A JANKÓ

I. TIZENHAT VÁROS

Sok száz esztendővel ezelőtt történt, hogy Zsigmond magyar királynak lapos lett az erszénye. Hiába vájkált a jó király a ládafiában: üres volt az, egy tallér sem akadt benne. Hajdanában ilyesmi is megesett a királyokkal, különösen gyakran kiürült a pénzes fiók Zsigmond királynál, ki nem igen tudott a pénzzel bánni. Még ha tudott volna is takarékoskodni imitt-amott az udvartartásban, felemésztett minden költséget az a sok török háború, amely szakadatlanul tartott. A háborúhoz nemcsak vitéz kell, de kell fegyver, ennivaló meg sok mindenféle, ami pénzbe kerül. Vitéz csak akadt volna még Magyarországon, aki szívesen feláldozza életét a király parancsára, de pénz nem volt semerre. Már pedig éppen háború volt készülőben.

Hívatja a király az udvarmesterét, Korinszky Mátyást. Lengyel volt az udvarmester. Könnyelmű, vidám, mint akár a királya, akit másik hazájából idáig kísért. (Zsigmond lengyel király is volt.)

- Baj van, Korinszky. Üres a pénzes láda.

A lengyel megvakarta az üstökét.

- Már megint! Pedig éppen a múlt héten tettünk bele vagy ezer tallért.

- Nem volt az ezer, Korinszky, csak száz. Azazhogy ezernek kellett volna lenni, ha el nem viszik a hitelezők. Legelsőbb is mindjárt Börvely, a budai mészáros jelentkezett, amikor neszét vette a talléroknak. Hozta a kontót. Be sok húst esztek! Az én asztalomra hetenként csak háromszor kerül pecsenye, a kontó pedig mégis nagy volt. Kifizettem. Alig húzta ki a mészáros a lábát, beállít Haduci, az uzsorás, akitől a minap száz tallért kértél a nevemben. Az a száz tallér azóta kamatjaival háromszázra növekedett. Kifizettem. Az uzsora után jön a csizmadia, aki a minap a csizmámat talpalta. Summa summárum, nem maradt az ezer tallérból csak száz. Azt is elvitte már az ördög! Szerezz pénzt, Korinszky.

Az udvarmester keresztbe fonta a karját hosszú köntöse felett.

- Lehetetlenséget kívánsz, fölséges király. Nem ad nekünk senki egy tallért se. Nincs hitelünk.

- Kell is nekem hitel. Tegyél valamit zálogba.

Korinszky keservesen nevetett.

- Ugyan mit tegyek zálogba? Ha csak ezt a vén koponyámat nem. Ami ezüstnemű, ékszer volt a házban, már a múlt esztendőben elvittük a izmaelitához. Nem találsz, uram király, az egész házban egy ezüstbicsakot se.

A király türelmetlenül dörzsölte a feje búbját.

- Igaz, igaz, magam is vadászkésemet használom evés közben. Hát a téli ruhák dolgában hogy állunk? Most nyár van. Minek heverne itthon ez a sok téli bunda, sapka? Vidd a zálogoshoz.

Korinszky csuklott a keserves nevetéstől.

- Alighogy kitavaszodott, az egész udvartartás téli gúnyáját zálogba vetettük. Emlékezz csak, fölséges király...

Zsigmond ugyancsak dörzsölte a fejét.

- Nem emlékszem ugyan, lehet, hogy azt is ellopta valaki, mint sok mindent. De most nem törődöm vele. Pénz kell, Korinszky, mindenáron pénz. A végvárak hadinépe újesztendő óta nem kapott zsoldot. Szélnek megy valamennyi, üresen maradnak a várak. Akkor aztán a török bántódás nélkül lépheti át a határt. Gondolkozz, Korinszky. Szedd össze azt a kis eszedet. Néha nagyon furfangos ötleteid szoktak lenni.

Korinszky gondolkozott. Összeráncolta a homlokát, kimeresztette a szemét. A király szelíden biztatta:

- No, Korinszky, no...

- Megvan! - kiáltott fel Korinszky, mintha abban a percben jutott volna valami eszébe. - Megvan! Kiszorítottam. Tegyük zálogba a lengyel királynál a szepesi városokat.

- Mit beszélsz? A szepesi városokat?

- Úgy van, fölséges király. A lengyel király úgyis szeret pénzkölcsönzéssel foglalkozni. Hej, nagy huncut az öreg. Régen fáj a foga a szepesi városokra, amelyek az ország határán vannak. Azok a városok a legjobb adófizetők. Fizessék ezentúl az adót a lengyel királynak. Majd ha pénzünk lesz, visszaváltjuk a zálogot a lengyel királytól.

- Nagy ember vagy, Korinszky! - kiáltott fel elragadtatva Zsigmond király. - Menj, és tedd zálogba a városokat.

Korinszky ment. És így történt, hogy tizenhat szepességi város egyszerre elszakadt a hazától. Nem karddal, fegyverrel vették el, hanem csengő tallérokkal. Tizenhat jó magyar város lett egyszerre lengyel város. Hiába búsultak, szomorkodtak a városok lakosai, nekik ezentúl lengyeleknek kellett lenniük. Lengyel kapitányok parancsoltak nekik, és lengyel törvények szerint igazgatták őket. De azért a szepességiek sohasem felejtették el, hogy ők mindamellett a magyar hazához tartoznak, csak bús számkivetésben vannak. Titkon mindig Magyarország felé szállott a sóhajtásuk, és a régi városházakban ott őrizték a disznóbőrbe kötött nagy könyveket, amelyekben a magyar törvények foglaltattak. Mindvégig magyarok maradtak, pedig egyik esztendő a másik után múlott. Zsigmondnak sohase volt annyi pénze, hogy visszaválthatta volna a zálogot. Az utána következő királyoknak is más gondja volt. A szepesi városok maradtak szomorú rabságban, idegen királynál.

