA TESZ

Kornidesz Györgynek, a kézsmárki polgármesternek Budán, a királyi városban akadt valami dolga, amikor onnan hazajött, olyan titokteljes, gondterhes arca volt, hogy akik látták, megrémültek tőle.

- Csak nem kezd megint háborút a király? - kérdezték. - Hisz az előbbinek még alig van vége. Most is érezzük az adóban az elmúlt háborút.

Kornidesz uram nem azok közé tartozott, akik nem tudják féken tartani a nyelvüket. Hallgatni tudott őkegyelme a legjobban. De annyit mégis felelt:

- Még rosszabb készül, mint háború.

Midőn ezt mondta, ahány ránc volt az arcán, mind rejtélyes kérdőjellé alakult át.

- Még rosszabb - sóhajtotta.

A kézsmárki polgárok, a takácsok, a gyolcsosok, a fuvarosok és mindenféle kereskedők addig se nyughattak a sok adótól. A kézsmárkiaknak volt pénzük, mint kereskedő embereknek, a király ott vette a pénzt, ahol találta. Néha kétszer is rájuk küldte az adószedőit egy esztendőben. A kézsmárkiakat mindenféle címen megadóztatták. Zsigmond király, ha üres volt a kincstára, nagyon találékony volt az új adók kitalálásában. Azt csinálta, amit manapság a pénzügyminiszterek.

- Valami új adó készül megint, jönnek ismét az izmaeliták a nyakunkra - találgatták az idősebb polgárok.

- Isten tudja, mi készül. Csakhogy nagy baj készül - felelt a polgármester. - Estére a városházán majd megtanácskozzuk a dolgot. Aztán megtudhatja a többi népesség is.

Estére a város szenátorai, kísérve a város darabontjaitól, akik a lámpást vitték előttük, hogy ha esetleg éjszakáig nyúlna a tanácskozás, összegyülekeztek a városházán.

A takácsok céhmesterét hívták akkor Fabricius Józsefnek, aki rangjánál fogva szintén a szenátorok közé számított, mert a takácsok mind gazdag, szorgalmas emberek voltak. Az ő szövőszékeiknek a kattogására gurult az arany- meg az ezüstpénz Kézsmárkra a világ négy tája felől, amerre a jóféle szepességi vásznat elhordták.

A szenátorok körülülték az asztalt, Kornidesz György kezébe vette a régi buzogányt, és megérintette vele az asztal közepén álló ezüsthordót. A hordóban jóféle tokaji volt, a szenátorok előtt kupák állottak, akkoriban még ezek helyettesítették a kalamárisokat.

- Hallgassátok! - kezdte az ünnepélyes csendben a polgármester. - A várost nagy veszedelem fenyegeti. A király zálogba akarja tenni a lengyel királynál.

A szenátorok mind talpra ugrottak.

- Minket? Zálogba? - kiáltották.

A polgármester az ezüsthordóra ütött.

- Magától a királytól hallottam Budán jártomban. Őfelsége azt kérdezte tőlem, hogy mit szólnának hozzá a kézsmárkiak, ha egy darabig más király parancsolna nekik, ha más szedné az adót?

- És te mit feleltél? - kérdezte egy mély hang, a Fabricius hangja, és a takács megsimogatta hosszú szőke szakállát.

- Én azt feleltem, hogy van jó dolga a királynak, legjobb adófizető városát, a kincses Kézsmárkot elveszíteni? A felséges úr pedig erre azt felelte, hogy hiszen nem örökre akar túladni Kézsmárkon, csak bizonyos időre, amíg pénzhez jut, és visszaválthatja kedves városát. Biztosított arról, hogy nagyon szereti a kézsmárkiakat, és nektek királyi üdvözletét küldi.

- Szóval elszakadunk a magyar koronától, édes hazánktól, amelyért annyit véreztünk? - szólalt meg az ünnepélyes csendben Fabricius, a takács. - De nem baj az, polgárok! A korona nem akarja, hogy Kézsmárk továbbra is drágakövei közé tartozzék, a király kivet bennünket koronájából. Nyugodjunk meg, polgárok. Rosszabb dolgunk ezután sem lesz, mint eddig volt. Adót kell fizetni, katonát kell tartani. Ha nem kellünk Zsigmondnak, a magyar királynak, szívesen vesz bennünket a lengyel király. Hűséges szolgái leszünk, hogy jó királyunk legyen ő.

Fabricius szavainak azonban nem volt meg a kívánt hatása. A szenátorok csüggedten hajtották le fejüket. Az öregebbek elborulva mondogatták:

- Mégse vártuk a hazától, hogy a haza elhagyjon minket! Ilyen csúfosan, megalázóan, zálogba téve!

- Nemcsak Kézsmárkot éri ez a sors - mondta Kornidesz György. - A király közölte velem, hogy még tizenöt más szepesi város van kiszemelve erre a célra. Köztük Podolin, gazdag kolostorával, Lubló, vagyonos fuvarosaival és Igló, ötvösművészeivel... Maholnap itt lesznek a lengyel és a magyar király követei, hogy átadjanak bennünket. Krikavay magyar kapitánynak felmondják a hivatalát, lengyel kormányzót kapnak a szepesi városok.

A tanácskozóteremre mélységes csend borult. A tanácskozó urak lehajtott fővel gondolkoztak azon, hogy micsoda új változásokra van kilátás. Csupán Fabricius, a takácsok céhmestere vetette fel dacosan a fejét:

- Lesz, ahogy lesz. A vászon ezután is kelendő portéka lesz, mert inget mindig fognak hordani a nagyurak.

(Inget abban az időben többnyire csak az úri népek viseltek. Drága volt a vászon.)

A takács szavaira a polgármester felemelte a kezében tartott buzogányt, és megkongatta vele az ezüsthordót, amelyben már fogytán volt a tokaji.

- Úgy látszik, Fabricius uramnak nagyon tetszik a változás, amely előtt városunk áll. Indítványozom tehát, hogy mondjuk ki a határozatot, hogy midőn a lengyel követek túszt követelnek városunktól, hogy hűségesek és jó adófizetők leszünk, Kézsmárk város túsza legyen Fabricius Anna, a takácscéh atyamesterének leánykája. Vigyék őt magukkal a király követei messzi Lengyelhonba.

Fabricius uram letette a kupát, amelyet éppen szájához emelt. Elsápadt az arca arra a gondolatra, hogy egyetlen leányától, egyetlen gyermekétől akarják megfosztani. De Fabricius férfi volt. Bólintott a fejével.

- Szeretett városomért egyetlen gyermekemet is feláldozom.

- Vivát Fabricius! - kiáltották a szenátorok, mert megkönnyebbült egyszerre valamennyinek a szíve, hogy nem az ő gyermekére esik majd a választás.

- Vivát Fabricius!

A kupák összecsendültek, de a takácsmester eltolta maga elől a bort. Komor arccal emelkedett fel, és szótlanul elhagyta a tanácskozótermet.

Kornidesz uram fejcsóválva nézett utána.

- Nagy sebet ütöttünk Fabricius uram szívén. De a város érdeke azt parancsolja, hogy ne legyünk kíméletesek.

- Könnyen beszél, főbíró uram - dörmögte Gnézda, a Fabricius atyámfia. - Főbíró uramnak nincs gyermeke, nem ismeri az apai szeretetet.

Már estére hajlott az idő, és az ócska, magas fedelű házak között, régi torony alján alig egy-két ember járkált már csupán az utcákon. Nemsokára becsukják a kapukat is.

De mielőtt becsukták volna a város kapuit, sebes vágtatva nyargalt be a városba dél felől két talpig felfegyverzett vitéz. Páncélos ruhájuk, tollas sisakjuk messziről elárulta, hogy a király emberei.

Ugyanakkor az északi kapun is két lovag nyomult a városba. Hosszú, prémes kabátjuk alatt görbe kard verődött oldalukhoz. Kackiás süvegjüket befehérítette az út pora. Lecsüngő, deres bajszuk egybefolyt szakállukkal.

