|
A KIRÁLY KERESZTLEÁNYA
I.
Abban az időben, amikor
Mátyás, az igazságos, volt Magyarország királya, a budai Várban víg, fejedelmi
élet folyt. Daliás lovagok, dúsgazdag, pompázó főurak vették körül a
királyt, és a külföldi királyok követei állandóan szállást találtak a budai
Várban. A nagyszerű ünnepélyek, mulatságok egymást érték, és megtörtént,
hogy a budai Várban néha egy hétig sem hallgatott el a muzsikaszó.
A királynak a legelső
zászlósura Komoróczy Mihály volt. A felsővidéki hadak parancsnoka és a
fekete sereg kapitánya volt e jeles, vitéz férfiú. A király annyira kedvelte,
hogy még lakóhelyet is a budai Várban jelölt ki neki. Komoróczy uramnak
éjjel-nappal a király mellett kellett lennie. Ha nagy, deres szakálla nem volt
ott valahol a Mátyás közelében, a király nyomban tudakozódott utána:
- Ugyan, nem tudjátok, merre van
Komoróczy?
Ha vadászni ment a király,
Komoróczy uram akkor is mellette volt. Legbizalmasabb dolgainak tudója,
első tanácsadója, meghitt barátja és kedves komája volt Komoróczy Mihály a
királynak. Néha még éjjel is fölkereste, ha aludni nem tudott. Egy titkos
lépcső vezetett a király hálószobájából a Komoróczy uram palotájába. Álmatlan
éjszakákon sokszor megjárta a király ezt a rejtett lépcsőt. Leült öreg
barátja mellé, és virradatig elbeszélgettek.
Egyszer azt kérdezte a király
Komoróczy uramtól:
- Régen nem láttam Beátát, az én
kedves keresztlányomat. Ugyan, mit csinál a leányod, Komoróczy. Maholnap férjhez
adjuk.
Komoróczy uram legyintett.
- Férjhez bizony... a fekete
vitézhez. Mert még bábukkal játszik Beátám.
A király érdeklődve emelte
fel a fejét, mert éppen nagyon elgondolkozott.
- Aztán van-e elég bábuja az én
keresztleánykámnak?
Komoróczy uram zavarodottan
sodorta meg nagy bajuszát.
- Nemigen tudom, felséges uram.
Annyit azonban tudok, hogy a fekete seregnek, amelynek kapitánya vagyok, éppen
a héten rendeltem új mundért az udvari szabónál. Nyestprémes dolmányt, rámás
csizmát és sastollas föveget kap minden vitéz.
- Derék ember vagy, Komoróczy. De
hát azért a kis leányodról se kellene megfeledkezni.
- Özvegyember vagyok, felség. Ott
van nálam a néném. Annak
való a gyermeknevelés.
A király mosolygott.
- No, megállj, Komoróczy.
Majd gondoskodom én az én kis keresztleányomról. Adok neki olyan bábukat
játékszerül, amilyeneket csak egy király, mégpedig a magyar király adhat
ajándékba.
Így szólt a király, és
gondterhes arcát derűs mosolygás sugározta be. Eszébe jutott, hogy a
minapában, amikor ebéd után sétálgatott a Duna-parton, egy fényes szemű,
szöghajú süldő leányka jött vele szembe. A király ügyet sem vetett a
leánykára, amíg az rá nem köszönt:
- Te vagy-e Mátyás király?
- kérdezte tőle, és elébe állott.
Mátyás meglepetten nézett a
leánykára.
- Én vagyok a király -
felelte. - De hát te kinek a gyereke vagy?
- Én a Komoróczy Mihály
leánya vagyok. Azt mondják, hogy te volnál az én keresztapám, király uram. Igaz
volna ez?
Mátyás elnevette magát, és
jól megnézte az előtte álló gyermeket. Amolyan süldő, vékony leányka
volt, akinek térdig érő szoknyácskája, rövid mellénykéje cseppet sem
különbözött a parasztleánykák ruházatától. Távolabb egy öreg néni ijedten,
összekulcsolt kézzel állott, és néha halkan kiáltozott:
- Beáta, jöszte ide!
A király megsimogatta a
leányka arcát.
- Jól mondták néked. Én
vagyok a keresztapád, lelkecském.
Beáta felbiggyesztette az
ajkát.
- No hiszen szép keresztapa
vagy, király. Eddig még csak bábut se küldtél nekem, pedig nagyon szeretek ám a
bábukkal játszani.
A király hangosan nevetett.