Egyik esztendő a másik után múlt el. Azok a házak, amelyek Zsigmond király idejében épültek, már olyan feketék, vének voltak az időtől, hogy gerendával kellett őket megtámasztani, mint ahogy az aggastyán kezébe is botot adnak. De a szepességiek még se rombolták le a düledező házakat. Mert ezeknek a házaknak a falába kőbe vésetten volt ott az esztendő száma, amely esztendőben zálogba vették őket; amely esztendőben számítódik az ő szomorú számkivetésük. A gyerekeket odavezették a régi házak falához, és az öregek megmagyarázták a fiatalabbaknak, hogy mit is jelent az az évszám. Múltak, múltak a százesztendők, de a régi házak még mindig helyükön állottak. Ha pedig egy-egy öreg polgár halálát érezte közeledni, maga köré gyűjtötte gyermekeit, és így szólt hozzájuk:

- Gyermekeim, sohase feledjétek el, hogy ti magyarok vagytok.

II. A BOLONDOS KUBISKA

A mi történetünk idejében - a városok már sok száz esztendeje zálogban voltak - élt Podolinban egy fiatal takácsmester, hívták Kubiska Mihálynak. (Podolin ugyancsak zálogban volt a lengyel királynál.)

Ez a Kubiska Mihály nevezetes volt arról, hogy senki olyan fehér szepesi vásznat nem tudott szőni, mint amilyen az ő műhelyéből került ki. Azt mondták, hogy ez valami családi titok, amely apáról fiára szállott. A Kubiskák mindig takácsok voltak.

Volt is kelendősége a Kubiska uram vásznának. Még a lengyel királyné is nála szerezte be a szükségletét, de még más országokban is ismerték az ő vásznának fehérségét, finomságát. Amellett Kubiska Mihály is szorgalmatos ember volt. Nem ült ám odahaza a műhelyében, hogy odavárja a vevőket. Habár talán a vevők otthon is felkeresték volna. Amikor elegendő portékája volt, felpakolt egy nagy szekérre, és ment vásárokra. Addig haza se vetődött, amíg az utolsó vég vásznán is szerencsésen túl nem adott.

Így aztán örökösen útban volt Kubiska uram.

Az úton járó emberek többnyire vidám, jókedvű emberek. Kubiska Mihály vidámabb volt valamennyinél. Egy jó tréfáért elment még a szomszéd tartományba is. Örökösen nevetésre állott a szája. Nem tudta ő, mi a szomorúság. A jókedve miatt aztán nem is hívták másképpen Podolinban, mint a bolondos Kubiska. Pedig hát nem volt ő bolond, csak olyan jó kedve volt mindig, hogy ha szépen szóltak hozzá, hát táncra kerekedett.

Ezzel a bolondos Kubiskával történt meg, hogy amint egyszer jött volna a krakkói vásárról a nagy szekerével, útközben a zivatar beszorította a tüzes barátok kolostorába ott a határszélen.

A tüzes barátok kolostora nem rendes utasembereknek való hely volt. Nem is volt az kolostor, csak a neve volt az. A szent életű barátok régen elköltöztek onnan. A falak, tetők összeomlottak, az ajtókat eltüzelték, az üres ablakokon a szél járt ki és be. A tüzes barátok kolostorának az volt a híre, hogy itt húzódnak meg azok a rablók és haramiák, akik az országutakat veszélyeztetik. El is kerülte a kolostor környékét minden istenfélő ember.

Kubiska Mihály mégis ott húzódott meg a furmányos szekerével. Nem mintha nem lett volna istenfélő, hanem a bolondos Kubiska már olyan fából volt faragva, hogy nem félt semmitől, senkitől. Nagy hűhóval hajtott be a kolostor kapuján. Döngött a kapualj a nehéz kerekektől. Kubiska Mihály harsányan elkiáltotta magát:

- Hé, van itt valaki?

Senki se felelt, csak a visszhang.

Kubiska nem is kiabált tovább. Talált egy nagy termet, amely védve volt a zivatartól. A falak feketék a koromtól, a szoba közepén tűz maradványa. Kubiska szétrúgta a csizma sarkával a hamut. Egy-két kis parázs pislákolt a hamuban.

- Úgy látszik, nem régen mentek el innen a vendégek - mormogta magában, és leheveredett a bundájára. Már éppen szunyókálni kezdett, amikor halk, csendes lépéseket hallott a feje felett.

- Ki jár itt? - dörmögte álmosan.

Miután senki se felelt, felemelkedett fektéből, és körülnézett.

Hát, uramfia, egy nyúlánk, tejképű, kék szemű kis fiú állott előtte. Rongyos bocskor a lábán, a sapkája mellett madártoll; a köntöse rongyos, mint egy koldusgyermeké.

- Hát te ki fia vagy? - kérdezte Kubiska Mihály, és megdörzsölte a szemét.

- Nem vagyok én fiú - felelt a jövevény. - Lány vagyok én, csak fiúruhában járok.

- Mi a manó! Hát miért jársz fiúruhában?

- Először azért, mert nincs más. Másodszor meg, amióta az eszemet tudom, mindig fiú vagyok.

Kubiska tetőtől talpig megnézte a gyermeket. Finom metszésű fehér arca, piciny lába, keze azt mutatta, hogy nem közönséges koldusgyermek, mint rongyai mutatták. Tíz-tizenkét esztendős lehetett, a szeme éhesen tapadt arra a sonkacsontra, amelyből Kubiska lefekvés előtt falatozott.

- Éhes vagy? - kérdezte a takács.

A gyermek némán bólintott.

A takács odatolta elébe a tarisznyáját.