A négy lovag a piac közepén találkozott. Egymásra néztek, felismerték egymást.

- Zsigmond, Magyarország királyának követei vagyunk - mondták, a délről jöttek.

- A lengyel korona vitézei mi vagyunk - felelték az északiak.

A lovak feje fölött kezet fogtak. A lengyelek a nyereg alá csatolt bőriszákra ütöttek, amelyben ezüst- és aranypénz csörgött.

- Hoztuk a pénzt Kézsmárkért!

- Mi pedig a pénzért jöttünk. Reggel a tiétek lesz a város - felelték a magyarok.

A hazafelé siető szenátorok a lovagok láttára mélyen a fejükbe húzták sapkáikat, és a fal mellett suhantak tova. Örült mindegyik, mire hazaért családja, szerettei körébe, és a vaspántos ajtót jól bezárták a házon. Nem barátságos az éj, ha sarkantyús lovagok időznek a városban, tudták régi időből.

II. ANNA MÁS VIDÉKRE KÖLTÖZIK

Hogyan és miként töltötte az éjt Fabricius takács, midőn egyetlen gyermekétől, imádott Annájától kellett elbúcsúznia, ki tudja, mennyi időre, azt mutatta másnap ónszürke arca és beesett szeme. A dacos, büszke ember szinte megtörni látszott a váratlan csapás alatt. Hiszen mindene volt az a gyermek.

Anna alig töltötte be tizenötödik életévét, s az apja az utcára sem eresztette egyedül, még a templomba is vele ment.

A régi szepességi lányok - mint általában a régi polgárlányok - nem is tették ki a lábukat a házból máskor, mint mikor templomba mentek. És akkor, mikor férjhez vitték őket. Addig otthon voltak a házban, és csupán a vaskosaras ablakokon át ismerhették a várost és az embereket. A Fabricius uram háza a piactéren állott, Anna tehát eleget láthatott az ablakból. Itt folytak le a vásárok, az adószedés, hadak gyülekezése. Itt hirdette ki a király parancsait és a törvényeket Krikavay úr, a szepesi városok kapitánya. Az emeleti ablak vaskosarai jól elrejtették Annát a kíváncsiaktól, pedig sokan voltak kíváncsiak reá, mert az a hír volt felőle, hogy Szepességben szebb teremtést még nem látott emberfia, amilyen szép Fabricius Anna. Ha templomba ment, anyjától örökölt, nagy fejkötője fehér vászonszárnyaival úgy eltakarta az arcát, hogy abból nem látszott ki semmi egyéb, mint csupán égőfekete, nagy szeme. Azt is mindig lesütötte, csupán akkor emelte fel, midőn a feszület előtt imádkozott.

Egy öreg dajka, bizonyos Mári néni, volt éjjel-nappal Anna körül. Az tanította meg varrni, csipkét verni, olvasót pörgetni. Az tanította meg arra, hogy az álmoknak miféle jelentősége van.

De tudott írni és olvasni Anna, ami nagy szó volt abban az időben. Még a férfiak között is kevés olyan akadt, aki a betűket ismerte; asszonyféle meg általában nem is értett az íráshoz, olvasáshoz. Még királynék se mindig.

Fabricius Anna ezt a nagy tudományát bizonyos Joánesz nevű diáknak köszönhette, aki nagyon változatos körülmények között került a takácsmester házához.

Fabricius uram valahol vásáron járt Lengyelországban, és a vásárról hazatérőben, pihenőt tartott sok más társával együtt a Vörös-szorosnál. A szekereket félkörbe állították, és készen voltak a határszéli rablók támadására, ami abban az időben mindennapos dolog volt.

Mielőtt a nap leszállott volna, a körül fekvő erdei rengetegből egy nyurga, rongyos ruházatú ember jött elő, akit inkább lehetett koldusnak nézni, mint vándorlónak.

A szekértáboron kívül megállott az ember, és Fabricius nevét kiáltotta. A takács kezébe vette ólmosbotját, és kilépett a szekérsáncok közül.

- Mit akarsz? - kérdezte, és gyanakodva nézte végig az idegen talpig rongyos ruházatát.

- Nem ismersz? - kérdezte a rongyos ember. - Én Joánesz vagyok, akivel egyszer nagy jót cselekedtél.

- Nem emlékszem rád.

- Csak jusson eszedbe a nagybeteg vándordiák, akit egyszer télvíz idején házadba fogadtál, és nem engedted, hogy a félholtat kiűzzék a városból a darabontok, azon hiedelemben, hogy az bélpoklos.

- A szívem könyörületes szokott lenni, de mégsem emlékszem rád. Ha koldulni akarsz, szólj, de ne alkalmatlankodj hiába - mondta a takács, és egy rézpoltúrát vett elő a zsebéből.

- Nem kell a pénzed, Fabricius úr. Van nekem, azazhogy lehetne több, mint amennyi neked van. Én tudom a hajdemákok kincsesbarlangjának a titkát.

Fabricius hátralépett, mintha kígyó emelkedett volna fel előtte. A hajdemákok voltak a legveszedelmesebb rablók, akik csapatokba verődve megtámadták az utazó kereskedőket, és legyilkolták őket.

- Talán te is hajdemák vagy?

- Nem vagyok hajdemák, esküszöm, hogy nem vagyok rabló, csak a fogságukba kerültem, és nem eresztenek el, de meg sem ölnek, mert én tudok írni és olvasni, amit egyikük sem tud. Az éjjel kihallgattam őket, amint a legközelebbi rablótámadást megbeszélték. Benneteket akarnak megtámadni, és elbeszélték, hogy mely gazdag kereskedők vannak most együtt az útban... Itt van Glogovszky, az iglói szűcsmester...

- Valóban itt van - felelt gépiesen Fabricius.

- Veletek van a gazdag Wajn, Lőcséről.

A takács némán bólintott.

- Mikor a te nevedet említették, Fabricius úr, egyszerre eszembe jutott a hozzám való jóságod, kegyességed. Eszembe jutott, hogy van otthon egy gyönyörűséges leánykád, a kis Anna, aki olyan jó szívvel, áldott könyörületességgel ápolta a szegény, félhalott Joáneszt, amikor te házadba fogadtad, holott ő már bizonyos volt benne, hogy azon az éjszakán a farkasok tápláléka lesz a város falain kívül. Eszembe jutott irgalmasságod, jó takács, és megesett a szívem rajtad, pedig elhiheted, hogy a kegyetlen élet eléggé megkeményítette, eldurvította a szívemet. Amíg a hajdemákok a rablótámadás részleteit megbeszélték, én folyton azon törtem a fejem, hogyan szökhetnék el tőlük, hogy hírt adjak neked. Ma végre sikerült megszöknöm, és most figyelmeztetlek téged, Fabricius úr, hogy menjetek el e helyről, még napszállta előtt, mert bizony mondom, hogy a felkelő nap véres hulláitokat találja itt.

A takács fürkészve nézte az idegen arcát, amíg az beszélt, aztán csendes hangon megjegyezte:

- Most már emlékszem rád. Van legalább öt esztendeje, hogy nálam jártál, és a legényeimet tanítottad egy különös nótára, amelyet azok azóta néha énekelnek. "Elment a farkas, a fekete erdőbe..."

- Jól emlékszel, Fabricius úr. A Havas-földön tanultam ezt a nótát, mikor ott a török ellen verekedtem. De most menjetek innét sietve. Ha akarod, én elvezetlek olyan helyre, ahol biztonságban lehettek.

- Nem csalsz-e kelepcébe? - kérdezte a takács.

- Ha emlékszel reám, akkor tudnod kell, hogy Joánesz miféle ember.

- Hiszek neked, Joánesz. Nem is esketlek meg, mert ha rossz ember vagy, akkor hiába az eskü. Szólok kereskedőtársaimnak, és nyomban útra kelhetünk oda, ahová te vezetsz.

- A hajdemákok nem indulnak hold feljötte előtt. Ismerem a szokásaikat.