Tetszett neki a leányka bátorsága. Előtte a legnagyobb urak is térdet
hajtva, fejet hajtva szoktak megállni, ez a kis tücsök pedig olyan keményen
nézett a szemébe, hogy szinte zavarba jött. Valami kibúvót keresett arra
nézvést, hogy eddig megfeledkezett az ő kedves keresztleányáról. Mosolyogva
mondta:
- Hát tudod, Beátám, eddig
azért nem jutottál eszembe, mert a te szegény keresztapádnak sok mindenféle
dolga akad. Harmadéve a törökkel verekedtem... bizony belefáradtam. Aztán a cseh
rablókkal volt egy kis vesződségem. Az apád a megmondhatója, hogy mennyit
kellett háborúzni, amíg megtanítottuk a cseheket arra, hogy Mátyás királyt
tiszteljék...
- A macskát! - pörgött
Komoróczy Beáta. - A királynak mindenkire van gondja, csak éppen az ő kis
keresztleányára nincs gondja.
Mátyás nevetett.
- Bezzeg lesz ezután! Majd
küldök én neked nemsokára olyan bábukat, amilyen bábui még a
királykisasszonynak se volnának, ha lenne a királynak kisasszony leánya.
- Majd meglássuk,
megtartod-e a szavad, keresztapa - felelt Beáta, és ezzel sarkon fordulva
elfutott a Duna-part mentén.
Az öreg néni sietve
tipegett utána, hasztalanul kiáltozva:
- Megállj, Beáta, majd
hátrakötöm a sarkadat, csak egyszer hazaérjünk!
A király vidáman nézett a
keresztleánya után.
- Persze - mormogta
elgondolkozva -, nincs időm ahhoz, hogy megtudjam, hol az igazi boldogság.
Hogy egy gyermekarc derűs mosolygása többet ér egy tucat levágott
töröknél. De ne félj, kis Beáta. A király megtartja szavát. Elküldöm a bábukat.
És a király ettől a
naptól fogva azon törte a fejét, hogy ugyan miféle bábukat küldjön az ő
kedves kis keresztleányának. Még Bükli uramat, az udvari bolondját is
megkérdezte.
A bolond összeráncolta a
homlokát.
- Én azt vélem, hogy
legjobb volna összefogdosni az ország legostobább embereit, és elküldeni
Komoróczy Beátának.
A király nevetett.
- Hát eredj, fogdosd össze
a legostobább embereket.
A bolond megvakarta a füle tövét.
- Nehéz lesz, király. Mert olyan ostoba ember nincs, akinél még ostobább ne
akadna.
Hát ezzel sem mentek semmire.
Megkérdezte Mátyás a horvát bánt, majd az ország nádorát, akihez országos
dolgokban tanácsért szokott fordulni:
- Milyen bábukat küldjek Komoróczy Beátának, az én kis keresztleányomnak?
A horvát bán csak nagyot hallgatott erre; Vitéz, a nádor, megcsóválta
bozontos üstökét.
- Nem értek én ahhoz, felséges király. Csak annyit tudok, hogy leányszív
előtt a legszebb bábu egy daliás vőlegény.
- Nem jól beszélsz, nádor. A leány még sokkal kisebb, semhogy férjhez
lehetne adni.
- Akkor nem tudok tanácsot adni - felelt a nádor.
Gondolkozott, gondolkozott a király. Különben se nagyon tudott aludni, de
most kétszeresen oka volt rá. Ugyan micsoda bábukat küldjön az ő kis
keresztleányának?
De nem jutott eszébe semmi.
Nagy szorultságában eszébe jutott a bölcs és ravasz cinkotai kántor, aki
agyafúrt tanácsaival már sokszor meglepte a királyt.
- Ugyan hívjátok el a cinkotai kántort! - parancsolta egyszer.
És a cinkotai kántor eljött. Meghallgatta
a királyt, meghányta-vetette magában a dolgot, végül köszörülte a torkát.
- Levélben felelek e fontos
kérdésre - mondta, és elkocogott.
Harmadnapra, ott volt a
cinkotai kántor levele. Szólt pedig ekképpen:
Milyen legyen Komoróczy Beáta bábuja?
Szép legyen, jó legyen, táncos és takaros,
királynak, leánynak célarányos:
Üzeni ezt Deák, Cinkotán kántoros.
II.
A cinkotai kántor rejtélyes
hangú levele megoldotta a nagy kérdést, amely a királynak abban az időben
nagy gondja volt. Egy hét se múlott el, Komoróczy Beáta megkapta az ő
királyi keresztapjától az óhajtva várt bábukat.
Olyan bábui se voltak még
leánynak, mint amilyeneket Komoróczy Beáta kapott Mátyástól. Eleven babák
voltak azok. Tizenkét bábut küldött a király, tizenkét aranyba, selyembe,
bársonyba öltözött gyönyörű leánykát. A legszebb leánykákat válogatták
össze az országban, és a király külön palotaházat jelölt ki nekik. Ügyes olasz
mesteremberekkel gyönyörű kocsikákat faragtatott, és apró fehér
lovacskákat rendelt a kocsik mellé. Sorban álltak a bábuk Beáta előtt, és
a király embere, ki őket idáig vezette, így szólt:
- Itt küldi Mátyás,
Magyarország királya, ajándékát az ő kis keresztleányának.