- Egyél, lakjál jól, aztán majd elmondod, hogy ki fia-lánya vagy? Hogy kerülsz ide az útonállók tanyájára. Én tőlem ne félj. Én becsületes ember vagyok, Kubiska takács Podolinból.

- A bolondos Kubiska - nevetett a gyermek.

- Az, lelkem. Ezen a néven ismernek engem három országban. No, de egyél már.

A rongyos kis idegent nem sokáig kellett biztatni. Alaposan nekilátott a tarisznya tartalmának. Evett, mintha napok óta éhezett volna. Gyakorlott kézzel forgatta a Kubiska ezüstnyelű kését, levakarta a sonkacsontot az utolsó morzsáig, aztán a csontnak esett neki. Harapta, rágta jóízűen.

- Hát hogy hívnak? - kérdezte hosszú hallgatás után a podolini takács.

- Jankónak hívnak.

- Miféle Jankónak?

- Semmiféle Jankónak. Csak egyszerűen én vagyok: a Jankó.

- Sohase volt más neved?

A gyermek elgondolkozott.

- Volt, hogyne lett volna, de azt már senki se tudja. Magam is csak homályosan emlékezem arra, hogy gyermekkoromban egy nagy várban laktunk. Az apámnak nagy bajusza volt, aranyos kardja, és ő volt a vár ura. Mindig azt kérdezte tőlem: miért is nem lettél fiú? Addig-addig kérdezte, amíg egyszerre fiú lettem. Lovagolni tanított Nyalka, öreg szolgánk, és sarkantyús csizmácskát húztak a lábomra. Szoknyácska helyett nadrágba öltöztettek, és az apám attól a naptól fogva Jankónak hívott. Elvitt medvékre vadászni, és megtanított arra, hogyan kell bánni a fegyverrel. Szóval fiú lettem, mert apámnak úgy tetszett.

Kubiska Mihály hitetlenkedve csóválta a fejét.

- Folytasd, Jankó, folytasd. Habár nagyon kételkedem a szavaidban.

- Már pedig ez szóról szóra igaz, Kubiska bácsi. Az én apám nagy úr volt, annyi szolgánk volt, mint a fűszál. Várban laktunk, és az apám neve napján ágyúk dörögtek a bástyákról.

- Álmodtad te ezt, Jankó. Hol van az a vár?

- Ha én azt tudnám - sóhajtott a koldusgyermek -, régen visszamentem volna oda. De én nagyon kicsiny voltam még akkor, amikor mindez történt. Nem ismertem én az utat, se a tájat, legfeljebb a szomszédos erdőket, ahonnan a vár tornyai már látszottak. Egyszer magamban kalandoztam az erdőben, a cselédeink messzire elkódorogtak, és én eltévesztettem az utat. Leszállt az alkonyat, és az erdőben egy kóborló kolduscsapattal találkoztam.

Kubiska Mihály közbeszólt:

- Ezek a kóbor koldusok a legveszedelmesebbek. Bejárnak minden országot, és ellopnak mindent.

- Elloptak engem is, lehúzták ruháimat, és rongyokat adtak rám. S aztán velük kellett menni városról városra, és koldulni. Míg végre elszöktem tőlük. De ugyan hiába szöktem, felszedett egy másik kolduscsapat, amellyel tovább vándoroltam. Isten tudja, hány országot, tartományt bejártunk. Az új koldusok már nem tudták, hogy lány vagyok, fiú módra bántak velem, lassan magam is megszoktam, hogy fiú legyek. A Harimbasi kolduscsapata volt, amelynél legutoljára voltam. A lengyel városokat járja, és híres tolvajok. Ha valakit megfognak a Harimbasi bandájából, azt nem sokat kérdezik, nyomban felakasztják. Olyan rossz híre van Harimbasinak.

- Szent igaz - szólt közbe Kubiska Mihály. - Most már kezdem hinni, hogy nem hazudsz. Harimbasinak rossz híre van.

- Vigyáztunk tehát magunkra, hogy valahogy el ne áruljuk kilétünket. Vándoroltunk, vándoroltunk, és a koldusok mindenütt loptak. Eleinte engem is lopni küldtek, de én nem mentem. Megvertek, mégse mentem. Még jobban megvertek, akkor el akartam szökni. A koldusbandának törvényei vannak. Az engedetlenkedőket bíró elé állítják, és a bíró maga Harimbasi. Legtöbbször a halál a büntetés, amit a bíró maga hajt végre.

- Öljél meg, Harimbasi, de én mégse megyek lopni! - mondtam.

Harimbasi csúf, sebhelyes arcán rút mosoly vonult végig.

- Dehogyis öllek meg. Mi hasznom volna nekem abból? A banda is elveszítené egy kenyérkereső tagját. Maradj te csak meg, Jankó, a koldulásnál, azt nagyon jól érted.

Így szólt Harimbasi, és továbbra is koldus maradhattam. Nagyon szépen tudtam sírni, könyörögni az emberekhez, és a vásárokon az én sapkámba hullott a legtöbb rézgaras. Néha még ezüstpénz is akadt. Mikor beszámoltam a keresetről, Harimbasi megveregette a vállam.

- Látod, jól tettem, hogy meg nem öltelek.

Kubiska Mihály nem tartóztathatta magát. Haragosan felkiáltott:

- Ó, a pokolra való! Még megdicsért!