Fabricius takács visszatért a szekértáborba. Ott hangos szóváltás, vitatkozás keletkezett. A lustább kereskedők nem akartak már továbbutazni ezen a napon; egynémelyik része álmos volt, és aludni vágyott. A fegyveres őrök, akik a csapatot kísérték, váltig erősítgették, hogy majd elbánnak ők a hajdemákokkal, ha azok ide merik dugni az orrukat. Jól ettek-ittak az utazók, bizony nem lehetett őket talpra állítani.

Fabricius uram visszatért Joáneszhez:

- Itt maradunk, ez a határozat.

- Akkor ez az éjszaka a halál éjszakája leend számotokra - felelt a diák. - A hajdemákok senkinek se kegyelmeznek, hogy senki el ne árulhassa őket. Hallgass rám, Fabricius. Kapj szekeredre, és jöjj velem!

Olyan meggyőzőek voltak a diák szavai, hogy Fabricius uram visszament a táborba, és kérve kérte kereskedőtársait, hogy vonuljanak el e helyről. De azok nem hallgattak reá. A takács tehát egyedül ült fel szekerére. A Joánesz a kocsis mellé ugrott, kivette annak kezéből a gyeplőt, és a lovak közé csapott. Csakhamar mély fenyőrengeteg közepén állapodtak meg.

- Innen látni fogod a tüzet, amely megvilágítja majd az éjszakát, midőn a hajdemákok felgyújtják odalent a szekértábort - mondta halkan a diák.

Éjfélfelé valóban tűzfény világította meg a völgyet... S másnap, midőn Fabricius folytatta útját, az út mentén megszenesedett szekereket és holttesteket látott.

- Diák, mivel háláljam meg jóságodat?

- Azzal, hogy vigyél magaddal, hogy becsületes ember lehessek, ne kellessen a hajdemákok közé visszatérnem, akik bizonyosan levágnák orromat, fülemet! A kezemet nem bántanák, mert arra nekik szükségük van...

Így került Fabricius uram házához másodízben Joánesz diák.

Joánesz sok földet bejárt, volt katona, pap, zarándok, még a takácsmesterséget is megtanulta annyira, hogy segíthetett jótevőjének munkájában. Joánesz hűséges ebként ragaszkodott a házhoz, és bizonyára bármely percben feláldozta volna életét gazdájáért és annak leányáért. Fabricius többször próbára tette Joánesz hűségét, a diák mindig megállotta a próbát. Utóbb már a vásárokra is elkísérte Fabricius uramat, és az ő derekára csavart kendőben voltak elrejtve azok az aranyak, amelyeket a vászonért kaptak. De a legfőbb tudománya mégis az írás és olvasás volt Joánesznek. Fabricius uram nem tanult meg ugyan tőle írni - öregnek tartotta magát már erre -, de Anna a diák vezetése mellett el tudta olvasni a bibliát, sőt felírta a vásznakat, a legények munkabérét és a bevételt, kiadást. Mindez nagyon tetszett Fabricius uramnak, és annyira megszerette a diákot, hogy mostani nehéz helyzetében, midőn arról volt szó, hogy egyetlen gyermekétől kell megválnia, a városért túszul adván őt a lengyel királynak, nem gondolhatott másra, mint Joáneszre, aki elkíséri, és őrzi Annát mindaddig, amíg a zálogolás tart.

Mikor a diáknak előadta tervét, az bólintott fejével:

- Legalább semmi bántódása nem esik az én kis úrnőmnek, ha én mellette leszek. Ismerem én Lengyelországot úgy, mint a tenyeremet. Az öreg Kázmér király idejében verekedtem ott. Haj, de régen is volt! - szólt és felsóhajtott, mert bizony őkelme is öreg legény volt már.

- Tehát megesküszöl nekem, hogy vigyázol leányomra, és nem hagyod el addig, amíg nekem vissza nem adod.

- Esküszöm - mondta komolyan Joánesz, és a két kezét a szívére tette. Valamennyire megnyugtatta ez Fabricius uramat, de hej, a bánat azért nem múlott el az ő szívéről. Korholta magát ígérete miatt, és szerette volna valami rossz álomnak tekinteni az egész dolgot. A kis Anna, amikor előadták neki, hogy ő lesz Kézsmárk túsza a lengyel királynál, nyomban felkiáltott:

- Hiszen lesznek ott más lányok is talán, akikkel el lehet majd játszadozni.

- Valóban. Tizenhatan lesztek - felelt az apja. - Minden szepesi város ád egy leányzót, akinek egy esztendeig kell ott maradni, míg felváltja egy másik.

- No, hiszen akkor nincs baj - felelt Anna. - Más vidékre megyek egy esztendőre. Hipp-hopp, már le is telt az esztendő, és én újra itthon leszek az én kedves jó apámnál. És aztán többé sohasem kell elmennem?

- Soha többé, drága gyöngyvirágom. Az egész Szepességért nem adnálak többé oda - felelt Fabricius uram, és átkarolta az ő kis leányát.

Az ajtón Joánesz furcsa figurája bukkant be.

- Híreket hozok - kezdte nagy sebbel-lobbal a diák. - Megismerkedtem az imént a lengyel követekkel. Az egyik a Miciszláv, régi katonapajtásom. Együtt törtük Krakkó falát, Kázmér király zsoldjában. Azóta bezzeg felvitte az Isten a pajtásom dolgát. Alig akart megismerni kopott dolmányomban. De hát miért nem is varrat nekem gazduram jobb gúnyát?

- Majd lesz az is, Joánesz, ha a kisasszonyt kíséred. De hát mondd el a híreket, amelyeket hallottál.

- Azt hallottam, hogy olyan jó dolguk lesz a zálogul adott szepességi leányoknak a lengyel király udvaránál, mintha valóságos, született hercegkisasszonyok volnának. A királyné szolgálatában lesznek, kísérni fogják őt, mint a holdat a csillagok. Hosszú, fehér fátyol lesz fejükön a királyné szüzeinek, és a templomban mindjárt a királyné mellett fognak ülni. A királynénak van egy szakasztott olyan korú leánykája, mint az én kis úrnőm. Az lesz a mi barátnőnk, a királykisasszony.

- Bolondokat beszélsz, Joánesz. Hogyan lehetne barátnője egy hercegkisasszony egy takácsmester leányának.

- Olyanformán, kedves gazduram, hogy a túszul adott szüzeknek senki sem keresi származását. Lehetnek akár grófkisasszonyok, akár szegény emberek gyermekei. Egyformán bánnak velük. Ők zálogok, a királynak adott zálogok a város részéről, hogy a városok éppen olyan hűségesek, derekak maradnak, amilyen derék bánásmódot a király tanúsít az ő leányaikkal. A királynak tehát az a gondja, hogy a túszok meg legyenek elégedve helyükkel, jól érezzék udvarában magukat, mert akkor az adó is biztos a városok részéről.

- Igaz biz az! - kiáltott fel Fabricius uram. - Nem is kapna a lengyel király egy rézpoltúrát sem Kézsmárktól, ha hírül venném, hogy az én gyönyörűséges leánykámmal rosszul bánnak Lengyelországban.

- No hát! - kiáltott fel Joánesz, és nagyon örvendezett, hogy a takács ilyen hamar megértette őt.

- Azért csak elő a pénzes zacskóval, Fabricius uram - folytatta Joánesz -, ne sajnáljuk a tallérokat a kis úrnőm kiruházkodásához. Kell ám oda szép ruha, nem járhat Annuska ott is kötényben meg papucsban, mint itthon. Két hétig maradnak itt a követek. Akkor aztán viszik Annuskát. Akkorára kell, hogy rendben legyen minden. Ha akarja gazduram, holnap átnyargalok Bélára, a híres cipellőkészítőhöz, Holéciushoz, aki messze földre hordja a cipellőit.

- Eredj fiam, Joánesz - felelt a takács. - Magadnak is hozhatsz egy pár új sarut.

- Sarkantyúval?