Beáta összecsapta két kis
tenyerét.
- Éljen Mátyás király! -
kiáltotta.
És a bábuk, mind a
tizenketten utánamondták:
- Éljen Mátyás király!
Ekkor volt csak boldog
igazán a király keresztleánya.
- Hisz ezek a babák
beszélni is tudnak! - kiáltott fel.
Megtapogatta a kezüket,
arcukat. Meghúzogatta a hajukat és szoknyájukat.
- Nemcsak beszélni tudnak,
de engedelmeskednek is parancsaidnak - szólt a király embere, és erre elment.
Beáta ott maradt a
bábuival. Megparancsolta nekik, hogy üljenek le - nyomban leült valamennyi. Majd
az jutott eszébe, hogy felállítja a babákat.
- Álljatok föl! -
kiáltotta.
A babák nyomban talpra ugrottak.
- Üljetek le! - parancsolta most.
S nyomban leültek.
Alighogy leültek, nyomban felállást parancsolt nekik. S babák
engedelmeskedtek. Így mulatott Komoróczy Beáta a babáival.
- Nagyszerű! - mondta, amikor a babákat elküldte ebédelni. - Ilyen
babái még senkinek se voltak.
Délután sorba vette a babákat. Kikérdezte őket. Mi a nevük?
Valamennyinek egyugyanazon neve volt: Beátának hívták valamennyit.
- Hát énekelni tudtok-e?
- Tudunk - felelték a babák.
Beáta leült a szoba közepére, az aranyos ruhájú babák körébe telepedtek.
- Most ide figyeljetek, babák. Aki eltéveszti az éneket, az nem kap
uzsonnát.
Így szólt, és csendesen énekelni kezdte:
- "Fürdik a kácsa fekete tóban..."
A babák csendesen utánaénekeltek.
Nemsokára megunta ezt is Beáta. Eszébe jutott, hogy nagymosást kellene
tartani. Elővette azt a kis teknőcskét, amit az édesapja hozott neki
a Felsővidékről. Az egyik baba leszaladt a Dunára egy kanna vízért.
Aztán elkezdtek mosni.
Mostak, mostak sebesen, és Beáta észre se vette magát, már mindenféle
ruhanemű ki volt mosva.
- Hát most uzsonnázunk - szólt, és jó tejecskét ittak a babák.
Mikor ezzel is elkészültek, Beáta kedvetlenül nézett tizenkét babájára.
- Hát most már mit csináljak veletek?
A babák hallgattak és mosolyogtak, mert megparancsoltatott nekik, hogy
mindig mosolyogjanak.
- Mit csináljak veletek? - kérdezte ismét Beáta, de most már egy kicsit
mérges is volt.
A babák erre sem tudtak mit
felelni. Csak ültek és mosolyogtak.
- Eh, unlak benneteket! Menjetek
a pokolba! - kiáltotta Beáta.
Kituszkolta a tizenkét babát, és leheveredett a medvebőrre.
Öklöcskéjére támasztotta a fejét, és folyton azon gondolkozott, hogy ugyan mit
is csináljon ő tizenkét eleven babájával. De semmi sem jutott eszébe.
Igen szomorú lett, és titkon a konyhába szökött. Egy darabig hallgatta ott a
szolgálók beszélgetését, majd egy kukoricacsövet kerítve, visszament szobájába.
Szép, piros szemű kukoricacső volt az, akkora, mint egy bábu. Beáta
piros szalagocskát kötött a kukoricacsőre, karjában ringatta, szerelmesen
megcsókolta, és így szólt hozzá:
- Csicsij, baba, aludj, baba...
És halkan, csendesen énekelni kezdett a piros szemű
kukoricacsőnek. Lágyan csókolgatta, és karjába szorította.
- Aludj, kis babám, aludj - dalolta halkan.
... Halk sarkantyúpengést
hallott maga mögött. Megfordult. A király lépett titkon a szobába.
- Isten hozta, keresztapa -
szólt Beáta, mélyen meghajolva.
- Hol vannak a babák,
amelyeket küldtem neked? - kérdezte a király.
Beáta megcsóválta szöghajú
fejét.
- A te babáid nagyon
unalmasak, keresztapa. Ez a baba sokkal mulatságosabb.
A karjába szorított piros
szalagos kukoricacsövet a király felé fordította. A bölcs Mátyás elnevette
magát, és megsimogatta a kisleány arcát.
- Igazad van, Beáta.
Kilépett az ajtón, és még
sokáig hallgatta, ahogyan Komoróczy Beáta énekel a kukoricacsőnek:
- Aludj, kis babám, aludj!
A király továbbment, és
csendesen mosolygott magában.
"Ha tudtam volna, hát
egy szekér kukoricacsövet küldtem volna az én kis keresztleányomnak" -
gondolta magában.
(1925)
|