- Egy föld alatti barlang volt a Harimbasi tanyája a Dunajecz folyó völgyében - folytatta a Jankó. - Nagy volt a barlang, itt húzódtak meg a koldusok, ha vándorútjukról visszatértek. Itt mulattak, tivornyáztak, itt rejtették el a zsákmányt. Nem is lett volna addig semmi baj, amíg a félszemű Dávidkó, a rablóvezér egy csillagos éjszakán meg nem rohanja a barlangot az embereivel. Hej, milyen harc volt az! A koldusok nem hagyták a barlangjukat, de még a zsákmányukat se. Folyt a vér patakokban. A félszemű Dávidkó akkor azt eszelte ki, hogy nagy máglyát rakott a barlang elébe, és kifüstölte onnan az egész társaságot. A koldusok menekültek, amerre lehetett, Dávidkó pedig elhozott engem magával. Azóta itt vagyok a tüzes barátok kolostorában, és vigyázok a házra, amíg Dávidkó odajár az embereivel. Most éppen a lublói országúton állnak lesben, és várják a krakkói vásárról hazatérő kereskedőket...

Kubiska Mihály felszisszent.

- Kutya mája! Én éppen arrafelé akartam venni az utamat az éjjel.

- Ne menj arra, Kubiska bácsi, mert bizony nem látod meg a reggelt. Dávidkó nagyon kegyetlen ember. Egy emberélet annyi neki, mint egy falevél.

A podolini takács csóválta a fejét.

- Ejnye, ejnye, de nagy veszedelemtől mentettél meg. Majd másfelé veszem az utamat, a hegyeken keresztül. De hátha nem mondtál igazat, hátha tőrbe akartál csalni, te gyerek?

Jankó összefonta a két kezét.

- Higgyél nekem, Kubiska bácsi. Én igazat mondok mindig.

- Nem hiszek neked. Nagyon rossz társaságban nőttél fel. Még ha gyémántból lett volna a szíved, akkor is összetörött volna már ennyi rossz ember között. Miért mondtad el nekem mindezt? Mi célod van vele?

Jankó térdre vetette magát a takács előtt. Esdekelve emelte fel a kezét.

- Azért mondtam el mindent, hogy megessen a szíved rajtam. Hogy megsajnálj, hogy elvigyél engem erről a helyről. Én kisleány vagyok, nem itt van nekem a helyem. Vigyél el, Kubiska bácsi, szolgálód leszek egész életemben.

- Hova vihetnélek én téged? - kérdezte a takács.

- Akárhová, csak el innen. A testem, a lelkem undorodik ettől az élettől. Árva vagyok, nincs hová mennem. Neked olyan jó, becsületes arcod van, bácsikám. Ugye, segíteni akarsz rajtam?

Kubiska nem az az ember volt, aki sokáig szeretett volna gondolkozni valami dolgon. Aranyból volt a szíve, megszerette az elhagyott gyermeket.

- Elviszlek magamhoz Podolinba. Nekem ugyan úgy sincs senkim, se gyermekem, se feleségem. Majd meglátom, mit csinálok veled.

Jankó sírva csókolgatta a takács kezét.

- Áldjon meg az Isten, Kubiska bácsi.

A takács megállott.

- Még egyet. Ha igazán leány vagy, akkor leányruhában kell járnod. Maskarát nem tartok a házamnál.

- Leány leszek - felelt hálatelt szívvel Jankó. Kubiska Mihály előkereste a szekerét, felültette maga mellé Jankót, és a csillagos, csendes éjszakában elhagyták a tüzes barátok kolostorát. A takács ismert minden utat a hegyek között, de Jankó még jobban.

- Csak arra hajts, bácsi, amerre mondom. Ott nem találkozunk Dávidkóval.

A szekér csendesen görgött a hegyek között. A fenyveserdők között nagy csend volt.

Így adta el a vásznát a krakkói vásáron Kubiska Mihály, a podolini takács, és hozott magával haza Podolinba gyermeket.

III. VILÁGSZÉP JANKÓ

Amikor Jankót kimosdatták, kiöltöztették a takács podolini házában, akkor látta csak Kubiska Mihály, hogy tulajdonképpen micsoda világszép gyermeket talált a tüzes barátok kolostorában. Jankó elszokott már a szoknyaviselettől, eleinte sehogy se tudott mozogni a csipkés, fodros holmicskákban, amikkel a jó Kubiska Mihály teleakasztotta. De hát az ilyesmit hamarosan meg lehet tanulni. Megtanulta Jankó is.

Tömött szőke haját varkocsba kötötte, és fülbevalót akasztott a fülébe. A legközelebbi vasárnapon, amikor az istenfélő takács a templomba indult, beszólott Jankó szobácskájába:

- Elvinnélek magammal a templomba, Jankó, de azt se tudom, hogy meg vagy-e keresztelve?

Jankó felelet helyett kigombolta a ruhácskáját a nyakán. Ott függött egy kis ezüstkereszt.

- Amióta emlékezem, mindig a nyakamban van.

- No, hát akkor úgy látszik, megkereszteltek valamikor. Gyere a templomba.

Így szólt a takács, és kézen fogta Jankó kisasszonyt. Szépen, csendesen ballagtak a régi kolostor templomába. A polgárok megszólongatták Kubiska Mihályt:

- Hol vetted ezt a világszép leánykát, Mihály?

- Találtam - felelt rejtélyesen a takács.

Dehogyis mondta volna el, hogy a tüzes barátok kolostorából, rablók tanyájáról szöktette el Jankót. Hiszen akkor tán még a városon se engedték volna be őket. A podolini kapukat este bezárták. Idegeneknek nem volt szabad a városban maradni. Hát még olyannak, aki a tüzes barátok kolostorából került oda? Bizony nem nézte volna senki se ámuló szemmel a gyönyörű leánykát, mint ahogy nézték. Nem volt olyan szép leány tizenhat szepesi városban.

A Kubiska Mihály hiúságának is hízelgett az emberek bámulata, no meg nagyon meg is szerette már Jankót. (Már csak meghagyta neki a nevét. Ugyan hogyan is nevezhette volna?) Templom után még Raffaidesz János, a podolini polgármester is megszólította a takácsot.