- Azzal, fiam. Holnapután pedig az asszonyok, lányok nekiállnak a csipkeverésnek, ruhavarrásnak. Ne legyen a legutolsó az én leányom a tizenhat leány között.

Valószínűleg így gondolkoztak más szülők is szerte Szepességben, mert abban az időben tizenhat városban verték a csipkét, és varrták a ruhát, a bélai híres cipellőkészítőnek pedig valamennyi cipellőjét szétkapkodták.

Annuska tehát más vidékre megy. Már verik a csipkét reggeltől estig, és a város valamennyi asszonya, leánya az Annuska ruháit varrja, mintha esküvőre készülne. Nem esküvő az, csak eljegyzés. A lengyel korona jegyzi el magának a tizenhat szűzzel a tizenhat várost, hosszú századokra.

A lengyel követek leszámolták a magyar király megbízottainak a zálogra adott pénzt. Valódi jó lengyel aranyak voltak azok, egytől egyig; nem volt üres egyiknek sem a belseje, mint a királyi ötvösmester hivatalosan megállapította. A magyar követek elköszöntek a pénzzel, sietniök kellett Budára, mert a királynak sürgetős volt a pénz. A lengyel lovagok pedig elnyújtották hosszú sarkantyús lábaikat az ódon tanácskozóteremben, és feltett süveggel hallgatták a város öreg szenátorainak tanácskozását, amelyben megállapíttatott, hogy Kézsmárk - egy a tizenhatok közül - hűsége és hűbéressége biztosítékául egy esztendőre zálogba adja a lengyel királynak legszebbik leányát, bizonyos Fabricius takácsmester Anna leánykáját. A pecsétet odaütötték az okirat alá.

- Most már itt az ideje, hogy útra keljünk - mondták a lengyel lovagok.

III. KÉT KIRÁLYKISASSZONY

A lengyel király számos vára és kastélya közül a zandeci jelöltetett ki arra a célra, ahol a túszokul adott szepesi leányokat őrizni fogják, nem azért, mintha attól félt volna, hogy a szüzek majd elszöknek tőle, hanem azért, hogy baj ne érje őket, ép egészségben visszaadhassa a városoknak, amilyen pontosan azok az idő alatt adójukat megfizették.

A zandeci vár félig kastély volt, félig vár. Magas kőfalak és bástyák védték, de a kőfalakon kívül és belül mosolygó kertek és erdők terültek el. Az erdők tele vaddal, lenn a kastély alatt a kristályragyogású Dunajec hallal látta el a kastély lakóit. A lengyel királyok szerettek vadászgatni e tájon, és a régi kolostorban, amely a kastély alatt húzódott el, a folyosó falain, sorban egymás mellett függtek a régi királyok képei, amelyeket egy-egy pingálni tudó barát föstött meg, amikor a királyok ezen a tájon mulatoztak. A kastélyt néhány öreg királyi vadász őrizte, de a tizenhat leány számára asszonycselédek voltak rendelve. A kolostor szerzetes lakói helyet cseréltek egy apácazárda szüzeivel. Tulajdonképpen az apácák vigyáztak a leányok biztonságára, ami abban az időben nem volt csekélység, midőn a hegyek tele voltak rabló hajdemákokkal. De az apácák sem voltak olyanok, mint másféle apácák. Gránátostermetű, hatalmasan megtermett nők voltak, akik olyan sűrű fátyolt viseltek arcukon, hogy még a szemük sem látszott ki. A fejedelemasszonyuk egy lengyel hercegnő volt, kis szőke, beteges teremtés, aki a kastélyban együtt lakott a leányokkal. Az apácáknak különben nem volt egyéb hivatásuk, mint az, hogy naponként párosával bejárják a körülfekvő sűrű erdőségeket, vajon nem mutatkoznak-e valahol a hajdemákok. Az ember azt hihette volna, hogy ilyenkor kard van a köntösük alá kötve, olyanformán lépegettek. A hatalmas testvérek őrködése mellett biztonságban lehetett a tizenhat szepesi leány.

Tizenhat szobája volt a tizenhat lánynak, valamennyi olyan pompásan bútorozva, mintha királykisasszonyok számára készült volna.

A tizenhetedik szoba még üres volt. Oda majd Anna, a király leánya fog beköltözni, és itt fog együtt élni az ő kis udvarhölgyeivel.

Egyelőre csak a leányok lakták a kastélyt, akiket a követek a Szepességből túszokul magukkal hoztak. Természetes, hogy mindegyik város a legszebbik leányát küldte el zálogba. Szebbnél szebb virágszálak voltak ott összegyűjtve. De azért - legalább Joánesz szerint - a legszebb valamennyi között Fabricius Anna. Habár voltak ott olyanok is, mint Glogovszky Mária, a híres podolini szűcs leánya. A podoliniak akármerre fordultak meg a világban, sohasem mulasztották el megjegyezni, hogy: "Podolinban varrják a legjobb bundát, Podolinban van a legszebb leány."

Az a legszebb leány Glogovszky Mária volt.

Hát szép volt, nagyon szép volt, de bizony mégiscsak olyan volt Anna mellett, mint az Orion csillag mellett a Göncölszekérnek egyik kis kereke. Meg aztán mindig kacagott - jegyezte meg Joánesz -, ami nem állott jól neki. Meg aztán ott volt Lublóról Salamon Erzsébet. A lublóiak - utazó-kereskedő emberek voltak - mindig azzal tértek vissza a vásárokról: - Sok földet bejártunk, de az öreg Salamon leányának párjára nem találtunk.

Hiú is volt erre Salamon Erzsébet. Talán vetekedhetett volna a mi Annuskánkkal szépségben, ha nem lett volna olyan végtelenül hiú. Egy kis ezüstlap volt állandóan a kezében, ami abban az időben az üvegtükröt helyettesítette, és abban nézegette magát. Sohasem tette volna, ha tudta volna, hogy milyen csúnya dolog az, amikor egy kisleány olyan nagyon hiú.

Hát Halka Magdolna Lőcséről? A lőcseiek már tán a kalendáriumokba is beleírták - ha ugyan volt már akkor kalendáriumuk -, hogy olyan szép fenyők nem nőnek sehol a Kárpátokban, mint amilyen szép volt a Halka Magdolna termete. Olyan peckesen is járt Magdolna ezért, mintha a derekát nem tudta volna meghajlítani. Ó, csak soha ne hallgatnának a kisleányok azokra a dicséretekre, amelyekkel rokonaik, ismerőseik ellátják őket. Szegény Magdolna leülni se nagyon mert, attól félvén, hogy akkor veszít termete szépségéből. Csak sétált mindig, mint a páva, hogy mindenki lássa termetét. Amíg lába bírta.

Joánesz, aki a kastély öreg várnagyánál kapott szállást, nyomban megállapította, hogy a tizenhat leány közül a legszerényebb, a legkedvesebb, a legcsöndesebb Fabricius Anna, s azért a legszebb valamennyi között.

Két hét óta laktak már a kastélyban a lányok, és napjaikat úgy töltötték, mintha valamely zárdában lettek volna. Abban a korban a leányok fejét még nem tömték tele mindenféle tudományokkal, sőt semmiféle tudománnyal. A legtöbb asszonynak csipkeverésen kívül egyebet nem kellett tudni.

A szepesi lányok is az idejük javát csipkeveréssel töltötték. A fejedelemasszony - a kis fonnyadt hercegnő - körülbelül húsz esztendeje hímzett már egy oltárterítőn. Az oltárterítőt annak a templomnak az oltárára szánta, ahol egykor megkeresztelték. Erre az oltárterítőre azonban csipke is kellett. Ezt a csipkét verték a szepesi lányok.

A kastélynak volt egy nagy terme, amelyet lovagteremnek neveztek. A falakon szarvasagancsok és bölényfejek között fegyverek voltak felfüggesztve. A sarokban üres páncélok állottak, amelyek lyukas sisakrostélyukkal mereven nézték a csipkeverőket. A lovagterem bolthajtásai alatt tizenhat szép leány feje hajolt a nagy diófa asztal fölé, míg az asztalfőn rendesen a fejedelemasszony ült, egy ódon karosszékben, amelyben olyan picinynek látszott, mint egy gyermek.

Egy délután, midőn a nap már a hegyek fölött járkált, és a leányok szokott esti sétájukhoz készülődtek, kürtszó hangzott fel a kaputorony felől. A kürtszó tompán, rekedten búgott fel a délután csendességében, és a leányok összerezzentek, mert eddig még nem hallották a kürtöt.

A fejedelemasszony felemelkedett a karosszékből, és az erkély felé ment.

- Vendég érkezik a kastélyba - mondta -, azért szólalt meg a kapuőr kürtje.

Csakhamar felhallatszott a felvonóhíd láncainak zörgése, és a nagy kapu csendesen ereszkedett alá.

A kapun át két páncélos, fegyvertől zörgő lovag nyargalt be sebes vágtatva a vár udvarára.

A lovagok leugráltak paripáikról, amelyeket az elősiető csatlósok vettek át tőlük. Csakhamar nehéz sarkantyús lépéseknek dobogása hallatszott a lépcsőkön. A lovagterem ajtaja feltárult, és a két páncélos lovag hóna alatt tartott sisakkal lépett a terembe.

- Anna királyleány nevében! - mondták, és mélyen meghajoltak a fejedelemasszony előtt.

Az egyik lovag összecsavart levelet vont elő sisakjából, és hódolatteljesen nyújtotta át a hercegnőnek.

A hercegnő átvette a levelet, aztán zavarodottan nézett körül. Majd egyszerűen így szólt:

- Én nem tudok olvasni. Ért tán közületek valaki az olvasáshoz?

Néma csend fogadta a hercegnő felszólítását. A csendben halkan megszólalt Fabricius Anna:

- Én értek valamelyest a betűkhöz.

- Nos, akkor olvasd fel nekünk, hogy mit tartalmaz e levél - szólt a fejedelemasszony, és Annának nyújtotta a tekercset, amelyről kis aranyos pecsét csüngött le.

A leányok csodálkozva néztek Annára, egyik-másik el sem fojtott nevetését azon dolog felett, hogy Anna olvasni is tud, mint valami pap. De Anna ügyet sem vetett rájuk, kiterítette a pergament, amelyre aranyos és piros betűkkel néhány sor volt írva.

- Ez olyan nyelven van írva, amit én nem értek - mondta rövid silabizálás után.

- Bizonyára latinul - szólt közbe a hercegnő. - A kis királynő őfelsége udvarmestere, Noczky úr ugyanis nem tud más nyelven írni, csupán latinul. Ilyen nyelven írt nekünk is, holott mi nem tudunk latinul.

Az egyik lovag ekkor tiszteletteljesen előrelépett, és halkan köhintve így szólott:

- Kegyelmes hercegnő, a hozott levélnek a tartalma az, hogy Anna királykisasszony nemsokára meglátogatja a zandeci kastélyt. Ezt hozta tudomására azoknak Noczky úr, akiket az illet.

A fejedelemasszony bólintott:

- Rendben van, lovag. Üdvözletünket Noczky úrnak, királyi húgunkat tárt karokkal várjuk e helyen.

A lovagok összeütötték a sarkantyúikat, kihátráltak a teremből, és nemsokára hallatszott paripáiknak a dobogása, amint a hegyi úton lefelé nyargaltak.

A hercegnő ekkor Annához fordult, és arcát megsimogatta:

- Gyermekem, ha te valóban tudsz olvasni, akkor el kellett volna tudnod olvasni e levelet.

- Betűit ismerem, de tartalmát nem értem - felelt szerényen Anna.

- Tegyünk próbát a bibliával.

- Ó, annak részleteit értem, bár az is latinul van - szólt Anna. - Eleget tanított reá Joánesz, a diák.

A kastély kápolnájából csakhamar felhoztak egy kapcsos bibliát, és midőn abból Anna folyékonyan olvasott, azon mindnyájan nagyon csodálkoztak.

- Gyermekem - mondta a fejedelemasszony -, te rendkívüli teremtés vagy. Engem is tanítottak az olvasásra, de bizony sohasem tudtam megtanulni. Csupán a nevemet tudom leírni. De rendkívüli vagy más egyébért is, gyermekem. Midőn az első percben megláttalak, azt hittem, királyi húgom, Anna királykisasszony áll előttem, oly feltűnő módon hasonlítasz fenséges rokonomhoz. Ha nem tudtam volna, hogy Fabricius takácsmester gyermeke vagy, bizonnyal azt kellett volna hinnem, hogy a lengyel király leánya vagy. Erről a nagy hasonlatosságról nemsokára mindnyájan meggyőződünk, amint körünkbe érkezik királyi húgunk, Anna.

Fabricius Anna szerényen lesütötte a szemét, és mint Joánesz mester erre megtanította, kecsesen hátrahúzva egyik lábát, térdeit meghajtotta.

- Köszönöm kegyes gráciáját, hercegnő.

A fejedelemasszonynak ez nagyon tetszett.

- Valóban, magaviseleted is olyan, mintha nem pór gyermeke volnál.

Később, midőn a kastélyt körülvevő kertekben esti sétájukat végezték a leányok, futkároztak, játszadoztak és énekeltek, hogy a hegyek csak úgy visszhangzottak bele, Joánesz, aki az olasz kertésznek segédkezett, odasomfordált kis úrnője mellé. Csak ilyenkor láthatta Annát, mert napközben tilos volt neki a kastély belső udvarán mutatkozni, mint minden férfiembernek.

- Nagy újság van. A királyleány megérkezik - súgta.

- Már tudjuk.

- De azt nem tudod, drága gyöngyöm, úrnőm, csillagom, hogy titokban fog megérkezni, rejtekutakon, még ti sem fogjátok tudni megérkezését.

Anna csodálkozva nézett Joáneszre.

- Miért kell a király leányának titkolózni?

- Majd azt is megmondom - felelt Joánesz. - Mi odalenn a várnagynál tudunk mindent. Anna királykisasszonynak azért kell a rejtett úton jönni, amely valahol a föld alatt vezet ide a kastélyba, mert a hajdemák rablók éjjel-nappal lesik az utakat, hogy a királykisasszonyt elrabolhassák, és ilyenformán nagy váltságdíjat csikarjanak ki a királytól.

- Szegény kis királykisasszony! - sóhajtott fel Anna. - Mennyi veszedelem fenyegeti őt, pedig senkinek sem vét.

- Ilyen a világ rendje - felelt Joánesz.

Anna erre elmondta a hűséges diáknak mai szereplését, valamint azt, hogy a hercegnő megdicsérte magaviselete miatt. A bolondos diák csaknem a bőréből ugrott ki örömében.

- Az én nevelésem! - kiáltott fel büszkén. - Tudom én, hogyan és miképpen kell viselkedni. Szolgáltam én királyi udvarban. Igaz, hogy csak éjjeliőr voltam Budán, Zsigmond királynál, de azért tudom, mit és hogyan kell. Ó, de kár, hogy a derék Fabricius úr nem ismeri a betűket. Még ma megírnám neki a történteket, hadd örüljön atyai szíve.

- Majd ha hazakerülünk, elmondjuk neki - felelt Anna, és megszorította a hűséges Joánesz kezét. A diák elsietett a fák alatt, és Anna egyedül maradt a kis kőlócán, ahol üldögélve gyönyörködött a nyárvégi alkonyat csodaszépségében.

Milyen más világ van itt, mint volt otthon a kézsmárki házban! A folyosókon, a szobákban, a pompában és fényűzésben látszik, hogy itt királyok szoktak időzni. Nemsokára pedig megismerkedik egy valóságos királykisasszonnyal, olyannal, amilyenről addig csak Mári néni meséiből hallott odahaza. Anna nem volt hiú leány, de nem titkolhatta még önmaga előtt sem azon való megelégedését, jóérzését, hogy ő nagyon hasonlít névrokonához, Anna királyleányhoz. Utóvégre kinek ne hízelgett volna az efféle hasonlatosság?