- Hol vette ezt a szép gyermeket, Kubiska uram?

- A krakkói vásáron rám bízta haldokló édesanyja. Régi jó pajtásomnak az árvája, azért vettem magamhoz - hazudott a takács.

A polgármester biccentett nagy fejével.

- Helyes, istenfélő cselekedet.

Otthon pedig így szólt Jankóhoz a takács:

- Én a jövő héten útra kelek. Itt marad a Zita néni, majd ő vigyáz rád. Addig nem nyugszom, amíg a te édesapádat, azt a hatalmas várurat meg nem találom. Bizonyosan kerestet ő is mindenfelé. Akkor aztán visszaadlak az édesapádnak.

A takács a következő héten elutazott. A Zita néni gondjaira bízta a gyermeket. Az idő pedig telt-múlt. Egyik hónap a másik után szaladt, Kubiska Mihályról nem érkezett semmi hír.

Jankó kisasszony sehogy se tudta megszokni a szoknyaviseletet, de még kevésbé a nyugodalmas életet a kőházban. Gyermekkora óta erdőkben, hegyekben bolyongott. Néha még sarkantyús csizmát is hordott. Nagy titokban varrt is magának egy olyan ruhát, amilyenbe a fiatal leventék jártak abban az időben. Nyusztprémes kalpagot, kackiás bundácskát, sárga csizmát. Titokban felpróbálta néha. Jaj, be tetszett abban magának. Még kardja is volt.

Ebben az időben történt, hogy elfogtak egy híres haramiát a hegyek között. Nyomban halálra ítélték, a podolini piacon felállították a vesztőhelyet, és eljött skarlátpiros köpönyegében a lublói hóhér. Ott vitték el a piacon kétkerekű kordén a haramiát. A keze hátra volt kötve, fegyveres katonák lépkedtek a szekér mellett.

Jankó kisasszony ott állott az ablakban Zita nénivel. Mikor meglátta a haramiát, csak felkiáltott:

- Dávidkó!

A haramia is nyomban megismerte.

- Jankó! - kiáltotta, és az ablakra meredt.

Az emberek ijedten néztek össze. Mi ez? Jankó kisasszonynak ilyen ismeretségei vannak? A polgármester felemelte ezüstfejű botját.

- Megálljatok! Itt valami titok lappang. Fogjátok meg a haramia ismerősét, Jankó kisasszonyt.

A főbíró szavára megállott a vesztőhely felé igyekező menet. A szekéren a haramia körülnézett; rút, sebhelyes arcán a menekülés reménye villant fel. Egyeden mozdulattal széttépte köteleit, aztán eltaszította a hóhért maga mellől. Majd megragadta a kordé lőcsét, letépte azt, és feje felett forgatva a súlyos fadarabot, a tömeg közé rontott.

- Fogjátok meg, fogjátok meg! - hallatszott száz torokból.

Könnyű volt azt mondani, de nehéz megcselekedni. A menekvését érző haramia kétségbeesetten védekezett. Az embertömeg sikoltozva, kiabálva menekült.

A fegyveres darabontok egy része ezalatt a Kubiska Mihály házába akart betörni, amelynek ablakából az imént Jankó meglepetésében elkiáltotta magát. Igen ám, csakhogy a kapu zárva volt. A felvidéki városok házainak kapui különben is abban a zavaros időben éjjel-nappal csukva voltak. A jó Zita néni pláne becsukta ma, amikor nagy sokadalom, csőcselék járt az utcákon. A fegyveres katonák hiába próbáltak behatolni a kapun. A megvasalt kapu nem engedett. Jankó leány nyomban eltűnt az ablakból.

- Hagyjátok a kaput! - kiáltotta most a főbíró a katonáknak. - A leányra ráérünk azután is. Most Dávidkót fogjátok meg.

Hanem hol járt már akkorára Dávidkó! Rettenetes fegyvere előtt a tömeg utat nyitott, a haramia eszeveszett futással menekült a város északi kapuja irányába. A katonák és a tömeg utána.

- Elébe, elébe! - kiáltották az üldözők.

Egy városi darabant elébe ugrott Dávidkónak, annak a haramia akkorát ütött a fejére a lőccsel, hogy elment a kedve a további hajszától.

Amíg ez a vad üldözés az északi kapuig tartott, a Kubiska ház elől eltakarodott a tömeg, mind a szökevény után vetette magát. Csak Raffaidesz uram, a főbíró maradt ott a kapu előtt.

- Nem fogsz elillanni, angyalarcú mákvirág! - dörmögte magában.

A toronyban delet kongatott az óra. A tömeg zsivaja mindegyre távolabb hallatszott. Ebben a percben felpattant a ház kapuja, és egy ifjú, karmazsinpiros öltözetű levente ugratott ki fekete paripán a kapuboltozat alól. Majdnem eltaposta a főbírót.

- Én ártatlan vagyok! - kiáltott egy csengő hang a főbíró felé, és a következő pillanatban a déli kapu felé iramodott az ifjú lovas.

A főbíró tátott szájjal bámult utána. Megcsípte a tenyerét.

- Nini, ébren vagyok? Az ördög játszik velem.

A deli levente eltűnt a piac sarkán. Világszép Jankó elmenekült Podolinból.

IV. A DANCKAI NAGYÚR

Az az ifjú levente, aki a podolini déli kapun vágtatott ki, hogy csak úgy szikrázott paripája patkója a kövezeten, mikor biztos távolságban érezte magát a várostól, megállott, és keserves könnyekre fakadt.

- No most már nincs többé Kubiska bácsi! - kiáltott fel szomorúan. - De hogyan is lehettem olyan ostoba, hogy eláruljam magam!... Akár mehetek nyomban vissza a zsiványtanyára!

Jankó búsan baktatott lovával a mély hegyi úton, amelynek két oldalán sűrű fenyőerdő sötétlett. Amint így ment, mendegélt volna cél nélkül, csupán abba az irányba, amelyre az út vezetett, egyszer csak találkozik valakivel a hegytetőn, aki parázstűz mellett szalonnát pirított. Fiatal, pelyhedző bajuszú ifjú ember volt az illető, csak merész tekintete mutatta, hogy már nem olyan gyerekember, mint amilyennek látszott. Rongyos barátcsuha fedte a tagjait, de a barátcsuha alatt vitézi sárga csizmát hordott.

- Hová, ifjú vitéz? - kiáltott rá Jankóra.

- Megyek a lovam feje után - felelte Jankó.

A barát abbahagyta a szalonnapirítást.

- Ha jobb dolgod nincs, ülj ide hozzám. Aztán falatozás közben majd megismerjük egymást.

Jankónak kétszer se kellett mondani ezt. Leugrott a nyeregből, kipányvázta a lovát, aztán odatelepedett a tűz mellé.

Be jó az a pirított szalonna! Nincs annál fölségesebb eledel a világon. Mikor már jóllaktak, így szólt a barát:

- No, hát kezdd el te, mondd el, ki vagy, mi vagy?

Jankó aztán elmesélte a barátnak az ő változatos életét. Csak azt az egyet hallgatta el, hogy őt tulajdonképpen nem illeti meg a férfiruha, hanem a szoknya.

A barát nagy figyelemmel hallgatta Jankó szavait. Aztán ő kezdett el beszélni:

- Én pedig nem vagyok ám barát. Ezt a csuhát csak azért vettem magamra, hogy könnyebben eljussak oda, ahová igyekszem. A papot nem bántja senki. Én diák vagyok, és a nevem Jávorka.

- Aztán hová igyekszel?

- Danckába. Küldetésem van Rákóczi Ferenchez.

- Elmegyek veled - csapott fel nyomban Jankó.

- Eljöhetsz. Esetleg szükség lesz ott az ilyen ifjú leventékre. Ki tudja, mi lesz, hogy lesz? Az is meglehet, hogy nemsokára háború lesz.

Jankónak kipirul az arca.

- Háború? Igazi háború? Az kellene csak nekem.

- No, hát gyere velem.

Együtt folytatták útjukat. Most már vidámabban ment az utazás, ketten voltak hozzá. Jávorka sok mindent elmondott közben, a danckai nagy úrról, Rákóczi Ferencről. Jankó lassan megtanulta azt, hogy a Danckában remetéskedő fejedelem felé száll a magyar nemzet vágyódása, gondolata.

- Meglehet, hogy haddal fogunk visszajönni Magyarországba - mondta a diák, amikor a határt átlépték.

Egy hét múlva Danckában voltak. Nagy kastélyban, fényes udvartartás közepette élt ott Rákóczi Ferenc. Magyar főnemesek vették körül, és annyi szolgája volt, mint egy királynak. Amikor Jankóék megérkeztek, éppen solymászatról tért haza a fejedelem. Rivalogtak a vadászkürtök, kényesen lépegettek a paripák a vadászok alatt. Csakhogy a fejedelem arcán valami méla bánat volt állandóan. Nem tudta azt onnan elűzni még a vadászás szenvedélye se.

Amikor megpillantotta Jávorkát, aki akkorára már levetette a rongyos barátcsuhát (vitézi öltözet volt az alatt), mintha felderült volna az arca egy pillanatra.

- Mi újság Magyarországon? - kiáltott fel. - Beszélj, diák, már régen várlak.

- Semmi jó, nagyságos fejedelem - felelt sötét arccal Jávorka.

- Jer a szobámba, és beszélj el mindent sorjában. Rákóczi Ferencnek aztán még bánatosabb lett az arca attól, amit Jávorkától hallott.

Egy hónapig maradt Danckában Jankó és Jávorka. Ezen idő alatt Jankó megismerkedett a fejedelem udvartartásával, udvari embereivel. Az udvari emberek nem nagyon kívánkoztak Magyarországba.

- Jó nekünk itt is - mondogatták vállat vonva. - Itt is elmulathatunk kedvünk szerint.

De voltak ám a fejedelem körül olyan vitézek is, akik sehogy se érezték magukat Danckában. A nagy bajuszú Bercsényi Miklós például egyszer nem győzte már elfojtani türelmetlenségét. Ebéd után, mikor a fejedelem már elvonult szobáiba, és a vitézek egyedül maradtak a kupákkal, Bercsényi Miklós a vita hevében öklével az asztalra csapott, hogy csak úgy táncoltak a nehéz ezüstedények.

- Mit gondoltok, urak, miért vagyunk mi a világon? Talán bizony azért, hogy itt, távol a hazától, hiábavaló mulatságok között töltsük életünket, amikor az egész magyar nemzetnek egy imádsága, egy fohásza van, s ez csupán annyi: térj vissza hazádba, Rákóczi Ferenc!

Egy szőke, vércseképű vitéz, Kuzmák Ferenc, a fejedelem kincstartója, elnevette magát az asztalnál.

- Talán bizony azért menjünk vissza Magyarországba, hogy nyomban megfogdosson a császár, és börtönbe csukasson?

Bercsényinek lángba borult az arca.

- Nincsen olyan császár, aki bennünket megfogdosson, ha egyszer visszamegyünk. Mert fegyver lesz ám a kezünkben.

Kuzmák Ferenc kételkedett.

- Aztán honnan veszünk hadakat?