De ekkor megszólalt benne egy belső hang, amely azt mondta neki:

- Annus, ne felejtsd el, hogy az egész dicsőség, pompa és fény csupán egy rövid esztendeig tart. Akkor aztán újra haza kell menni, és egyszerű polgárleányka leszel ismét, aki kötényt és papucsot fog hordani, nem pedig hosszú, fehér fátyolt a fején és drága öltözetet a testén. Anna, ne légy hiú, akármit mondanak neked. Te csak Fabricius Anna vagy, a kézsmárki takács lánya.

Elgondolkozva üldögélt a kőpadon, s észre sem vette, hogy az est hamarosan közeledik. Egy sötét bástya feketéllett a háta mögött, amely tornyával a hegyekre nézett.

A hegyek már magukra öltötték sötétlila köntösüket, és az alant kanyargó országút eltűnt a sötétségben, csak itt-ott fehérlett elő, amint valami hegyhátra kanyarodott.

A játszadozó, futkározó leányok éneke, kiáltozása már messziről, a kastély közelségéből hallatszott. Mint a hazatérő madárkák, fáradtan csipogva igyekeztek fészkeik felé.

A falak éji őrei már elfoglalták kijelölt helyüket. A kerti bástya felé is éppen most közeledett nehéz léptekkel két öreg katona, hosszú szárú csizmában és a király koronájával mellükön. Széles, rozsdás kardjuk csörgött a kerti úton, de midőn észrevették Annát a kerti padon, hirtelen megállottak, és az egyik könyökével meglökte a másikat.

- Tehát már megérkezett volna! - súgták.

Aztán lekapták süvegüket ősz fejükről, és térdre ereszkedtek Anna előtt, miközben kezüket szívükre tették.

- Felséges királykisasszony, életét felajánlja két öreg katona.

Anna zavarodottan állott talpra.

- A királykisasszony még nem érkezett meg. Én nem vagyok a királykisasszony.

De a két öreg továbbra is térdeplő helyzetben maradt, sőt az egyik, felemelve szemeit, így szólalt meg:

- Leányocskám, már nem akarsz emlékezni az öreg Lubomirra, aki tavaly lovagolni tanított?

A másik így folytatta:

- Én Kanáz vagyok, aki sólymot hozott neked az erdőből.

- Én nem vagyok a királykisasszony - ismételte Anna, és sietve megindult a kastély felé.

A két öreg katona tiszteletteljes távolból követte mindaddig, amíg láthatta.

Ezen az estén, midőn szobájába tért Fabricius Anna, sokáig nem tudott elaludni. Ha már a két vén katona is összetéveszti a királyleánnyal, akkor valóban nagy lehet a hasonlatosság közte és a királykisasszony között. Eddig még nem látta az arcát másképpen, mint folyóvíz tükrében. Elhatározta, hogy másnap elkéri Salamon Erzsébettől az ezüsttükröt, és megnézi magát benne.

Nem, nem! - gondolta aztán - mégse nézek tükörbe, mert abban az ördög lakik!

S eszébe jutott öreg dajkája, aki bevallása szerint sohasem nézett tükörbe. Az igaz, nem is igen volt mit nézni öreg arcán.

Másnap, mikor a szepesi lányok a nagy lovagterembe összegyülekeztek, hogy megkezdjék szokott napi foglalatoskodásukat, az a szék, amely a fejedelemasszonytól jobbra eddig üresen állott, most el volt foglalva. Egy fiatal, nyúlánk, fekete szemű leányka ült a széken, aki barátságos mosollyal nézett Annára, amint az közeledett. A többiéhez hasonló ruházata nem árulta el kilétét, de Annának mégis megsúgta az ösztöne, hogy ez a tizenhetedik leány nem lehet más, mint a királykisasszony.

Önkéntelenül térdre akart ereszkedni a királykisasszony előtt, de az szeretettel tárta ki feléje karját, és megcsókolta.

- Hallottam, hogy te vagy az, aki hasonlítasz hozzám. Nos, nagy örömet okoztál nekem látásoddal. Mert ha ilyen szép vagyok, mint te, akkor nagyon szép vagyok - mondta halkan a királykisasszony.

Fabricius Anna megzavarodva, piros orcával állott helyén, és egy szónak sem volt ura.

- Ezentúl majd jó barátnők leszünk, Annuska. Ülj le ide mellém, barátnőm.

A leányok között a hosszú asztalnál halk súgás-búgás keletkezett. Anna érezte, hogy most mind őt irigylik, s ez nagyon rosszul esett neki.

IV. FELHŐK

A zandeci királyi kastélyban továbbra is az az élet folyt, mint eddig, mielőtt a királykisasszony oda megérkezett. A fejedelemasszony hímezte az örök oltárterítőt, amellyel nem akart előbb elkészülni, mint halála napján. A tizenhat szepesi leány tovább verte a csipkét, és a napok egyhangúan folytak tovább.

Anna királykisasszony és Anna, a kézsmárki takács leánya azalatt nagyon összebarátkozott. Az a barátság fejlődött ki közöttük, amely a nagyon fiatal, egyforma természetű leányok között olyan gyakori. Úgy szerették egymást, mintha örökké együtt lettek volna. Elmondták egymásnak titkaikat - ugyan miféle titkaik lehetnek tizenhat éves leányoknak! -, és ölelkezve sétálgattak a kastély körül. Egyszer aztán az is kiderült, hogy egy napon születtek, karácsony napján, amire a királykisasszony felkiáltott:

- Akkor mi testvérek vagyunk, mert egy csillagból jöttünk a földre!

- Hát mi a csillagokból jöttünk? - kérdezte csodálkozva Anna.

- Természetesen - felelt a királyleány. - Otthon sokat hallottam, hogy az emberek a csillagokból jönnek a földre, és a csillagok mutatják meg a jövendőjüket. Vannak tudós emberek, tapasztalt jósok, akik éppen úgy tudnak olvasni a csillagokban, mint a papok a könyvben. Nálunk otthon, Krakkóban, az apám egész tornyot épített a csillagjósoknak, akik messzi vidékekről felkeresnek bennünket. Azoknak a toronyban ott nincs egyéb dolguk, mint jósolni.

- Ezt nekem sohasem mondta Joánesz! - kottyant közbe Fabricius Anna.

- Joánesz sokat tud, amit mások nem tudnak, de azért még ő sem tud mindent. Ott áll tehát a torony, és benne a sok nagy szakállú jós és tudós. És mikor az apám, a király valamit tudni akar tőlük, akkor előhívatja őket, és megkérdezi, hogy mit mutatnak a csillagok. A jósok azután könyveik segélyével megállapítják a csillagok beszédét. Nekem éppen ezért kellett idejönnöm, mert a csillagok mondták.

- A csillagok mondták?

A királykisasszony komolyan bólintgatott.

- Csak azért jöttem ide, mert a csillagok mondták. A leghíresebb csillagjós van udvarunknál, akit apám, a király, messzi földről hozatott. Olyan tudós ember az, hogy még azt is meg tudja mondani, hogy mikor lesz eső, zivatar vagy szép idő. Fél is tőle mindenki az egész palotában, mert varázsló ereje van. Tavaly éppen az ukrajnai vajdát tréfálta meg. A vajda megbosszantotta hitetlenségével, és a rákövetkező esztendőben egyetlen bölényt sem ejtettek el a vajda vadászai. A bölények mind átvándoroltak a szomszéd tartományba, mert a varázsló valami füvet varázsolt oda nekik, amit a bölények nagyon szeretnek. Azt a füvet hunszívnek hívják, és a bölénycsorda hetekig vándorol, ha valahol megérzi a hunszívnek a szagát.

- De hát miért kellett neked idejönnöd, királynőm? - kérdezte Fabricius Anna.