Erre már Jávorka, a diák ugrott fel az asztal végén. Tüzelt a szeme, csengett a hangja:

- Engedelmet kérek, főurak és kapitányok, erre már én felelek, mert legutoljára én jártam Magyarországban. A fejedelemnek csak egy szót kell mondania, és a földből nőnek ki a hadak. Annyi vitéz lesz, mint a fűszál. Kardot vesznek a kezükbe az aggok és gyermekek is. Az erdők, völgyek, pusztaságok megrendülnek egyetlen szóra, és az égig lobog a háború tüze Magyarországon. Csak egy szavába kerül Rákóczinak.

- És mi az az egy szó? - kíváncsiskodtak némelyek.

- A szabadságért! - kiáltotta felmagasztosult arccal Jávorka.

Ebben a percben szétnyíltak a szomszéd szoba függönyei. Ott állott a fejedelem. Az arca lángolt, az ajka remegett.

- Igaza van a diáknak - kiáltotta. - Kimondom azt az egy szót: a szabadságért!

Az urak felugráltak az asztaltól. Vad örömmámorban úsztak az arcok, az udvari zenekar tárogatósai teli tüdővel fújták a csataindulót.

- Megyünk háborúba! - hangzott végig a diadalkiáltás a kastélyban.

- Háborúba megyünk! - visszhangozták a falak. Fegyvercsörgetéstől lett hangos a kastély, az istállókban a harci mének nyerítettek.

Jávorka az ámuló Jankó vállára tette a kezét.

- A háborút most már a pokol sem akadályozhatja meg. Mi megyünk előre Magyarországba, hírt vinni az otthoniaknak, hogy készüljenek. Jön Rákóczi Ferenc.

- Veled tartok! - kiáltott fel Jankó lángba borult arccal.

V. JANKÓ KAPITÁNY

Az országhatáron elvált egymástól a két fiatal levente.

- Én megyek a Dunántúlra - mondotta Jávorka. - Engem ott ismernek. Ott laknak az én cimboráim, atyámfiai. Hát te hová mégysz, hol vagy te otthon?

Jankó csak elgondolkozott. Hol van ő otthon? Ott, ahol a madár - sehol. Hirtelen valami gondolat villant meg az agyában:

- Én a Szepességbe megyek. Ott ismerek minden követ, fát...

- Hát az embereket ismered-e?

- Vannak ott nekem cimboráim! - felelt rejtélyesen Jankó. - Ne félts te engem.

Megcsókolták egymást, elváltak. Egyik ment jobbra, a másik balra. Jávorka még mindig nem tudta, hogy gyönge leányka rejtőzik a Jankó sujtásos ruhájában. Ha tudta volna, dehogyis engedte volna arra a veszedelmes útra, amelyre Jankó vállalkozott. Jankónak semmi más nem volt a célja, mint hogy fellázítja a szepesi városokat. Itt az idő, most visszatérhetnek az anyaországhoz. De hát hogyan fogamzott meg ilyen nagyszabású terv egy gyermekleányka eszében? Hallott ő ott Danckában nagyobb tervekről is. Ott országok elfoglalásáról, birodalmak megvételéről folyt állandóan a beszéd.

Egy sötét zivataros éjszaka kopogtak a bolondos Kubiska Mihály ablakán Podolinban. A takács kinyitotta az ablakot. Nem látta, hogy ki van odakünn a sötétségben, de a hangjáról megismerte.

- Én vagyok itt, Kubiska bácsi.

- Te vagy az, Jankó? Jaj, fuss el innen, menekülj! Háttal se fordulj te Podolinnak, itt megfognak, börtönbe zárnak téged, mert azzal vádolnak, hogy zsiványokkal cimboráskodtál.

- Nem bánom én, akármivel vádolnak - felelt Jankó.

- Én most Rákóczi Ferencnek az oltalma alatt állok. Nem nyúlhat hozzám senki egy ujjal se, mert megkeserüli.

- Dehogyisnem nyúlhat hozzád senki - kesergett a takács. - Ha sokáig itt maradsz, mindjárt megfognak az éjjeli alabárdosok. Ki a te gazdád, az a Rákóczi Ferenc? Senki az, gyermekem. Hazátlan bujdosó, akinek nem szabad Magyarországba jönni, mert börtönbe vetik.

- Majd meglátod, hogy szabad, Kubiska bácsi. Egy hónap leforgása alatt már itt lesz, aztán majd megtáncoltatja azokat, akik vonakodtak zászlaja alá szegődni.

- Nem bánom én, akármit tesz - felelt a takács. - Csak annyit mondok néked, hogy menj ebből a városból, mert itt bizony téged táncoltatnak meg.

A bolondos Kubiska Mihály becsapta az ablakot.

Reggel felé, amikor a Lubló felé vivő országúton ballagott Jankó nagy szomorúsággal, egy mély völgyszakadékban egyszer csak elébe toppan valaki.

Senki más, mint a félszemű Dávidkó, a haramiavezér. Jankó nem ijedt meg, volt már kardja, azt markolta meg.

- Hagyd azt a kardot, Jankó. Nem bántani akarlak én. Neked köszönhetem a megmenekülésemet ott a podolini piacon, amikor már csak egy paraszthajszál választott el a kerékbetöréstől. Ha te akkor ott rám nem kiáltasz, már régen a hollók lakomája lettem volna. Köszönöm neked, Jankó, hogy megmentettél.

- Pedig nem szándékosan csináltam, Dávidkó. Sok bűn terheli a lelked, megérdemled tízszer a halált.

- Igaz, sokat vétkeztem - felelt a haramiavezér. - Már régen azon töröm a fejem, hogyan tehetném jóvá hibáimat. De nincsen olyan kolostor, ahová engem vezeklő barátnak bevennének. Én már csak holtom napjáig a tüzes barátok kolostorában maradok.

- Azt pedig rosszul teszed, Dávidkó. Tudnék én számodra valamit, amivel egészen jóvá tehetnél mindent, amit vétkeztél.