- Mert a csillagok úgy állottak, hogy nekem el kellett hazulról mennem. Ha otthon maradtam volna, nagy veszedelem ért volna. Zandec várába kellett jönnöm, ahol megtalálom azt a valakit, aki velem egy csillagzat alatt született. S az a valaki te vagy, édesem.

- Tudnak is énrólam a csillagok - mormogta Fabricius Anna. - Hiszen én csak egy takácsnak a leánya vagyok. Azt elhiszem, hogy a királyleányokról még a csillagok is tudomást vesznek.

- Mindenkinek van csillaga - vágott közbe a királyleány. - S nekünk ugyanaz a csillagunk van. Azért tehát szeress engem, Annuska.

Ezt nagyon könnyű volt megtenni, mert a királykisasszony valóban szeretetre méltó, kedves teremtés volt.

Egyszer egy más titkot mondott el a királykisasszony Annának.

- Tudod-e, hogy én menyasszony vagyok? Menyasszony vagyok azóta, hogy a világon vagyok. Mikor még csecsemő voltam, eljegyzett az apám a Lubomirszki herceg csecsemőfiával. De én sohasem láttam a herceget, ő sem engem. Milyen furcsa is lesz, majd ha találkozunk! Pedig én soha, soha nem akarok férjhez menni.

- Hát ne menj férjhez! A királyleányok azt tehetik, amit akarnak.

A királykisasszony sóhajtott:

- A királyleányok sohasem tehetik azt, amit akarnak, mert nekik még jobban parancsolnak, mint másnak. Nekem még a kertbe se volt szabad sohase mennem, mint arra előbb engedelmet nem kaptam. Itt azért szeretek lenni, mert itt legalább azt csinálhatom, amit a többiek. Ó, be szeretnék veled cserélni, Anna! Kell-e neked egész nap oltárterítőket hímezni?

- Nem kell nekem.

- Nos, nekem és az anyámnak egész nap oltárterítőket kell hímezni. Mert ahány temploma van a királynak szerte az országban, mind azt akarja, hogy a királyné vagy legalábbis a király leánya hímezzen oltárára terítőt. Ezért kell nekünk mindig oltárterítőket hímezni.

Egy napon a kastély öreg várnagya, aki már olyan öreg volt, hogy éppen a harmadik királyt szolgálta Zandecben, azzal a hírrel állított be a lovagterembe, hogy a Dunajec folyón mindenféle gyanús tutajosok ereszkednek alá, akik nem törhetik jóban a fejüket, mert a tutajokkal nem nagy távolságnyira a kastélytól kikötnek, és ott tanyát ütnek.

A fejedelemasszony csodálkozva emelte fel a fejét.

- És a kolostorból semmi hír nem érkezett, amely e tutajosokra vonatkozna?

Az öreg várnagy megsimogatta derékig érő szakállát, és hunyorított beesett szemével.

- A kedves testvérek - mondta hangsúlyozva a szót - csupán az erdőkre ügyelnek. A Dunajecre mi vigyázunk csak, én meg Joánesz.

- Kiféle-miféle ez a Joánesz? - kérdé a fejedelemasszony. - Már többször hallottam említeni ezt a nevet.

- Joánesz valami diákféle ember, aki Fabricius Annával jött a kastélyba. Azóta itt segédkezik nekem. Mondhatom, nagyon alkalmas ember.

A hercegnő haragosan mérte végig a várnagyot, zöld csizmájától fel tar koponyájáig.

- Mégiscsak különös, hogy az én tudtom nélkül mindenféle Joáneszek tartózkodnak a király várában. Várnagy, vezesse elő azt az embert!

Az öreg várnagy sietve elbicegett, és rövid idő múlásával csakhamar jött Joánesszel, akit maga előtt tolt. A diák kezén nagy vasbilincsek voltak, és láthatólag nagyon meg volt ijedve.

- Kegyelmes hercegnő - kezdte -, tudtommal nem vétettem semmit, mégis vasba vert az imént a várnagy úr.

A fejedelemasszony elnevette magát. Mert valóban bohókás figura is volt a diák, amint ott állott elszontyolodott arccal, miközben fejbőrét úgy mozgatta, mintha az nem lett volna odanőve fejéhez.

- Vegyék le róla a vasat! - parancsolta a hercegnő. Még nem tudjuk, hogy megérdemli-e.

A várnagy egy nagy, rozsdás karikáról a kulcsot akarta kiválasztani a bilincs lakatjához, de a diák megelőzte. Könnyen letolta kézcsuklójáról a vaspereceket.

- Voltam én már rab is Törökországban, a Jedikula-toronyban, mikor Havas-földön verekedtünk...

- Hallom - kezdte a hercegnő -, hogy te a várban vagy, anélkül hogy engedelmet kaptál volna erre.

- Harmadik hónapja vagyok itt, gazdám, Fabricius uram parancsából.

- A várban én parancsolok, nem a gazdád.

A diák lesunyta a fejét.

- Hűséges voltam, megmondhatja a várnagy.

A vén várnagy billegette ősz fejét.

- Derék fickó, Kázmér királyra mondom.

A fejedelemasszony tetőtől talpig végignézte a diákot.

- Hány esztendős vagy?

- Nem tudom. Még nem volt bajuszom, mikor Zsigmond királyt kezdtem szolgálni. Azóta lehetek százesztendős is. Nyolc hadjáratban vettem részt. Voltam diák, takács meg udvari ember. Igaz, hogy csak éjjeliőr.

- Meg tudnád azt mondani, hogy miféle tutajosok azok, akik a Dunajecen leereszkednek, és itt kikötnek?

A diák nyugodtan felelt:

- Azt vélem, hogy azok hajdemák rablók, akik a várba szeretnének jutni.

A fejedelemasszony úgy ugrott fel, mintha kígyót látott volna.

- Hajdemákok vannak a vár közelében, és te ezt ilyen könnyedén mondod?

- Azért mondom könnyedén a hajdemákokat, mert ismerem őket. Voltam a fogságukban, bár ép a két fülem. Nappal ők nem veszedelmesek, mert félnek a világosságtól.

- És éjjel?

- Az Úristen őrizzen meg tőlük minden igazhitű keresztényt!

A fejedelemasszony nagy felindulással járt fel-alá a teremben, még a fátyolát is elfelejtette az arcára húzni, pedig férfi volt jelen.

- Menjetek a szobáitokba, lányok. Senki se mozduljon ki onnan, amíg én nem parancsolom. Királykisasszony húgom, te maradj itt.

- És maradjon itt Anna is - esdekelt a királyleány, amiért hálás pillantást vetett feléje a diák. Legalább gyönyörködhet kis úrnője látásában.

A hercegnő vállat vont. Hirtelen észrevette magát, és apácafátyolát az arcára eresztette.

- No és te, diák, azt gondolod - fordult Joáneszhez a fejedelemasszony, mikor a leányok, mint egy nagy madársereg kivonult a teremből -, azt gondolod, hogy azok a gaz rablók reánk nézve is veszedelmesek lehetnek, ha beköszönt az éjszaka?

Joánesz rejtélyesen csóválta a fejét.

- Az a kérdés, hogy a kedves testvérek, itt a szomszéd kolostorban hogyan viselkednek.

A hercegnő elfordította a fejét.

- Te, diák, úgy látszik, többet tudsz, mint szabad volna. De most nincs időm arra, hogy kellőképpen megbüntesselek kandiságodért, majd ha elmúlott a veszedelem. A kedves testvérek a mi rendelkezésünkre vannak itt, és mind ért a kardforgatáshoz.

- Ismerem a kezüket, mikor még Kázmér királyt szolgáltam - felelt a diák. - Azokból a híres ukrajnaiakból valók, akik kelevézzel kergetik a bölényt...

- Csend legyen, diák! - hangzott fel a fejedelemasszony éles hangja. Joánesz térdet hajtott, és hallgatása jeléül a két kezét szájára tette.

- Azon csodálkozom, hogy a kolostorból eddig nem érkezett semmi hír. Várnagy, szalajts egy vitézt a kolostorba! Alusznak-e, vagy mit csinálnak odalent, hogy a veszedelmet nem veszik észre?