- Mondd meg! - kiáltott a haramia. - Bármi legyen, megteszem.

- Hát csapj fel a Rákóczi katonájának. Hadd fel a rablást, fosztogatást. Neked van vagy száz embered is. Csupa bátor, elszánt fickó. Azokkal ki lehetne forgatni sarkaiból az egész Szepességet. Aztán meghódolnának Rákóczinak.

- Itt a kezem! - kiáltott fel Dávidkó. - Mától fogva becsületes ember leszek. Harcolni fogok a szabadságért az embereimmel, és te leszel a kapitányunk, Jankó.

Két nap se telt bele, amikor Jankó egy állig felfegyverzett csapat élén megrohanta Podolin városát. Nem ellenkezett ott senki. Nem is lett volna tanácsos. Az egykori haramiák rendesen akarták új életüket megkezdeni, bizonyosan felkoncolnak mindenkit, aki ellenáll.

Jankó csak Raffaidesz uramat, a főbírót hívatta. Az remegve jelent meg a fiatal kapitány előtt.

- Mennyi pénzt akartok?

- Nekünk nem pénz kell. Nekem a város hűségesküje kell, hogy hű marad Rákóczi Ferenchez - felelt Jankó.

- Ki az a Rákóczi Ferenc? - kérdezte a főbíró.

- Ha eddig nem tudtad, halld meg tőlem. Rákóczi Ferenc Magyarország leendő fejedelme. Egy hónap leforgása alatt itt lesz a hadaival.

- Tehát még nem fejedelem? Akkor letesszük a hűségesküt - felelt a főbíró, aki ravaszul úgy gondolkodott, hogy fejedelmi hűségesküt csak annak lehet fogadni, aki már koronázott fejedelem.

Összegyűjtötte a szenátorokat a városháza nagytermében. Az asztalfőt Jankó kapitány foglalta el. A falak mellett az ő állig felfegyverzett katonái. A háta mögött állott egy félszemű óriás, gyermekfej nagyságú buzogányt tartván a kezében. A főbíró megismerte.

- Kend az, Dávidkó? - kiáltott. - Hisz kend rablóvezér. Mit keres Rákóczi táborában?

- Mindnyájan rablók voltunk eddig - felelt sötéten Dávidkó. - De megtértünk, és életünket a szent szabadságért akarjuk áldozni.

- No hiszen sokat ér is a kendtek bűnös élete a szent szabadságnak! - gúnyolódott a főbíró.

Jankó a kardjával az asztalra csapott.

- Ne beszéljen annyit, főbíró uram. Leteszi az esküt, vagy felgyújtjuk a várost? Itt nem lehet gondolkozni.

A főbíró gúnyosan mosolygott.

- Igazad van. Tőletek nem telne ki más. Letesszük a hűségesküt.

Hanem aztán mikor Jankó kapitány elvonult a csapatával, a podolini főbírónak legelső dolga volt az, hogy bezáratta a kapukat, és megszólatta a hadikürtöt.

- Nem szabadságharcosok ezek, hanem rablók. A Dávidkó rablói! - kiáltotta a főbíró. - Kereket érdemel valamennyi.

Jankó kapitány pedig ment tovább az ő erdőkből, rengetegekből összetoborzott hadával. Sorban megrohanta a szepesi városokat. Ahol ellenállásra találtak, ott öltek, gyújtogattak. Ehhez aztán értett Dávidkó az ő katonáival.

Így keletkezett Jankó kapitánynak rettenetes híre a Felvidéken, amelyről még késő századokban is beszélnek a krónikák.

Az üldöztetéshez, bujkáláshoz szokott rablóhad megvadult a saját hatalmától. Pusztítva, dúlva vonultak végig a Szepességen. Amerre mentek, égő falvak, városok jelezték útjukat. Jankó kapitánynak a nevére reszketni kezdtek az emberek.

Rákóczi Ferenc pedig még mindig nem mozdult Danckából.

A szepesi városok pedig ezalatt szépen összefogtak, és fegyveres erővel támadtak a Jankó kapitány hadaira. Éppen Lőcse alatt járt Jankó kapitány. Lőcse városát vette ostrom alá. Itt fogták el a szepesi hadak Jankó kapitányt és Dávidkót. A sereg többi része elmenekült, elbujdosott. A "rongyos had" elszéledt.

Jankó kapitányt és Dávidkót nyomban halálra ítélte a bíróság. Felállították a vérpadot ott a lőcsei piacon. Ott állott a hóhér skarlátpiros köpönyegében, kezében a hosszú pallos, amellyel majd leüti a fejét Jankó kapitánynak.

Ekkor a tömegen keresztül egy ember tört utat magának. Már messziről kiáltozott:

- Megálljatok! Ne bántsátok a Jankót. - Kubiska Mihály, a podolini takács tört magának utat. A vérpad lépcsőjére lépett, onnan kiáltott harsány szóval:

- Ne bántsátok a Jankót! Mert ő nem férfi, hanem leány. A tömegen hangos moraj futott végig. A bíróság összesúgott.

- Megálljunk, hóhérmester! Felfüggesztjük az ítéletet - szólt a lőcsei főbíró.

A bíróság újra tanácskozásra gyűlt össze, és Jankó kapitányt halál helyett örökös fogságra ítélte.

Egy hónap múlva zúgva, mennydörögve tört ki a Rákóczi Ferenc szabadságharca. A hazafias szepesi városok nyomban a Rákóczi zászlaja alá szegődtek, és ekkor bocsátották ki Jankó kapitányt fogságából. Jankó kapitány elment Podolinba, beállított Kubiska Mihályhoz, és ott megtanulta a takácsmesterséget.

Soha többé kardot nem vett a kezébe. Engedelmes, hűséges leánya lett a bolondos Kubiskának.

(1925)