A várnagy kifordult a teremből, és elkocogott nagy csizmáiban.

A hercegnő közelebb lépett Joáneszhez:

- Bátor ember vagy, diák. Lehet számítani a kardodra?

A diák közömbös arccal felelt:

- Sokszor feltettem már az életemet egy lyukas tallér ellen. Most pedig az én kis úrnőmet kell megvédelmezni. Ha két életem volna, azt sem sajnálnám.

- Akkor - mondta megenyhülve a hercegnő - megengedem, hogy a várban maradhass.

A diák meghajtotta a térdét.

- Köszönöm kegyelmességét!

Fabricius Anna suttogva azt kérdezte a királyleánytól:

- No ugye, jeles ember az én diákom. Tán még a te apádnak sincsen ilyen diákja?

- A királynak nincsenek barátai - felelt szomorúan a királyleány -, csak hódolói vannak.

- Joánesz nem fél senkitől, csak a sánta ördögtől - folytatta Anna.

- Miért fél a sánta ördögtől?

- Mert egyszer el akarta vinni a pokolba, és csak nehezen szabadulhatott meg tőle. Majd egyszer elmondatom Joánesszel ezt a dolgot. Én még sohasem láttam ördögöt.

- Én sem. Pedig egyszer járt nálunk Krakkóban, de a papok kifüstölték. A régi csonka toronyban húzta meg magát, és onnan hajigálózott kövekkel. De a papok addig füstölték tömjénnel, amíg elpárolgott. Adott is nekik az apám egy egész gulyát ajándékba.

A várnagy nagy zörgéssel nyomult a terembe:

- A vitéz, akit a kolostorhoz küldtem, azzal az üzenettel tért vissza, hogy készen vannak, és mindnyájan itt lesznek napszálltakor.

- Én pedig - szólalt meg a diák - elmegyek kicsinykét a Dunajec partjára, megnézem, mifélékkel is lesz dolgunk.

V. ÉJJELI TÁMADÁS

A diák nem a legjobb hírekkel jött vissza a Dunajec mellől. Nagyon aggodalmas kifejezés ült az arcán, az egyik bajusza úgy lelógott, hogy máskor nevetni lehetett volna rajta.

A fejedelemasszony a lovagteremben várta a diákot. Joánesz csaknem sóbálvánnyá meredt, amikor a hercegnőt meglátta.

Az előbbi fonnyadt, beteges teremtés helyett egy páncélos középkori vitézt talált a lovagteremben, akinek csillogó mellvértjén a római pápa címere ragyogott. A nyakától a sarkáig hosszú, fehér köpönyeg borította, és a két kezével hosszú, egyenes kardra támaszkodott, amilyennel a keresztes lovagok jártak hadba. Csak az apácafátyol volt még a fején, de a hosszú diófa asztal közepén már ott állott a rostélyos, vörös tollas ezüstsisak, amit a fejére fog tenni.

- Hercegnő - mormogta elbámulva Joánesz -, csak nem akarja kockára tenni az életét? Majd elintézzük mi a magunk dolgát férfiak, a rablókkal.

A hercegnő ügyet sem vetett a diák beszédére.

- Ez a páncél nem először van rajtam. Ebben védtem meg a lezsinszki kolostort, amikor kóbor templomos lovagok szemet vetettek a kolostor kincseire. Meg aztán jó ez a páncél arra is, hogy eltakarja apáca voltomat. Ha mint apáca kerülök a rablók kezébe, válogatott halálnemmel halok. E páncélban mint férfit, legfeljebb egy tőrdöfés vagy szekercecsapás ér.

- Arra nem kerül sor - felelt Joánesz. - A hercegnő nyugodtan elvonulhat éjjeli kamrájába. Vegye kezébe a rózsakoszorút, és imádkozzék értünk. Ennyi az egész, amit megtehet. Habár ezek a hasított orrú ördögök még az imádságtól sem félnek.

- A leányok a vár kápolnájában lesznek, és egész éjjel imádkoznak. A kápolnának erős vaskapui vannak, s ugyanonnan vezet a szabadba egy föld alatti rejtekút, ha menekülniök kellene. A királykisasszony ismeri a rejtekutat, azon keresztül jött a várba. Ő majd elvezeti őket.

- Nincsen a várnak más titkos útja?

- Még egynek kell lenni valahol, de annak nyitját mindig csak a király tudja, mert az egyedül az ő használatára van fenntartva.

- Csak ki ne fürkésszék a király útját ezek az ördögök - dörmögte a diák.

- Nos és híreid, diák, amelyeket a Dunajec mellől hoztál? - szólt a hercegnő.

- A Viszta bandájához tartozó embereket véltem látni tutajok körül.

- Ki az a Viszta?

- Csudálom, hogy e nevet még eddig nem hallotta a hercegnő. Viszta a hajdemák rablók királya. Éppen úgy megkoronázták a haramiák, mint az igazi királyokat szokták. A krakkói püspök tette a fejére a koronát, ugyanaz, ki Kázmér királyéra.

- Bolondokat beszélsz, diák.

- Szó szerint igaz, amit mondtam. Abban az időben a fogságukban voltam. Az öreg püspököt elragadták utazásában, és a hegyek közé vitték barlangjukba. Addig égették tüzes vassal a lábát, amíg a koronát a Viszta fejére tette. Viszta azóta nem is közönséges rabló, csupán az adókat szedi be, amit a városok fizetnek neki, hogy ne bántsa őket. Hegyei közül ritkán ereszkedik le. Hogy most itt van, annak nem lehet egyéb oka, mint az, hogy megsejtette a királykisasszony itt-tartózkodását.

- Annak még a szeme közé nézünk - csendült meg egy leányos hangocska a terem hátterében, és a félhomályból két páncélos, kardos levente lépett elő. Amolyan apródformák lehettek volna csak békés időben, de íme, a háborús idő lovaggá avatta őket is.

- Kik vagytok? - kérdezte a hercegasszony, és végigmérte a két egyforma leventét, akik leeresztett sisakrostéllyal állottak előtte.

A sisakrostélyt felpattantották, és két egyforma szende leányarc mosolygott onnan elő. Olyan egyformák, mintha ikertestvérek lettek volna. A hercegnő nyomban rájuk ismert, de zavarba jött, hogy melyikhez intézze a szót. Melyik a királykisasszony?

- Gyermekeim - mondta szelíden -, a tréfának nincs helye. Nyomban menjetek vissza a kápolnába, ahová rendeltelek benneteket.

Az egyik most toppantott karcsú, páncélos lábával. (Ez lesz tehát a királyleány.)

- De mi részt akarunk venni a harcban. Tudunk ám mindent. Megtudtuk, hogy milyen nagy veszedelem fenyegeti a várat. Mi sem akarunk elevenen a rablók kezébe kerülni - mondta az előbbi leányhang.

- Gyermekeim - felelt a hercegnő -, a nap már nyugovóra szállott. Minden percben elkövetkezhetik az, amitől tartunk. Vonuljatok a biztos kápolnába, ahonnan a végveszélyben kisegít a rejtekút.

- Mi maradni akarunk, királyleány vagyok, azt hiszem, lehet egyszer már nekem is akaratom - felelt makacskodva az előbbi hang.

- És te, Fabricius Anna? - fordult szigorú szóval a fejedelemasszony a másik leányhoz -, hogy merted megszegni a parancsomat?

- Ne bántsa Annát, kedves néném. Annát én vettem rá, hogy, engem elkísérjen, hogy el ne hagyjon. Mi együtt élünk, együtt halunk...

A két gyermek megölelte egymást, és megható szeretettel csókolóztak össze, ahogyan a leányok szoktak, apró és szapora csókokat rakva egymás arcára.

- Nyomban menjetek a kápolnába! - parancsolta még egyszer a hercegnő.

- Nem - felelt a királykisasszony. - Maholnap királynő leszek talán én is. Tudni akarom, hogy helyén van-e a szívem?

- És te is királynő leszel talán, takács leánya, Anna?